HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 9

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47182

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-02-26

Csigabiga gyere ki

CSIGABIGA GYERE KI


Fura dolog történt velem: érzelmi válságba kerültem, mélybe, mint az artézi kút, és még 18 éves se voltam! Istenem, de nehéz erről beszélnem, az ember nem szívesen mesél a saját hülyeségeiről. Hogy mégis megteszem, annak csak egy oka van, éspedig az hogy megóvjalak benneteket a hasonló tévelygésektől és vargabetűktől. Ha végighallgattok, hinni fogtok nekem, s igazat fogtok adni, hogy mindig a nők, a csalfa hazug, álszent asszonyok a hibásak bukásainkban. Miért is teremtett az Isten némbert a földre, de, ha már teremtett, miért engedi, hogy kénye kedve szerint játszadozzon velünk? Mennyivel egyszerűbb lenne nélkülük az életünk! Mert gondolj csak bele barátom, tedd szívedre a kezed! Nem veled esett meg az, hogy vőlegény voltál, s az esküvő előtt három nappal váratlanul kiderült, hogy a szentként tisztelt leányzó megcsalt a legjobb barátoddal? Így történt, ne tagadd! Férj vagy?- s már húsz hosszú éve vergődsz házasságod igájában, tűrő érdemmel végigszenvedve oldalbordád mindennapos, konyhagőztől erjedt perlekedését: "reggelre, ne feledd a pénzt " s bánatodban Mr. Alkoholhoz menekülsz? Ugye, Te vagy az, eltaláltam! Fiatal vagy, szép és erős, jársz egy csinos kis szőkével, s a csaj esküszik mindenre, ami szent, hogy senki más nincs számára, csak Te, egyes egyedül Te... de lám, két hét sem telik bele és elhagy egy idősebb disztingvált úrért, akinek szélesebb kocsija, elegánsabb kéglije, s drágább mobiltelefonja van! Te vagy, esküszöm, Te vagy az!
Hja, barátom, bele kell törődnöd, hogy ez már csak így megy ezen a világon, s,
jó haver, legfeljebb abban reménykedhetsz, hogy " odaát" majd másként lesz.

Éppen csak, hogy túl voltam a HJ -féle hosszadalmas és porig alázó szerelmi histórián, amikor belebotlottam az Ágiba. Illetve... dehogy is botlottam, még ha botlottam volna! Szó sem volt itt semmiféle botlásról, az igazság az, hogy nyíl egyenesen belezúgtam a csajba, ami teljességgel érthető, és megmagyarázható dolog az előző, veszett fejsze ügyemhez képest. Azért mondom, hogy érthető és megmagyarázható, mert ennek legalább volt némi realitása. Amíg a HJ -nak a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogysem egyáltalán észrevegyen, -pedig hát én voltam a legmenőbb csávó az egész telepen, sőt, tán az egész Római- parton, ha focizni kellett, evezni, vagy bunyózni, -addig Ágival legalább végre nekivághattam annak a hosszú, kanyargós és rögös útnak, mely, mint hegyi ösvény a havas hegycsúcsra, a szerelem beteljesüléséhez vezethetett volna. Volna, mondom, mert ezen a szócskán van a fő hangsúly. Nem állítom persze, mert ez így nem lenne igaz, s az efféle történeteknek, hogy hitelesek legyenek, ragaszkodniuk kell az igazsághoz, hogy az átkozottul hosszú " long trail"-en egyetlen árva virág se nyílott számomra, nyílott, s szedtem is belőlük egy kosárkára valót olykor -olykor, csakhogy hiába faltam a kilométereket, az áhított hegycsúcs egy jottányit sem jött közelebb soha.

Ági nagyon szép lány volt. Nem olyan álomszép, mint a HJ, ámde sokkal izgalmasabb, ha értitek, mire célzok. HJ szentkép volt, ikon, valószínűtlenül szőke haja akár az üvegszálból készült angyalhaj a karácsonyfán, bőre áttetsző és tejfehér, megközelíthetetlen, távolról bámultam, címzetes ökör, míg aztán valaki, egy idősebb srác a társaságból, egy jó barátom, aki tudta, hogy olyan szerelmes vagyok bele, mint egy félbevágott giliszta, elővitorlázott jól álcázott mocskos kis kikötőjéből, és fedélzetére vette! Az Ági más nő volt, valódi hús-vér teremtmény, tűzpiros ajkai csókra csábítottak, és a mellei, ó igen, a mellei vittek a kísértésbe.

Egy dög unalmas bulin ismerkedtünk össze.
Nem is jól mondom, mert hát találkoztunk mi már korábban is itt, ott, amott, társaságban. Úgy kezdődött az egész, hogy nem volt kedvem táncolni, nem vagyok valami híres táncos, így hát, elunva magamat, leültem a sarokba a díványra, és a többieket bámultam. A Zsíros persze kőkeményen nyomult, s a többiek is, a Szikora, a Komár és a Szekér.
-Könnyű nekik, ők tudnak táncolni- gondoltam csüggedten bambulva a cigaretta füstbe.
A zene egyenesen pocsék volt, alig akadt egy -két igazi jóféle rock szám, a hülye tingli-tangli ment órákon keresztül, lassacskán már falra másztam tőle. Túl sokan voltunk, ez is baj volt, s elég vegyes társaság gyűlt össze, a telepi evezős srácok, haverok az osztályból, néhány lökött ürge ki tudja honnan, bandabeli csajok, és a cimborák lányismerősei. Ott volt a Lapaj is, hogyne lett volna, naná, majd pont ő maradt volna ki egy ilyen buliból. Folyton vigyorgott, mint a majom, tökre azt hitte, ő tojta a spanyolviaszt. Utáltam a képét tiszta szívemből, pedig akkor még nem is ismertem őt igazán!

