9. Ne vigy minket a kísértésbe (Második Könyv, folytatás)

Összeölelkezve álltak néhány pillanatig. Endre Lajos vendége lapockáját veregette, nagy-nagy barátsággal. Egyforma magasak voltak, két karcsú, szálegyenes, magas férfi, majdnem egykorúak. Dósa Jenő 41 éves volt, vendéglátója, vitéz Endre Lajos, egykori császári és királyi huszárfőhadnagy 32. A korkülönbséget alig lehetett észrevenni. Aki rájuk nézett azt mondta: két fiatal férfi.
A tárgyalóasztalon mellettük nyitott lappal a Gödöllői Híradó, és egyéb friss, pesti újságok hevertek. Volt ott egy angol nyelvű divatmagazin is For man and for women szerepelt a címlapján.
Szegedi Erzsébet tétova kézzel, sírva pakolgatott az íróasztalán, Mezei Ilona a gépet verte, szinte belebújt kontyos fejével a billentyűzetbe, Valkói Margit telefonált, s úgy forgatta közben jobbra-balra a fejét, mint az utcakövön totyogó galamb.
-Gyere Jenő - menjünk a szobámba - bontakozott ki az ölelésből Endre Lajos. -Jaj be örülök neked! De rég láttalak! Tudod-e hogy én is keresni akartalak éppen? De gondoltam azonban, hogy Jenő napján, szombaton nálatok majd felhozom, amit akarok, akkor úgyis találkozunk.
Vidáman, jókedvűen nevetett. Olyan volt, amikor nevetett, mint egy vásott gyerkőc, akit rajtakapnak valami huncut csínyen, ennivalóan szégyenlős kifejezés ült nemes-vonású, szép, napbarnított arcán.
-Most, hogy itt vagy, nem kell olyan sokáig várnom, mert megmondom őszintén, ugyancsak furdalja ám az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit fogsz szólni hozzá?

Előre tessékelte a vendéget. Bementek. Endre Lajos behúzta maga után az ajtót, és a fotelek felé intett.
-Tessék! Oda, csak oda. Odaülj, Jenőkém, ott kényelmesebb. Még egy kávét?
Maga is letelepedett, és szeretet-teljesen gusztálgatta Dósa Jenő arcát.
-Köszönöm, jöhet.
-Konyakot mellé?
-Igen persze. De várjál csak. Rumod nincs itthon? Jobban szeretem a rumos feketét.
-Dehogynem - nevetgélt a házigazda. Felugrott, kiszólt az ajtón:
-Margit kisasszony, hozzon be két csésze, forró feketét, és egy üveg kubai rumot! Nem, bocsánat, rumot ne keressen kinn, a rum itt van, az én szekrényemben!
Nagyot sóhajtott. Tettetve jelezte kifordított tenyerének mozdulata: látod így élünk mi itt, sanyarú sorsú közszolgák. De ha már így élünk, legalább jól éljünk.

A falon oldalt három fénykép függött, Dósa Jenő sokat látta ezeket a portrékat, amikor itt volt raporton: Prónay Pál huszár alezredes középen, s jobbra, balra tőle Héjjas Iván főhadnagy, és Francia Kiss Mihály altiszt, veteránok és háborús hősök mindhárman. A fotók félkörben egy bekeretezett írást fogtak közre. Ez a vers a Rongyos Gárda indulója:

"Ha minden elvész, él a gárda,
hóba, fagyba, őszbe, sárba.
Arca kormos, a keze véres,
válla ragad fegyveréhez
kalpagja nincs, a lába rongyban,
gyomra étlen, a torka szomjan,
mégis vágja az örök marsot,
a nótája mégis harsog
mégse tágít egy árva szál is.
Mert az Isten a generális,
láthatatlan lova fénylik
s merre arkangyalok vezérlik:
ködbe, hóba, vérbe, sárba,
megy a gárda!"

(Somogyvári Gyula: És mégis élünk)

Észrevette, hogy Dósa Jenő a "dicsőségfalat" nézi. Ez a kifejezés, hogy "dicsőségfal" az ő kitalációja volt, ő nevezte el így azt a sarokrészt, ahol a fotók a bekeretezett verset közrefogták.
Látom, hogy nézed, Jenőkém! Igen, ezek hősök voltak. Igazi katonák!
Rámutatott a középen lévő fényképre.
-Mint egy ragadozó-madár, nem? Egy szirti sas! A Jászkun Huszárezredben szolgált. Bizony ám! Végigharcolta a nagy háborút, többször kitüntették. Amikor a vörös bitangok betörtek Nyugat-Magyarországba, ő szervezte meg a Rongyos Gárdát. Százszámra tódultak a zászlaja alá egykori katonák, diákok, parasztok, csavargók, öreg és fiatal vegyesen. Találkoztam ott egy kiskunlacházi öreg paraszttal, aki korábban apám földjén dolgozott. Hatvan éves volt akkor, odament, hatvan évesen, érted, mert azt érezte, hogy ott a helye! Akinek viszketett a tenyere egy jó kis verekedésre, s akinek jófajta ősi magyar vér folyt az ereiben, az mind odagyűlt. Ez volt a híres "rongyos sereg".

