6. Ne vigy minket a kísértésbe (Második Könyv, folytatás)

Vácszentlászló felől érkezve a látogatót Krisztus Urunk keresztje fogadja a falu szélén. Az utasnak nem kell sokat keresgélnie, mit hol talál, egy kupacban van a központban minden: a községháza, a piactér, a templom, a buszmegálló, a kocsma, az üzletek és a Bíró Zsiga-féle takarék-pénztár fiók.
A régi jegyzőlak a templomkerttől alig pár száz méterre található a Tura felé vezető, Kossuth Lajosról elnevezett főutcán. Első ránézésre nem sok különbség van közte és a többi ott álló parasztház között, talán csak kettő. Az első rögtön szembeötlik: szép, piros cserepek burítják, és nem szalmatető! Az új tetőt már Dósa Lajos rakatta fel, mert rettentő sok baja volt a régi, rossz szalmatetővel, évről évre tengernyi pénzbe kerülő, költséges sok javítás esett rajta. A másik különbség csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha az ember veszi magának a fáradtságot, bemegy az udvarba, és megkerüli az épületet. Alá van pincézve, bizony Isten! Ez egy nagy újdonság faluhelyen, mármint a pince, a parasztházak alá nem sok helyen építettek annak idején pincét!
A főépületet néhány méter széles terület választja el az utcai fronton a hagyományos léckerítéstől. Fehérre festett kerettel két ablak néz arra. A fal galambszürkére van bepucolva.
Ez a néhány négyzetméter valóságos csoda, egy igazi kis arborétum: az ablak alatt virágágyás piros tulipánokkal, a virágágyás szélén körben büdöske virágzik sárgán, részegen. Díszfák és díszbokrok tovább előre, fene se tudja megmondani melyik, milyen fajta, de látszik, hogy mindegyik délszaki, és ordítóan örökzöld. Van ott piros levelű fácska, kunkorodó fényes levelekkel, mintha megannyi apró ezüstpénz lenne, és legyezőszerűen szétterülő, sötétzöld, lilába hajló. Ennek vastagok, bolyhosak a levelei, kidudorodik a levél fehér színű erezete. Olyan törpefa is van, amit az ember leginkább fenyőnek nézne, de állítólag nem az, hanem valami más. Cserjék, hosszúkás, húsos levelekkel...És mások, mindenféle.

Sövénykerítés választja el a kertet, a gazdasági udvartól, és sövénykerítés látható oldalt, a kocsi-behajtó felőli oldalon is. Itt, elől, a tornáctól jobbra-balra gyümölcsfák. Alma, szilva, körte, barack, ringló, felsorolni is sok. A nyomós-kút mögött, melyet az itteniek "artézi" kútnak mondanak, szőlőlugas, a mögött ribizli bokrok sárgás-zöld, sokszögletű, hőségtől felpúposodó, összezsugorodott levelekkel. A sövény mellett szorosan, de még az innenső oldalon fekete ribizli ágas-bogas bokorsora. Valami egészen finom, pikáns, enni is, inni is csak a szedésnél kell vigyázni a szúrós szára miatt. Meg azért is, mert fekete lesz tőle az ember keze. A szörp, amit Teréz készít belőle, üdítő, finom, savanykás ízű. A Dósa gyerekek nagyon szeretik, isszák nyáron nyakra-főre.
Vadregényes az egész kert.
Az udvar túlsó sarkában áll a szobakonyhás cselédház, jelenleg csak Boriska lakik benne, Ferkó helyre kis babája, az, akit el akar venni.
....és a sövény másik oldalán a gazdasági udvar: veteményeskert, istállók, ólak.

