Nem tudni, miről álmodik a rózsa
a kerti harmatban, míg jő a virradat,
egy pillanat, vérzékeny szirma hull.
Gyűlöletet hordoz a fodros délibáb,
a fecskefészekbe a szarka rak tojást.
Forgószél port kavar, vad zűrzavart.
Csendből merített csend figyelmeztet.
Engedd el a valóvilágot, hűlt helyén
lesz a döbbenet, rájössz, semmi vagy.
Anyag helyett a szellemi lét a lélek.
Halld meg, ha ítélet dereng feletted,
hogy nincs tovább, mindennek vége,
kiszabadult a palack pusztító réme.
Szeress, kicsorbult késeknek fénye
teret teremt magának a sötét éjben.
Messziről jön a hit, mindig elkésve,
ő az isteni kegyelem örök mártírja,
vagy tán a csillagok földi képmása.
Észre tér a rózsa, nem hullat szirmot,
ha a Nap melegíti fényes sugarával.