Hogy elfoglaljam magam valamivel, találomra leemeltem egy könyvet a fejem felett lévő könyvespolcról, s a kislámpa halovány fényében lapozgatni kezdtem. Rögtön láttam, hogy valami útleírás, tele volt színes, és fekete fehér fényképekkel: négerek fűszoknyában és a nélkül, érett asszonyok nagy, lógó mellekkel, s fiatal lányok, kicsikkel, feszesekkel. Annyira lekötött a könyv, hogy észre sem vettem, amikor leült mellém.
-Mit nézegetsz ilyen buzgón -kérdezte kajánul a szemüvege mögül.
Tisztán érzékeltem, hogy valahol legbelül nagyszerűen mulat rajtam, s ettől persze nem lettem jobban.
-Ezt a könyvet itt, ni- válaszoltam ostobán, mert hiszen ő is láthatta, hogy nem egy tál sajtot tartok a térdemen.
-Érdekes?- nyomakodott közelebb, mutasd csak, miről szól?
-Afrikai vadászkalandok, vagy valami ilyesmi- válaszoltam könnyedén legyintve. - Elég lepra, de tele van fényképpel, azokat nézegetem.
Ági előrehajolt ültében, hogy jobban lássa a képet, amit néztem.
A felvételen egy hatalmas elefántbika volt látható, mellette állt kalapban és sortban puskájára támaszkodva a fehér vadász, s körben a falu népe, férfiak, nők, gyerekek, késekkel, lábasokkal. A háttérben néhány, oszlopokon álló fűkunyhó elmosódott képe is kivehető volt.

-Szereted az útleírásokat? -kérdezte, s egy kicsit megint közelebb araszolt
.Most már egész szorosan ültünk egymás mellett, vállunk, karunk összeért.
-Szeretem -vallottam be pironkodva, hátha kinevet gyerekességemért.
De nem nevetett, átnyúlt előttem keresztben, könyöke érintette a lábamat és lapozott. A következő képen egy afrikai szépség leplezetlen bájai tárultak fel, összes ruházata egy fűszoknya volt, nyakában karikákból készített lánc, hajában színes gyöngyök.
-Lám csak, lám -kuncogott -most már értem, barátocskám, miért szereted te annyira az útleírásokat!
Erőtlenül tiltakozni kezdtem, falsul hangzott, elismerem. Ági le is intett, mondván, hogy nem áll jól nekem, pedig ekkor már nagyon is jól állt, hajaj, s ezt neki is éreznie kellett, mert éppen rajta könyökölt, féloldalvást az ölembe dőlve, ahogy a képeket nézegettük!

-Férfiak is vannak? -évődött, s tovább lapozott, míg rá nem akadt arra a fotóra, ami a harcosok csoportját ábrázolta talpig lándzsában. Hátra tekerte a fejét, hogy az arcomba nézhessen, s nevetett hangosan, csiklandósan, pajzánul.
-Ez az! Így már engem is érdekel a könyved!

Olyan aranyos volt így, annyira közvetlen és elragadóan érzéki, hogy abban a minutumban beleszerettem! HJ fellebbenő ködalakját szerteszét szaggatta ez az új, viharos érzés, ami átszáguldott rajtam, az iránta érzett reménytelen és őrült szerelmem lángja úgy hamvadt el a pillanat töredéke alatt, mint sistergő gyufaszál az esőtől ázott aszfalt valamelyik tócsájában.
A buli végső agóniáját járta, erre utalt az, hogy már a Zsírosnak sem volt kedve rázni, s mások is ácsorogtak mindenfele. Odajött hozzánk, megszakítva az idillt, aminek éppen ideje volt, mert már túlzottan is be voltam zsongva. Összecsaptam a könyvet, Ági is lecihelődött rólam, nyújtózott, ropogtatta a hátát, mint a macska.

A Zsíros végül is csak azt akarta megtudakolni, elmegyek e vele a következő cselgáncs -edzésre, legalább is ezzel az ürüggyel siklott mellénk. A bulit megelőző héten elkísértem egyszer, kíváncsi voltam milyen lehet az a híres, neves agyonreklámozott dzsúdó. Mindent összevetve meglehetősen tetszett, volt lenn néhány jó fej srác, kapacitáltak, hogy csapjak fel én is. Hajlottam rá. Nem beszélgethettünk sokáig, mert a lófarkas csaj, akivel egész este táncolt, s akiről úgy tűnt, szeretne ráakaszkodni, felénk libbent s elcibálta körünkből. Én az ilyesmin már meg se lepődtem, a Zsíros 17 éves korára, nyeszlett, svihákképű kis kamaszból széles-vállú, acélizmú atlétává vált, sipítozva verekedtek érte a pisis kiscsajok. Egész lényét valami nehezen meghatározható kisfiús báj lengte körül, D' Artagnan-i hetvenkedéseivel a társaságok kedvence volt. Mint egy igazi, jóvérű krakéler, úton útfélen szántszándékkal provokált ki verekedéseket, s ezekben sportszerűsége nem ismert határt: megvárta, hogy előbb az ellenfél üssön, ami, valljuk be, nem valami bölcs dolog, s csak ezt követően esett neki. A csihi-puhikban adott is, kapott is, de soha nem cselezett, nem trükközött, és nem hátrált meg, túl egyszerű, túl nemes lélek volt ahhoz, hogy ilyesmit tegyen.

Alig, hogy elvitorláztak a Tálai Gyurka csapódott mellénk, poharában valami gyanús lé lötyögött, azt hantázta, hogy málnaszörp, de határozottan állítom, vodka illata volt az italának.
A haját ebben az időben még nem festette, később azonban gyakran döbbentette meg a társaságot, a szivárvány minden színében játszó tollazataival. Az iránt érdeklődött, lenne e kedvünk másnap délelőtt úszni egyet a Gellértben. Gyurka ajánlatára én kapásból igent mondtam, Ági azonban rövid habozás után közölte velünk, hogy szombat délelőtt zongoraórája van, nem mondhatja le, és így sajna nem tarthat velünk. Ezt követően nem sokkal a buli véget ért, összekanalaztuk magunkat és távoztunk. Ágit hazáig kísértem, a kapuban még hosszasan beszélgettünk. Azt hittem jó vagyok nála, minden jel erre mutatott, ám amikor meg akartam csókolni, nevetve eltolt magától Tulajdonképpen meg se lepődtem rajta, magam is szánalmasnak, idétlennek találtam ezt a próbálkozást. A Zsíros bezzeg, vagy a Szekér egészen máshogy csinálja! Ők nem toporognak, nem szerencsétlenkednek, elkapják a csajt, lesmárolják és kész! Hogy honnan tudom? Ó számtalanszor hallottam történeteiket a többiekkel együtt, szünetben a folyosón. A legapróbb részlet is annyira hitelesnek tűnt, hogy eszem ágába se jutott soha kételkedni, de, másoknak se, a hülye, buzeráns Mészárost kivéve. Ő volt az osztályban az örök kételkedő. Állítom, Ady ilyen figuráról mintázta az Ős Kajánt. Ki nem tojta le, nekem ugyan pampoghatott, egyik fülemen be, a másikon meg ki! A Zsiros az, Zsiros!

