Hajnalra fordult az idő, az ég pirkadt,
komor lelkemben érted a vágy hirtelen virradt.
Szívem egyre jobban, vadabbul dübörgött,
hisz jómagam a fészekben egyedül ücsörgött.

Rólad álmodtam, ám magányban ébredtem,
ilyen nagy csalódást már olyan régen éreztem.
Fáztam, átkarolt kacagva a fagyos szél,
tollaimon csönd ült, oly kemény volt, mint az acél.

Kandikált a kikelet, már szólítottam:
hajlékunkat is réges régen megjavítottam.
Csalogány zengett madártrillát az égen,
előbújtak a rovarok idekint a réten.

De én egyedül maradtam, nagyon féltem,
hogy miért nem jöttél vissza azt sehogy sem értem.
Ismeretlen hang a közelben kelepel,
cirógatón bámul, fogadjam be? Megtehetem?

Egyre jobban nőnek a fények, az árnyak,
vele együtt erősödnek a zsenge kis szárnyak.
Napfény simogat, szellő vígan átkarol,
fejünkön delel a nyár, friss illata áthatol.