Felugrott, megkerülte vendégét, odaállt szorosan a képek elé. Nevetve mondta.
-Az, más kérdés, hogy a saját rongyaikban jöttek, kapával, kaszával. Fegyvert már mi adtunk nekik. Az Ostenburgék fegyvereit, ha, ha, ha. Napközben álcázásból minket egrecíroztattak, mintha a csendőrség azon lenne, hogy érvényt szerezzen a hivatalos ország-rablásnak, de amikor leszállt az este, átadták a fegyvereiket. Reggel aztán razziáztak nagy komolyan, mord pofával, s elszedték a puskákat a "gonosz" lázadóktól, vagyis tőlünk.
Mutatta mellette a másik képet.
-Ezt figyeld. Héjjas Iván. Ha Pali sas-madár, akkor Iván egy kerecsensólyom. Nézd azt az orrot! Ezt a szenet! Az arcélt! Prónay helyettese volt a felkelés idején, a Királyhida térségében működő I. hadtest parancsnoka, mert hencegtünk ám veszettül, "hadtestnek" mondtuk a pár száz neve-nincs csavargót, vagyis jelen esetben körülbelül 2-300 rongyost!
Tekintete szeretettel elidőzött Héjjas Ivánnál majd tovább siklott a harmadik képre.
-Miska - kiáltott fel. -Drága, öreg barátom!
A harmadik képen lévő, nagybajuszú, katonaruhás férfi a magyar paraszt végtelen, keleti nyugalmával nézett a fényképezőgép lencséjébe. A tekintete nem mutatta, micsoda harcos szívet rejt a zubbony, milyen megátalkodott, örök verekedő ez a férfi. (Az is volt. Végigharcolt két világháborút, részt vett a nyugat-magyarországi harcokban, s a délvidéki megtorlóakcióban a szerb partizánok ellen. 1956-ban, 70 évesen felkelő parancsnok volt a Rákóczi út, Keleti pályaudvar körzetben. Bár igazolványába a polgári foglalkozás rovatba az volt bejegyezve: "földműves", igazából semmi máshoz nem értett, csak a verekedéshez, de ahhoz nagyon. A forradalom leverése után az Alföldön bujkált, egy csőszkunyhóban húzta meg magát. 1957-ben Kádár titkosszolgálata kinyomozta a tartózkodási helyét, elfogták, kivégezték)

Endre Lajos kuncogott.
-A furfangos magyar katona, aki nem csak a fegyverével harcol, de az eszével is. Az őshazából, a Kaukázus melletti pusztákról hozta magával vérében a hadicselek tudományát.
-Az ágfalvai csatában - mesélte - olyasmit talált ki, amitől még az én hátamon is felállt a szőr. -Elrévedt egy pillanatra, kibámult az ablakon.
A kukoricásban hasaltunk, éppen csak meghasadt a hajnalpír a keleti égbolton. El tudod képzelni, Jenő? Szemben velünk, párák mögött a falu, telve bolsevik disznókkal. Az osztrák csendőrök már hazánk szent földjét kapálták mocskos patáikkal, Burgenlandnak merték nevezni, pusztuljanak el egy szálig, írmagjuk se maradjon!
Egyszerre csak három hatalmas durranás, még a föld is megremegett, mintha ágyú dörögne valahol elől. A svábok is azt gyaníthatták, hogy a magyaroknak ágyújuk van, hanyatt-homlok takarodtak kifelé a régi határon túlra! Közben megszólaltak a mi fegyvereink is, hogy kicsit noszogassuk őket. Nem sokkal később három felderítőm jön, jövöget a falu felől. Arcuk, kezük, ruhájuk csupa vérrel kevert sár és korom.
Kászony Jóska volt az egyik, nyughatatlan bajkeverő, úgy kelletett kivágni az anyja hasából, mert már ott se tűrte a tityi-totyi civil kurázsit, Kaszala a másik, tudod, a balhés repülő-főhadnagy, a nagy háború ász-vadászpilótája, aki már Rákoson ott volt 1910-ben a magyar repülés bölcsőjénél, és a harmadik természetesen az én Miskám, ki is lett volna más
Röhögve mesélték, hogy az éj leple alatt a falu szélső házáig kúsztak, átmásztak a kerítésen, s háromszor belelőttek egy vasordóba, az okozta az ágyúdörgés-szerű hangot. Az ötlet Miskáé volt, sejtheted......

Senki nem láthat a jövőbe. Endre Lajos és vendége nem tudták mi lesz még, mit hoz a sors. Az árnyékban álló akasztófát nem sejthették. Prónay orosz fogságba esett, "háborús bűnökért" 20 év kényszermunkára ítélték. Héjjas Iván Spanyolországba emigrált, távollétében kötél általi halált szabtak ki rá. Francia Kiss Mihályt 1957-ben felakasztották.
És, igen, Endre Lajost is felakasztották, erről már volt szó...