Ági látta rajtam a csalódottságot, hogyne látta volna, nagyon is zöldfülű voltam még ez idő tájt, csak jóval később tanultam meg, hogy kell az érzelmeket, gondolatokat, mozdulatlan vonások mögé rejteni, -hozzám hajolt és lehelet könnyedén szájon csókolt. Nem volt ez igazi, jó értelemben vett smárolás, tudjátok, mire gondolok, amitől az embernek még a haja szála is bizseregni kezd, de a semminél kétségkívül több volt.
-Találkozunk holnap délután? -kérdezte kedvesen, óriási szemüvegén vidáman csillogtak az esti utca fényei. -Elmehetnénk valahova moziba, vagy lógni egyet. Nos, mit szólsz hozzá? Van kedved?
Az a ház, ahol lakott, néhány utcányira esett a mienkétől, pár perc alatt akkor is simán hazaérhettem volna, ha nem sietek, én azonban hosszú ideig körbe-körbe keringtem a sötét kihalt sikátorokon, vergődő szívem hangosan kalapált a lepusztult, golyó verte régi bérházak között.
Hát nem egy nagy marha az ember?

Másnap reggel, miután csapongó gondolataimat egy kiadós, hat tojásból készült rántottával végképp elkergettem, levillamosoztam a Gellértig, hogy találkozzak a Tálai Gyurkával. A fickó a hatalmas előcsarnokban várt rám, nyakig süppedt egy bőrfotelba, s buzgón irogatott valamit a noteszkájába, amit mindenhova magával hurcolt. Annyira el volt merülve, hogy észre se vette, amikor lehorgonyoztam mellette, oldalba kellett lökjem, hogy feleszméljen. Meg se kísérelte, hogy talpra kepeszkedjen, sápadt arccal, elgyötört tekintettel meredt rám.

-What's the trouble, -riadtam rá, -halló humbre, rosszul vagy?
-Á, nem, dehogy, semmi bajom, -hárította el meglehetősen mogorván figyelmességemet, -csak....szóval... vergődök itt ezzel a néhány sorral, sehogy sem találom a megfelelő hasonlatot. Pedig...
Sebtében előhalászta a papírt, s mielőtt észbe kaphattam volna, hogy megakadályozzam, vagy elmeneküljek, felolvasta, ami rá volt írva:

" szerelmed úgy köt
erre a világra,
mint éti csigát
házába a nyála "

-Szép, -mondtam gyorsan, -én nagyon képletesnek találom. Mint éti csigát házába a nyála? Ez kifejező...és ...hogy is mondjam...érzékletes. Mi a bajod vele?

Egyenesen rám nézett, csaknem átdöfött a tekintetével.
-Mondd, te tényleg ennyire hülye vagy?
-Miért lennék -kérdeztem vissza idegesen, -szerinted mit kellett volna mondanom? Jobb lenne, ha szidnálak, csepülnélek?

Folyamatosan fixírozott, szinte kivesézett a tekintetével, kezdtem kicsit kényelmetlennek találni.

-Szólj már valamit, az Isten szerelmére kérlek, -fakadtam ki végül, -ne nézz így rám, nem én akartam megetetni veled a meleg téglát a Kartács utcában!
-Azt hittem, konyítasz valami keveset a költészethez, -süvöltötte, s visszazöttyent újra a karosszékbe, pedig már kezdtem remélni, hogy kikászálódik végre.
-Nyögd már ki te szerencsétlen, hogy mi a szent szar bajod van, -ordítottam rá, végképp türelmemet vesztve, - aztán húzzunk innen a francba, már mindenki minket néz!
-Hát csak az, -lihegte lilába váltó képpel, hogy ez így egy kalap szart sem ér. Mert, mondd, mi újat tudok mondani a világnak azzal a hasonlattal, hogy "mint éti csigát, házába a nyála "? Elkoptatott, agyoncsépelt kifejezés! Nem indul be tőle még egy kisgyerek se. Valami más passzolna ide, nem ez, valami... ami sokkal meghökkentőbb, ami képes arra, hogy sokkolja az olvasót. Érted miről beszélek? Nem. Sejtettem. Na, ide figyelj, megmagyarázom. A XX. század végén az író már nem dolgozhat a korábbi időszakok elkoptatott frázisaival, nem, nem, esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem! Az olyasmi, hogy "egy nyál a tenger, termelő zabálás", ma már senkit nem döbbent meg, az emberek meghallgatják, s közömbösen megvonják a vállukat: -nyál? -na és! A nyál nem jó, nem, nem és nem! Más kell ma már, ami új, olyasmi, ami mellbe vágja az embereket, amitől felreped a limesük! Költők, résen legyetek! Várj, ...nehogy közbeszólj most, ...megvan, ez az! Mit szólnál például ehhez a változathoz?

" úgy köt szerelmed
erre a világra,
mint taknya, nyála
kiscsigát a házba"

Várakozásteljesen nézett rám, őzbarna szemeivel szaporán pislogott, s ez, határozottan rosszat jelentett, ismertem őt eléggé. Nálánál makacsabb embert nem hordott még az idők szele, ha rákapott egy témára, jaj volt a hallgatóságnak.

-Jobb így- kérdezte félve ejtve a szót, engem azonban nem tévesztett meg mesterkedéseivel, átláttam rajta. Ha most habozok, hezitálok, végem!
-Hogy jobb-e? - kiáltottam fel- miket tudsz kérdezni! Zseniális! Gyurkám, amit most csináltál, az egész egyszerűen emberfeletti! De... könyörgöm...menjünk már be levetkőzni, mert megfőlök itt kint a saját kakimba!