Nyári estéken az udvarra nyíló, külső konyhában volt a vacsora. Körbe ülték az asztalt, falatoztak. Nem kerítettek túl nagy feneket az egésznek. Egy falusi házban mindig kerül valami ennivaló az asztalra. Ezen a július 9.-i csütörtöki napon a gyerekek egy-egy csupor aludttejet kaptak, mellé saját sütésű fehér-kenyeret, puha bélűt, és kecskesajtot. Ezt evett Teréz is. Dósa Jenő azonban azt mondta, jó, ő köszöni szépen, de inkább kérne egy kis paprikás szalonnát, méregerős zöldpaprikával, nem hozatna-e be Teréz a lánnyal valami ilyet?
-Hozasson egy kis piros bort is a tavalyibul - mondta - szódavízzel, jól esne a meleg nap után!
-Ó hogyne - pörlekedett a nagyságos asszony. - Majd persze mindenért Boriskát ugrasztom. Van annak más dolga is!
Maga ment a spájzba, maga hozta ki a szalonnát, és a bort.
-A szódavizet kihagyta Nyanya! - szólt főjegyzőúr tettetett bosszúsággal.
-Hát akkor azért menjen maga - vágott vissza Teréz - magának is csak annyi lába van, mint nekem!
Nap, mint nap eljátszották a gyerekek mulattatására...
Bundás kutyus sündörgött oda, egészen a küszöbig jött, ott azonban illemtudóan megállt, csóválta a farkát, hogy nem kaphatna e valamit?
Melli, a kicsi lány vetett neki egy darab kenyeret. Bundás röptében elkapta, s szaladt vele.
-Baba, hányszor mondtam már, hogy nem etetjük a kutyát az asztalról! - jegyezte meg szigorúan az anyja. -Nem értesz a szóból kislányom?
Babának becézték a kisebbik lányt a családban, mert, hogy olyan kicsike volt, olyan édes, cuki kis baba tényleg, a csinos, fitos pofikájával, szőke, fél-rövid hajával. Bájos egy gyerek volt, hét éves, első elemis.
Bundás visszajött, leült a küszöbön, csorgott a nyála. Kuvasz az istenadta, loncsos, bozontos, örökké éhes, hogyne csorogna...
-Kifelé te! - mordult rá élesen Teréz!
Mutatta is merre.
-Na, hess, hess. Mit képzel ez!

Még elüldögéltek egy kicsit ott. A nyitott konyhaajtón keresztül látszott az udvar egy darabja, az "artézi" kút, a mögötte lévő lugas, a mögött az alkony rőt fényében izzó sövény. Az istállók felől a szokásos estéli hangok hallatszottak, most hajtotta be Borika a tyúkokat. Hallatszott a lovak prüszkölése, s ahogy ropogtatják, egyre ropogtatják a szénát. A tehénistálló felől Rózsi és Bözsi szócsatáját hozta feléjük a kellemes, hűs szellő.
-Bú - mondta Rózsi.
-Bú - felelt rá Bözsi.
Bizony bú, a tehenek jól tudják, vége a napnak, meghalt mára. Sebaj, majd feltámad megint, és lesz egy új, szép, istenes nap.

-Azt mondd meg Apu, hogy is van tovább? - kérlelte apját a 13 éves nagyfiú, Jenő - "vára öblös teremében jár alá, s fel bajnok Pázmány"?
Főjegyzőúr ivott a borából, kétfelé törölte a bajszát s csak eztán szólt:
-"...lépteit majd csillapítja, majd megindul szaporázván..." -Mondta a verset, fejből tudta az egészet, s még huszonhárom Arany balladát.
"Lába, szíve egyre tombol, visszadöng a tölgyfa padló, udvaron áll kész nyeregben, nyihog, prüszköl, fú a vad ló"