Nyílt a párnázott ajtó, Valkói Margit dugta be kellemesen szőke fejét. Ijedtnek tűnt, vagy inkább zavartnak
-Bocsánat főnök, kész a kávé. Hozhatom?
-Hozza be: Idetegye, köszönöm. Erzsébet kisasszony elment már?
-Most megy.
-Rendben. Majd gondoskodom később róla. Ideiglenesen most maga veszi át a titkárságot. Költözzön át a középső íróasztalhoz.
-Igenis főnök!
-Hogy mondta, nem értettem?
-Igenis, kegyelmes uram!

Itták, szürcsölgették a jó, forró feketét. Dósa Jenő a fele rumját beleöntötte a kávéba, kivett az ezüstcsíptetővel a cukortartóból egy darab kockacukrot, óvatosan, lassan a kiskanalára helyezte, belemerítette a gőzölgő italba, megvárta, amíg megszívja magát, sötét-barna lesz, mint a cipőkrém, majd kiemelte, szájába vette, s nyelvével a szájpadlásához szorítva összemorzsolta.
-Fenséges. Nem próbálod ki, kegyelmes uram?
-Dehogynem!
Endre is kivett egy kockacukrot, s éppen úgy, ahogy az imént a vendége, ő is beáztatta. Nevetett közben, jókedvűen, vásottan.
-Tényleg jó - mondta, amikor megkóstolta. -Miket tudsz komám!

Visszatértek az előbbi témához, a nyugat-magyarországi felkeléshez.
-Mi lett aztán végül? -kérdezte a zsámboki főjegyző.
Ezerszer hallotta már a történetet, az újságok megírták, töviről hegyire kiboncolták az eseményeket, felidéztek minden részletet, fényezték, színezték, kerekítgették. De, gondolta, hadd beszéljen csak Endre Lajos.
A főszolgabíró felugrott, körbeszaladta a szobát. Nyughatatlan nagy láng lobogott benne, az, vitte, az űzte.
-Már úgy tűnt, mindennek vége. Gondoltam, itt a vége. Gondoltam, Isten megbüntetett minket vétkeinkért. Hiába harcoltunk, hiába küzdöttünk, a saját kormányunk is ellenünk fordult. Elrendelték Sopron kiürítését. Küszöbön állt a város átadása. Soha nem felejtem el. Az utcák kiürültek. Az ablaktáblák zárva. Az emberek sírtak a kávéházakban és rémült szemekkel néztek egymásra. Sigray lemondott, Ostenburg eltűnt. Vad hírek keringtek, hogy főbe lőtte magát. A közigazgatás összeomlott, a rend és a fegyelem megszűnt a városban: Az üzleteket martalócok fosztogatták, a külső részeken tüzek lobbantak fel.

Megállapodott a nagy rohanásban, visszatért a foteléhez, belevetette magát. Néhány percig csend volt, Endre Lajos nyitott szájjal kapkodta a levegőt. Aztán erőt vett magán, előre dőlt. Két csontos térdére könyökölt. A fejét közel dugta Dósa Jenő arcához, szemei villáma az ő szemébe fúródott.
-Kinn voltam egy istenverte mezőn a csapatoknál a város szélén. Egyszer csak rádió-üzenet jött. Kászony Jóska, a legényem rohant be a szállásra, mögötte egy csomó, ágrólszakadt rongyos, a katonáim.
-Prónay kikiáltotta a Lajta-bánságot -ordította a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes rabonbán megveszekedett örömmel. -Elszakadtunk Magyarországtól, önálló ország vagyunk, ránk többé nem vonatkoznak a hülye antant hülye határozatai!

Kifulladva elhallgatott, látszott rajta, erősen igénybe vette az események felidézése.
-És, aztán? -noszogatta Dósa Jenő. -Aztán mi lett?
Most már újra nevetni kezdett Endre Lajos.
-Mi lett? Na jól figyelj Jenőkém, mert ez a veleje. Pofára estek a nagyokosok, a dicső nagy trianoni győztesek. A saját kelepcéjükbe lettek becsalogatva, mert most akkor ugye van-e joga a népeknek az önrendelkezéshez, vagy nincs?
Prónay, mint a Lajta-bánság bánja, azonnal felvette a kapcsolatot az antant hatalmakkal, népszavazást követelt, és az új ország diplomáciai elismerését. Skandallum volt, elhiheted! Beleborzongott a világ Párizstól Berlinig, Madridtól Londonig. Voltak, akik röhögtek, voltak, akik sírtak. S voltak, akik a fejüket verték a falba, ha, ha, ha.
-És?
-És, hát nem tudtak mit tenni, bele kellett törődniük! A "népek önrendelkezése" a népbutító üres nagy duma ezúttal visszafele sült el.
Diadalmas tekintettel nézett Dósa Jenőre. -Na?
-A népszavazást 1921. december 16.-n megtartották. Mi nyertünk, magyar magyarok! Sopron és környéke magyar maradt!