Úsztunk néhány hosszat a halványkék vizű pezsgőfürdőben a vizet okádó oroszlánszobrok között. Kevesen voltak a nagymedencében, de, fenn a karzaton vidám élet zajlott, neszeit diszkréten verték vissza a dúsan aranyozott oldalfalak. Később beültünk a melegbe, hogy egy kicsit kilazítsuk magunkat. Gyorsan belábaltam a medencébe, s nyakig merültem a kénes illatú, barnás színű vízbe. Testem össze-vissza volt verve mindenütt, az oldalamon, a combomon, és máshol is ütések és rúgások nyomai virultak az utóbbi hetek nagy bunyóinak néma mementóiként. Cseverésztünk erről, arról, de a költészet szerencsére nem került újra szóba. Hálát adtam Istennek érte!
Gyurka avatott szakértője volt a női bájaknak, élvezettel, és nagy hozzáértéssel tudott róluk értekezni, -erre felé terelgettem inkább. Hosszasan vitatkoztunk egy-egy kérdésről. Sok mindenben egyetértettem vele, így például abban is, hogy a női mell puszta formája önmagában szemlélve még semmit nem mond, ahhoz hogy az ember eldönthesse: tetszik e vagy nem, az egészet egyben, vagyis a nővel együtt kell szemügyre venni. Hiába gyönyörű, és esztétikus példának okáért egy körte alakú cici, ha tulajdonosának az alma alakú állna jobban!
Beszélgetésünk, hogy is mondjam, nem aratott osztatlan sikert szomszédaink körében, fürdőző társaink kicsit távolabb húzódtak, néhányan távoztak, de, mint minden rosszban, ebben is volt valami jó, hiszen így a zsúfoltság elviselhetőbbé vált.

-Mi a szerelem-kiáltottam fel ebben a kétségkívül kedvező lélektani pillanatban, mert már régen meg akartam kérdezni erről egy nálamnál okosabbat.
-Szerelem-e vajon az, ha testi vágyak nélkül, pusztán csak lelki síkon közelítek az imádott nőhöz, vagy....megfordítom: az érzékiség, a brutális testiség, a lepkeszárnyon libbenő érzelem finom hímpora nélkül vajon micsoda?
Melyik az igazi, ez-e, vagy amaz?

Gyurka úgy nézett rám, mint jó-akaratú ápoló, betegére a Lipótmezőn.
-Megvesztél? Mért pont tőlem kérdezed ezeket a falrengető marhaságokat?
-Mert te egy okos ember vagy Gyurkám!

Hízelegtem neki, hogy kiugrasszam a nyulat a bokorból. Kíváncsi voltam, hogyan vélekedik a dologról. Megmondom őszintén, én a HJ-val való régi, és az Ágival éppen folyamatban lévő kapcsolatom mibenlétéről akartam kifaggatni, de úgy, hogy semmi konkrétumot ne kelljen elárulnom viszonyunkról. Ha sejtettem volna milyen kemény fába vágom a fejszémet, hozzá se fogok!

Gyurka vizet fröcskölt a képébe, prüszkölt, s ami véletlenül a szájába került, azt széles ívben visszaköpte a medencébe.
-Mit értesz azon, hogy "lelki síkon"?- hörögte fulladozva, mert félrenyelt a szerencsétlen.
-Mit? Hát azt, ...hogy is magyarázzam, de betonfejű tudsz lenni, azt, hogy lelki síkon, szóval érted!
-A plátói szerelemre gondolsz?
-Valami olyasmire.
-De hát...ó, te tiszta hülye vagy!
-Mért lennék az?
-Mert, a plátói szerelem az csak egy elméleti fikció, te idióta, filozófiai irányzat, semmi több, nincs gyakorlati vonatkozása, és nem is hiszem, hogy lenne élő ember a Földön... Úristen, csak nem? Magadról beszélsz?
-Dehogy is!- kiáltottam fel hevesen, hogy tételezhetsz fel rólam ilyesmit! Szó sincs róla. Engem pusztán csak azért érdekelt ez a probléma, mert olvastam mostanában erről és szeretném tudni, mit gondolsz róla te.

Lázasan magyarázkodtam, nehogy valamiként kilógjon a lóláb. Bántam, hogy szóbahoztam. Ha elmondja a többieknek, min tipródok, nem lesz megállásom előttük. Jóságos ég! A Zsíros holt biztos, hogy gennyesre röhögi magát rajtam, s a Bodolai is. De hát, ki, mi vagyok én őhozzájuk képest?
A Zsíros például az egyik legmenőbb fej az egész Munkácsyban, ezt most már a Szekér is kezdi belátni, míg én a nőzésben csak egy szerencsétlen hülye balek vagyok.

Sikerült elaltatnom gyanakvását, megetettem vele, hogy itt csak és kizárólagosan egy elméleti problémát fejtegetünk, aminek nincs semmiféle személyes vonatkozása. Ebben megnyugodva lelkesen vetette bele magát a különböző tézisek elemzésébe, a plátóni eszméket Fraud és Kant nézeteivel vetette egybe, olyan hangosan kiabált, hogy végül az úszómester odajött, és megkért minket, hogy hagyjuk el az uszodát.

Az érettségizőket búcsúztató iskolabál a következő hét péntekjére esett. Én voltaképpen el se akartam menni, idült tömegiszonyom van, az ilyesféle monstre buliktól rendre bekómálok. A Tálai azonban fellázította ellenem a Zsírost, és a Bodolait, s addig gyötörtek, míg végül igent mondtam. Azt gondoltam elviszem magammal az Ágit, s elleszünk ott ketten, mint befőtt a spájzban. Tervem füstbe ment, alig hogy előhozakodtam vele, az Ági máris közölte: családi programjuk van azon a napon, és így nem tud velem jönni. Hozzátette, s ez, hogy is mondjam, kissé leforrázott, hogy akkor is meggondolná, ha nem lenne, mert mit kezdjen ilyen helyen egy mamlasz alakkal, aki nem tud táncolni.

-Majd elmegyünk egyszer, ha mindketten ráérünk, egy jó kis házibuliba,-vigasztalgatott fancsali képemre pillantva, -ott aztán bebizonyíthatod, milyen menő jampec vagy, azzal, hogy felkérsz, és egész este velem rázol!

A bál napján tettem még egy kósza kísérletet arra, hogy lemondjam az egészet. Feltárcsáztam a Tálait, és megpróbáltam beadagolni neki, hogy fáj a fejem, láz gyötör, lötyög a tüdőm, és kiújult a köszvényem. A válasza az volt, hogy fertályóra múlva betoppant a Bodolaival, erőszakot alkalmazva rám húzták az ünnepi gönceimet, és magukkal cipeltek. Késve érkeztünk, nem bántam, mit számított az! Amikor bevitorláztunk, a bálteremmé átalakított tornateremben már javában folyt a móka, igaz, táncolni elég kevesen táncoltak, a népség katonaság javarésze a büféasztalok körül tolongott, de sokan ácsorogtak a bordásfalak mentén is. Rossz előérzeteim beigazolódtak, elviselhetetlen volt a nyüzsgés a zenétől pedig legszívesebben világgá mentem volna. Nekem a zene nem zene, ha nincsenek rock számok, ki az ördög tud ma bulizni Elvis Presley, Bill Halley, vagy Little Richard nélkül!