Nehéz volt felállni az asztaltól és abbahagyni, - oly jó volt együtt az este. Dósa Jenő kérdezgette a nagyokat, hogyan telt a napjuk, milyen volt a kastélyban Schelléknél, hogy érezték magukat?
Ica mondta: jó volt, nagyon jó, teniszeztek! Lajcsi is ezt mondta, Dósa Jenő kisebbik fia. Felugrott, mutatta.
-Így ütöttük Apu.
-A szervát meg így!
Kezét a feje fölé emelte. Mutatta azt is.
-Apu, képzeld! És, figyelj csak, a teniszt, képzeld, nem gólra játsszák, mint a futballt, hanem poénra! -Ica teljesen oda volt, alig bírt magával.
-Mire, te?
-Poénra, így mondják. Mert ez egy angol játék.
Öccse vette át újra a szót. Egymás szájából kapkodták ki a szavakat.
-Az első poén tizenöt. A második harminc. A harmadik meg negyvenöt. Fiftí, szörti, fórti.
Ica izgatottan legyezett az újaival. Neki már nagylányosra volt vágatva a frizurája, az akkori divat szerint volt benne egy hullám a homloka fölött.
-Egy nagy frászt. Fityisz az orrodra. Tökfej. Jaj, ho' te milyen ostoba tudsz lenni!
Az apjuk nem értette, miről beszélnek. Mi van? Hol az egyikre nézett, hol a másikra.
-Ne civakodjatok mán, na! Egyszerre csak egy beszéljen. Megsüketülök tőletek.
-Szóval azért van így - ragadta magához a kezdeményezést Ica - mertho' az angolok, mindig fogadnak. Negyedóránál, félnél, háromnegyednél. Ezért fifti, szörti és forti, tudod Apu?
-Értem.
-Egésznél azt mondják: gém.
-Gém?
-Naná. Mint nálunk a vadlúd.

Aztán másfelé tekergőzött a társalgás fonala. Pedig későre járt, a napkorong már végképp lebucskázott a sövény ágbogai közé. Nem lehetett arra nézni, szemkápráztató volt a réseken erőszakkal áttörő, ezer ágra bomló narancsvörös, lila ragyogás.

Ica vitte a prímet. Ica még Jenőnél is nagyobb egy évvel, kész hölgy az egyik pillanatban, a másikban viszont még idétlen kamasz, aki azt se tudja hová tegye a hirtelen hosszúra nyúlt kezét, lábát. Össze-vissza tekergette magát, egy pillanatig se tudott egy helyben megülni, nyeklett jobbra, nyeklett balra.
Jövőre felső iskolába megy, egészségügyi ismereteket fog tanulni Vácott, a Szent Erzsébet Nővérképzőben. Persze csak akkor, ha lesz pénz a tandíjra. De jó az Isten, jót ád, mindenki reméli, hogy lesz, és marad arra is, hogy a fiúk meg Gödöllőn tanuljanak tovább a premontreieknél.
Kuncogott, szája elé kapta a kezét.
-Képzeljétek, Apu, Anyu! A Jenci szerelmes! Hi, hi, hi.
-Kibe, te! -Nevette főjegyzőúr a lányát széles képpel. Odafordult a nagyfiához, kedvtelve méregette.
- Hát a Jencs Babsziba - nyelvelt Ica. -Együtt mászkálnak mindenfele a kastélyparkban. Meg még mást is tudok...hi, hi...
Dósa Jenőnek egészen jó kedve kerekedett. Mosolyogva nézett a fiára. Nullás géppel kopaszra volt nyírva nyáron mindkét fiú, akár az apjuk. Erre is volt Dósa Jenőnek egy rigmusa: "reggel Odol, este Odol soha meg nem kopaszodol".
-Ez igaz, Jenő?
-Dehogy! -Dühösen horkantott a nagyfiú. -Egy párban teniszeztünk, na. Tökfej! - sziszegett a nővérére. -Eszed tokja. Miket beszélsz!
-Fajankó - viszonozta Ica. Megvetően legyintgetett, elfordult, mutatta, mennyire nem érdekli, amit az öccse mond. Mondja csak, beszéljen, ki a fityfene figyel oda? Ő tudja, amit tud és kész.
Telt, teldegélt az alkonyi óra. Lomha léptekkel érkezett nyomában az este.
Besötétedett lassacskán, feljöttek a csillagok.
Kikandikált a Hold keskeny sarlója az eperfa fekete lombja mögül, mire a gyerekek lábat mostak, bementek, és a szülők elkezdhették végre megtárgyalni felnőtt dolgaikat...

Dósa Melli így imádkozott kis ágyában elalvás előtt.

"Én Istenem, Jóistenem, lecsukódik már a szemem, de a Tied nyitva Atyám, aki mindig vigyázol rám. Vigyázz édes szüleimre, testvéreimre, egész drága családomra és Bundás kutyusunkra, hogyha a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel, ámen".