Apróka nehezen viselte el, ha nem foglalkoztak vele. Mióta megmutatta, hogy segítség nélkül is képes átballagni a szoba egyik sarkából a másikra, azóta, mintha elhanyagolnák. Anya a konyhában valami finom illatok közt jön, megy, szép piros edényekben kavargat valamit a "zsizsán" és csak azt hajtogatja:- Menj most Apához Kicsim, nem érek rá! Apa ül a zümmögő valami előtt, ujjaival pötyögteti a sok gombot. Aprókának ezt sem lehet utánozni, Apa arrébb tolja a kis kezét és rászól:- Játsszál szépen, most nem érek rá!
Apróka nagyapa szobájához tipeg, kis öklével dörömböl az ajtón. Papó, Papó kiabálja türelmetlenül. Nyílik az ajtó, nagyapa nyújtja felé a kezét.
-Gyere picinyem, mesélek valami szépet neked.
Ölébe veszi Aprókát. Apróka hozzábújik, buksi kis fejét Papó mellére hajtja. És nagyapa mesélni kezd. Gyönyörű magas hegyekről, hatalmas fákról, riadt őzikékről, szúrós tüskéjű sündisznóról. Mesél egy magányos fehér galambról, amely fáradhatatlanul röpköd a világon és amerre jár az emberek szemébe örömkönny szökik, boldogságtól sugárzó arccal ölelik meg elveszettnek hitt szeretteiket, nyomában a fák rügyei kipattannak, ezernyi virág pompázik a réteken és kacagó gyerekek lepik el a játszótereket. Mesél nagyapó és Apróka úgy érzi, mintha a fehér galamb, most éppen itt járna Papó szobájában. Lehunyja kis szemét, befúrja fejét Papó puha kabátkájába és csendesen szuszogva elalszik. Nagyapa gyengéden ringatja.
-Aludj picim, aludj csak békében. Kísérje egész életedet az én fehér galambom.