A tömegben nehéz volt felfedezni merre röpdös a Zsíros, a táncolók között nem láttuk.
Végül előkerült, ő vett észre minket. Félrelökdösve az útjában állókat felénk törtetett, egy nyakigláb kis kamaszlányt vonszolva maga után, aki esetlenül csetlett botlott végig a termen.
-Ez itt a húgom, ismerkedjetek össze,- hadarta, miután kölcsönösen kiörvendeztük magunkat. -Foglalkozzatok vele egy kicsit, vigyétek el táncolni, vagy mit tudom én, de moccanni sem tudtam eddig. Be kell újítanom sürgősen valakit, mert egyelőre csak harmadik vagyok a ranglistán, a Szekér is megelőz, meg a Sebi is. Holtversenyben állok Lapajjal a bronzért!
Kezet fogtunk a kislánnyal, elhadartuk neveinket. A Zsíros húgát Marynak hívták, nagyon fiatal kis teremtés volt, 14-15 évesnél nem néztem többnek. Ideges izgalom áradt egész kis lényéből, ahogy hátra vetette a fejét, arrafele amerre a bátyja elügetett.
Elfogódottan ácsorogtunk egy darabig négyesben, nem egészen értettem a haverjaimat, a nagydumás Tálai csak makogott, a Bodolai meg, mint sült hal a szárazdokkban, meg se mukkant.
-Mi a csodától vannak így berezelve,- morfondíroztam magamban, csak nem ettől a kislánytól? Hisz ez még gyerek!
Megpróbáltam magamhoz ragadni a kezdeményezést, elvégre a Zsíros ránk bízta a húgát, löktem a sok rossz, pont ilyen alkalmakra rendszeresített szöveget, de a feszültség érezhetően nehezen oldódott. A kislány tekintete körbe-körbe röppent, bájos keskeny arcocskáján piros rózsák égtek.

Hogy imponáljak a Zsíros húgának, elővarázsoltam az ezüst cigarettatárcámat, amire nagyon büszke voltam, kivettem belőle egy elgörbült KOSSUTH-ot, odaütögettem a tárca nyitott fedeléhez, ez mindig hatásos, és rágyújtottam. Ép csak, hogy benyaltam az első slukkot, amikor ránk tört a Lapaj, s teljes hangerővel azt üvöltötte, hogy rázni akar egyet a Zsíros húgával. Minket meg se kérdezett.
Majdnem leütöttem a parasztját, mert hiszen hát láthatta, hogy beszélgetünk éppen!
A Mary elkaccantotta magát gyerekes izgalmában, mi nagyon nagy vagányok lehettünk ott az ő szemében, a bátyjának az osztálytársai! Rám pillantott, talán azért, hogy mit szólok hozzá, hiszen mondom, a Lapaj félbe szakította a társalgást, -na mindegy a lényeg az, hogy miután én mozdulatlanul meredtem magam elé, s a Tálaiék sem szóltak egy árva kukkot sem, megpördült, és tovalibbent ennek a baromnak a karján.
Ahogy utánanéztem, a lépte, a járása olyan könnyed, olyan csapongó volt, mint a pillangók röpte a virágos nyári réten. Az esetlen nyakigláb kis kamaszlány, ámuló szemeim előtt a pillanat tört része alatt igézően szép nagylánnyá változott. Lenyűgözve álltam.
Aztán megtört a varázslat, a Lapaj eltűnt a Zsíros húgával a forgatagban, minket pedig lerohantak a haverok, s élénk harci kiáltásokat hallatva elsodortak. Később láttam még a táncolók között, sorra rázott az osztály nagymenőivel, a Szekérrel, a Sebivel, és a Budai Nándival.

Éjfél felé a büfénél megint összeakadtunk, Zsíros is ott volt egy szemrevaló bigével, szabad kezével átkarolta a húga vállát erősen firtatva, hogy jól szórakozik e. A Mary lelkesen igent intett a szemével, s hátravetette sötét, vállig érő haját. Méretes szalámis szendvicset majszolt éppen, s a mozdulattól egy vékony uborkaszelet lepottyant a kenyérről, és végiggördült a ruháján. Ijedten utánakapott, mire a tojáskarikák is utána mentek. Gyerekesen vihogott a malőrön, s mi is vele nevettünk, mert csak egy kis csitri volt, akit nem lehetett komolyan venni. Jelenléte mégis üde színfoltot jelentett az iskolabál sivár unalmában.

Hazafelé tartva a Rudas László utcában, belefutottunk egy kalamajkába, nem is mi lettünk volna mi, ha ez nem történik meg. A 72-es troli már nem járt, így hát néhányan gyalog indultunk el az Izabella utca felé, a társaságban ott volt a Tálai is, aki velem együtt abban bízott, hogy a 76-os közlekedik. Mielőtt elértük volna az Élmunkás-hidat, ki tudja milyen meggondolásból, egyszer csak felüvöltött: ruszkie damoj, és mint aki eszét vesztette, csitítgatásunk ellenére tovább kiabált, russzkie damoj, russzkie damoj! Valaki hátulról fejbe verte, erre elhallgatott, mi meg kezdtük azt hinni, hogy megúsztuk. Nem így történt. A túlsó oldalról, a sötétből előbukkant néhány alak, átvágtak az úttesten és nyílegyenesen felénk tartottak. Rossz előérzetem azt súgta, hogy ebből bunyó lesz. Nem tévedtem. Amikor a közelünkbe értek, egyikőjük előbbre lépett, és megkérdezte: -kinek van baja az oroszokkal? Gomblyukában jelvény fityegett, ismertem ezt a jelvényt, egyre többet lehetett látni belőle: Ifjú Mittudomén Kifélék Mifélék Szövetsége, nálunk is szervezték már, -kevés sikerrel. Nagyobb srácok voltak, mint mi, és többen is voltak. A legésszerűbb dolog az lett volna ha elfutunk, de kérdem én, el lehet e futni akkor, ha egy Zsíros és egy Bodolai a társaságban van? Egy pillanatra átzúgott fejemen a gondolat,- milyen szerencse, hogy a Zsirosi szülők Maryt nem sokkal éjfél után hazavitték, még csak az kellene, hogy ez a kislány ilyesmibe keveredjék. Nem volt időm tovább gondolkodni ezen, mert ekkor a Zsíros, ugyan ki is lehetett volna más, mint ő, hanyagul megjegyezte, hogy neki van baja az oroszokkal.

