Fehér bundában szendereg a föld,
ó, mily sejtelmes, békés, nyugodt.
Bélelt dunyha öleli szelíden,
hallod? egyenletesen szuszog.

Csöndben lebeg a szél is, őt nézi-
mindent hó fed- úgy titkolózik!
Árnyak gubbasztanak a tisztáson,
fán veréb- vajon mit álmodik?

Róna lám, mily boldogságtól ragyog,
pedig fagyos jégkristály csillan!
Minden meredt, nem mozdul, nem zörren,
dermedt tó fölött jég sem rian.

Hamvas a hó, lábnyomokkal teli,
fákon kihalt fészkek, ősz s jeges.
Erdő árva, magányos a mező,
oly jámbor, békés, csak hát deres!

Épp hangtalanul suhan egy galamb,
ráröppen egy hó fedte ágra.
Neki meg se kottyan ez a hideg -
tollat borzol rovarra várva.

A föld selymes bundában szendereg,
mély némaságba burkolódzik.
Lám üvöltő szelek sem kántálnak,
pihe- puha hó szállingózik.