-Na és, elárulnád, hogy mi a bajod velük te patkány, -érdeklődött az Ifjú Akárkicsoda éles, gúnyosan csattanó hangon. -Vagy akarod, hogy beverjem a fejedet?
-Leghőbb vágyam- felelte hamisítatlan D' Artagnan-i hetvenkedéssel a Zsíros.-Gyere, üss meg ha mersz!

A Bodolai Jocó óvatosan előbbre lépett, s vele együtt a Budai Nándi is. Sok éves gyakorlatomból tudtam, ez a kritikus pillanat, vagy üt a srác, és akkor verekedés lesz, vagy meggondolja magát, s az affér némi anyázással véget ér.
S ekkor szemtanúja lehettem a világtörténelem három egymást követő leggyorsabb pofonjának.
Az elsőt a Zsíros kapta. A következő kettőt az ellenfél.
A Zsíros fejének még szinte ideje se volt visszatérnie kilengéséből eredeti helyére, előbb a Bodolai ökle csapott le, s ezt követően a másodperc tört része alatt a Budai Nándié. A vér újra spriccelt, s ez annyira ismerős és meghitt volt, mint egy családi vacsora a nagymamánál. Egymásnak estünk a másik bandával és elkezdődött a csetepaté. Korábbi kék zöld foltjaim mellé ezen az estén szereztem egy lilát is a szemem alá.

Ágival elég gyakran találkoztam, kellemesek, izgatóak voltak ezek a randevúk. Felfedeztünk egy tüneményes kis cukrászdát a Dohány utca és a Hársfa utca sarkán, ez lett a törzshelyünk. Elüldögéltünk valamelyik sarokasztalnál, szopogattuk az italunkat, fogtuk egymás kezét. Néha, ha senki nem figyelt oda, önfeledten smároltunk. Nem volt ez olyan lélegzetelállítóan izgalmas kaland, mint amelyekről a Lapajék dumáltak a csőcseléknek, eszem ágába se jutott volna, hogy eldicsekedjek vele. Amit én idáig el tudtam érni, az elhanyagolható semmiség volt az ő dicső tetteikhez képest. Mert a smárolás, meg a tipi-tapi ezeknél a nagymenőknél már tényleg nem számított semminek. Reményem sem volt arra, hogy valaha is utolérhetem őket. Titokban azért, én is vágytam egy kis sikerre, hogyne vágytam volna, így hát állandóan vakmerő haditervek kidolgozásán fáradoztam, hogyan juthatnék közelebb az áhított célhoz. Sokat beszélgettünk mindenféle témáról. Nagyon művelt teremtés volt, rajongott az irodalomért, a zenéért, és a festészetért. Egyszer bevallotta, hogy maga is festeget néha. Aznap vittem neki először virágot, jól ki is röhögött vele, -miért pont tulipánt vettél, -kérdezte, nem tudod, hogy a tulipán mit jelent?
-Nem tudom, -restelkedtem, mondd meg!
-Nem számít, -legyintett elkomolyodva,- a szándékot nézem, s a csokrod tényleg tetszik!
Később, hozzám hajolva a fülembe súgta, hogy egyszer, egy alkalmas időpontban megmutatja majd az akvarelljeit. Ígérete felcsigázott, az a kilátás, hogy nemsokára talán felvisz a lakására, -felajzotta az összes érzékemet.
A zenegép éppen azt játszotta, hogy: " nem szeretsz te mást, s enyém a szíved...", romantikus volt, édes bús érzés kerítette hatalmába lelkemet, magamhoz húztam Ágit, s hosszan smároltunk. Ó de szép is, milyen meseszép tud lenni a szerelem!

Aztán hosszú ideig nem történt semmi. Hiába emlékeztettem nap, mint nap az ígéretére, hiába kérleltem, hiába sürgettem, mindig kibújt valamivel. Egyszer, amikor már talán nagyon is türelmetlen voltam, gyöngéden rám pirított.
Elmondott egy példabeszédet két vándorról, akik a vad hegyek között a menedékház felé igyekeztek. Az egyik toronyiránt rohant, úttalan utakon bukdácsolt, s végül nem nézve a lába alá, belezuhant a farkasverembe. A másik, az okosabb, kényelmesen baktatva a kijelölt úton, révbe ért, s türelme jutalmául kedvére lakomázhatott a bőséggel megterített asztalról, s ihatott a mély öblű serlegekből.

-Ó hol az, az asztal, és hol az, az öböl,- fohászkodtam magamban, hangosan azonban csak ennyit mondtam: -te tudod, ígérem, nem fogok többet erőszakoskodni.

Mai eszemmel tudom, nagy butaság volt megsértődnöm, a szerelem csatamezején nincs helye tétovázásnak, vagy hátrálásnak. Aki ezt teszi: elbukik. Itt barátaim, ha sikert akartok elérni, támadni kell, rohamozni, míg le nem dőlnek a falak s az ellenség ki nem tűzi a vár csúcsára feltétlen megadása hófehér zászlaját. De hát én egy nagy marha voltam világéletemben, soha nem hallgattam sem a Zsírosra, sem a Fülöp Zolira! Magamban lemondtam már róla, hogy célba érjek, s mélységesen mély letargiába zuhantam. Alkonyodott, amikor felálltunk. Kifizettem a cehet, és elhagytuk a kis kávézót. Hazakísértem Ágit, de szokásunktól eltérően egy szó sem esett közöttünk a rövidke úton. Én gondolataimmal voltam elfoglalva, s Ági sem beszélt. A kapuban megcsókoltam, ahogy máskor is, rövid, kurta elkeseredett kis csók volt ez, nem így szoktunk mi smárolni. Benne volt minden bajom-bánatom abban a futó csókban.

-Ma csak ennyit kapok?- kérdezte Ági viccelődve, s színpadias mozdulattal a szívéhez szorította a csokromat. -Nos... mit szólnál ahhoz, ha felmennénk? Vagy már nem vagy kíváncsi az akvarellekre?!

Ágiék lakása ámulatba ejtett. Úgy éreztem, mintha múzeumba kerültem volna, ami azt kívánná bemutatni milyen volt a tehetős pesti polgár lakása a századfordulón! Rokokó és biedermayer bútorok, gazdagon díszített hímzések, ólomkristály vázák, csipketerítők, a falakon aranyozott keretben olajfestmények, amerre csak néztem! Nálunk is volt ilyen holmi otthon a lakásban, de, be kell valljam, nem volt ennyire szép és egységes. Látszott, hogy annak, aki mindezt összeválogatta, kényes, kifinomult ízlése van. Faggatásomra Ági elárulta, hogy a nagybátyja neveli, aki híres operaénekes. Elámultam ezen a közlésen, minden olyan titokzatos és misztikus volt körülötte eddig is, s most ez! Hellyel kínált a nappaliban, sürgött, forgott, elővarázsolt egy üveg vörösbort.
Gyönyörű kristálypoharakat tett az asztalra, töltöttem mindkettőnknek. Bevallom, annyira zavarban voltam, hogy meg se tudtam mukkanni. Szentséges ég!- kiáltottam fel magamban, -micsoda indítás! Miket fogok én erről mesélni a Zsíroséknak!

Ági leült a zongorához, és játszani kezdett valamit, Beethowent talán. Még nekem is ismerős volt, pedig én nem sokat konyítok a komoly zenéhez. Szépen játszott, már amennyire meg tudtam ítélni, de nem tudtam a zenére koncentrálni, mert közben lázas igyekezettel gondolkoztam valami végrehajtható haditerven. Itt volt a kedvező alkalom, amit éreztem, akármilyen balek vagyok is, nem szalaszthatok el!

-Meg tudnád mondani, miről szól ez a darab - kérdezte a válla felett hátrasandítva az ismert kedves mosolygással az arcán.- Figyeltél?
-Persze, hogy figyeltem, -válaszoltam felháborodást tettetve, -na várj csak,...szóval arról, hogy van egy fiú és egy lány és ezek szerelmesek, de nem lehetnek egymásé...mert... nem tudom, mért nem, pedig a fiú már nagyon szeretné.

Ági szívből kacagott ezen a butaságon. -Neked mindig ezen jár az eszed?
-Ezen hát, -kiáltottam fel, olyan vagyok én is, mint a Móricka.
-Nem ismerem ezt a viccet! -nézett rám fejcsóválva.
-Nem? Na akkor most fülelj! Ez alapvicc. A tanító néni felmutat a gyerekeknek egy tollat.
-Egy tollat?
-Igen, egy tollat. Várj, had mondom tovább. Szóval magasba emeli a tollat. Gyerekek kinek mi jut erről az eszébe?
-Tanító néni kérem, az írás -mondja Sanyika.
-Nagyszerű kisfiam, kapsz egy ötöst. Aztán a vonalzót emeli fel:- és most? Na ki
tud felelni?
-Pistike keze emelkedik a legmagasabbra. -Tanító néni, a rajzolás!
-Így van, Te is kapsz egy ötöst. Logarlécet vesz elő. -Figyelem, ez most nehéz lesz! -És erről mi jut az eszetekbe?
Móricka majd ki zuhan a padból, -utánoztam Mórickát, ahogy kepeszkedik,- had mondjam meg, had mondjam meg! A baszás!
-Fúj, Móricka, nem szégyelled magad, -kiált rá a tanító néni, hogy lehet az, hogy neked egy iskolai tárgyról ilyen ocsmányság jut az eszedbe?
-Tanító néni kérem.... ne tessék haragudni, de nekem mindenről ez jut az eszembe!

-Szóval te is olyan vagy, mint a Móricka- nevetett rám vidáman,- szép kis alakkal vagyok itt összezárva.
-Miért, mi a rossz abban?
-Én nem tudom, -mondta kétértelműen -fogalmam sincs mi rossz van benne! De... figyeld most a folytatást, játszom tovább....Az én kedvemért, légyszi..... Tényleg kíváncsi vagyok!

Villámgyorsan felugrott, és az ablakhoz futva összehúzta a skarlát-vörös színű sötétítőfüggönyt. Kiszaladt az előszobába, matatott kinn a szekrényben, aztán visszatért egy hatalmas díszgyertyával. Kivette a vitrinből azt az ezüst gyertyatartót, amit ép' az imént csodáltam meg, belehelyezte a gyertyát, s meggyújtotta. Ahogy fellobbant a láng, a kapcsolóhoz lépett, s leoltotta a szobában a villanyt.
-Így, -mondta. -Talán így jobb lesz. Dőlj hátra, kapcsolj ki minden gondolatot, s add át magad annak, amit hallasz.
Karcsú, fürge ujjai végigfutottak a billentyűkön, a zongorán életre kelt a szimfónia. Behunytam a szememet, s ahogy Ági tanácsolta, megpróbáltam ellazulni. Jó időnek kellett eltelnie, míg ez sikerült, közben áradt, hömpölygött körülöttem a zene. S ekkor különös dolog történt velem, egyszerre csak úgy éreztem, mintha a zene már nem a sarokból jönne, ahol a zongora állt, valahonnan belülről érkezett, lelkem legrejtettebb zugaiból, felkapott, mint a hömpölygő víz árja a parafa dugót, és sodort magával, sodort, ellenállhatatlanul. Örvények között hánykolódtam, majd megpihentem a csendes sodrásban, és újra csak a hullámokkal kellett küzdenem.
Sok idő telt el. Vagy kevés? Nem tudtam volna megmondani. A zongora elhallgatott, de én még mindig távol voltam, lassan találtam újra vissza a valósághoz. Ági mellém ült, ittunk egy korty vörösbort, néztük a gyertya szeszélyesen lobogó lángját.
-Nos, -kérdezte -hogy tetszett?
-Fantasztikus volt, -mondtam kissé rekedt hangon. -Soha nem hallottam még ilyet. Te egy nagy művész vagy!
-Ó, köszönöm, -de.... én nem vagyok művész...én csak szeretem ezt a darabot. Sikerült megfejtened miről szólt?
-Azt hiszem,....ne nevess ki, ha rosszat mondok, mintha valakinek az életéről meséltél volna, ...mintha ez a valaki én lennék...hasztalan harcolok...győzök, legyőznek.... Talpra állok....és újra elbukom. Mit játszottál, mondd?
Nevetett, felemelte a poharát és koccintásra nyújtotta. -Nem érdekes, majd máskor elmondom. Gyere, üljünk át a recamiéra, megmutatom a festményeimet.

A vaskos album a térdünkön feküdt, szorosan egymás mellett ültünk, mint azon a bizonyos házibulin, amelyről már beszámoltam. Érdekes képek voltak azok a vízfestmények. Bármilyen témáról szóltak is, ami az első pillanatban mindegyiknél megragadott, az a színek fantasztikus gazdag tobzódása volt. Ági képein más színekben pompáztak a tárgyak és az élőlények, mint az élő valóságban, itt a mező zöld helyett vörösbe-játszó volt, a folyó lila, a lovak kékek. Az emberek a vízparton, férfiak és nők a lovak mellett, hófehér testtel világítottak meztelenségükben. Legjobban egy női akt ragadta meg a figyelmemet. Ez egy másik kép volt. Fiatal lány, fésülködik a tükör előtt, teste vakítóan fehér, telt keblein rubintkőként csillognak mellbimbói. A meztelen nő nagyon ismerősnek tűnt, pedig az arcát csak félprofilból lehetett látni.

-Ki ez? -kérdeztem.
-Nézd csak meg jobban. Nem jössz rá, ki? -nézett a szemembe incselkedő tekintettel.
-Ó,....csak nem azt mondod?!
-És ha azt mondanám?
Összecsuktam a mappát és félretettem.
-És ha most az eredetijére is kíváncsi lennék!
-Itt van az eredetije!
-De én úgy értem, hogy....
-Vagyis, hogy ruha nélkül?
-Hát!
-De, hiszen, most láttál a képen. Nem elég ez számodra?
-Nem, nem, nem!
-Ne légy telhetetlen!

Éreztem, semmire sem megyek. A Zsíros jutott az eszembe hirtelen. Vajon mit tenne ő az én helyemben? Fülembe csengtek a Lapaj szavai is: -nyomd meg ecsém a dudáját a nőnek, arra beindul, mint a búvárszivattyú!

-Egy csókot se kapok - kérdeztem, hogy végre tovább léphessünk. -Csak egy csókot, semmi többet, esküszöm!
-Csókot kaphatsz, -nevetett. Hozzám hajolt és lesmárolt. Csókolózni kezdtünk. Még soha ilyen szenvedélyesen nem csókolóztunk. De amikor kigomboltam a blúzán a gombokat, eltolta a kezemet, és felállt.

-Túl gyors a tempó. Nekem ez ilyen gyorsan nem megy. Ha repülőgéppel akarsz feljutni a hegy tetejére, ülj repülőgépre, de....én inkább megmaradok a gyaloglásnál!

Teltek a napok, múltak a hetek. Visszavonhatatlanul megérkezett a tavasz, a föld meleg volt, s friss fű sarjadt belőle. A fák virágoztak, dús lombjuk vidáman hajladozott a szélben. Bodza és akácfaillat töltötte be a levegőt. Ágival nem jutottam egy lépéssel se tovább, sőt, mintha még tartózkodóbbá is vált volna az utóbbi időben. Határozottan éreztem, elrontottam valamit, de, hogy mi lehet az, sehogyan sem sikerült megfejtenem.
-Talán mégis az osztály nagymenőinek van igaza, elvégre nem véletlen hogy ők vezetik a ranglistát, -morfondírozgattam magamban néha. -Le kellett volna tépnem róla a ruhát, s addig csókolni a testét mindenütt, amíg össze nem omlik! Ezt kellett volna tennem. De egy nagy barom vagyok! Ha vissza lehetne valahogy pergetni az idő kerekét, bizisten, így csinálnám. Mi bajom származhatna belőle? Semmi. Rosszabb helyzetbe akkor se kerülhetnék, mint amilyenbe most vagyok. És egyáltalán! Mi most akkor a helyzet egyáltalán? Járunk még egymással, vagy csak találkozgatunk?

Az idő nem hozott megoldást, a türelem nem termett rózsát. A küzdelem meddő volt és kilátástalan. Félreértés ne essék, Ági pont olyan aranyos és kedves volt, mint amikor megismertem, csak hát, amit én akartam, az túl sok volt számára, és amit ő akart, az meg nekem volt kevés. Az előzményeket tekintve ez megfejthetetlen rejtvény volt, beletörött a bicskám.
Hát most mondjátok meg őszintén barátaim: van a Földön ember, aki elmondhatja magáról, hogy ismeri a nőket?!

A Zsíros megpendítette valamelyik szünetben, az iskolában, hogy szombaton kirándulni készül az öccsével és a húgával. Kapacitált, tartsak velük. Nem ígértem meg neki, én igazság szerint jobban szerettem volna a Dunára menni a hétvégén a haverokkal, a Szikorával és a Komárral. A hosszú tél után nagyon hiányzott már a Duna és az evezés.
Egész úton hazafelé azon rágódtam, hogy elmenjek, vagy ne menjek.

-Egye kánya, -mondtam aztán végül magamban, amikor hazaértem, s beléptem az előszobába. -Ági úgy se ér rá szombatonként semmire, a Szikoráékkal meg evezhetek még eleget a nyár folyamán. Elmegyek a Zsírosékkal, mi van abban, járunk egyet a hegyek között!

Eszembe jutott a Zsíros húga, ahogy csetlik, botlik, ahogy a Lapajjal táncol, ahogy rám néz. Hogy is hívták a kislányt? -tűnődtem. Milyen nevet mondott, amikor bemutatkoztunk? Mary vagyok? Ezt mondta volna? Meglehet. Nem emlékeztem kristálytisztán a nevére.

-Szép szemei vannak, -állapítottam meg meglepetten a felfedezéstől, hogy pont most, pont ebben a pillanatban jut eszembe a Mary szeme.
Megpróbáltam felidézni, milyen színű volt az a két szem, de sehogy sem sikerült. Valami, néven nem nevezhető belső kényszer hajtott, hogy újra nekifussak.

...Ott állunk a táncparkett mellett, egymásra nézünk, beszélgetünk. Rám néz, egyenesen a szemembe, s én vissza, egyenesen az ö szemébe. Nos akkor,... akkor most milyen hát? Kék? Vagy inkább zöld, mint az örvénylő tenger?

Emlékeztem rá, hogy amikor összekapcsolódott a tekintetünk, olyan érzésem támadt, mintha egy tengerjáró hajó korlátja mellől, néznék le a hajócsavar által felkavart vízbe, valahol, a kerek óceán kellős közepén.
Nem tudtam igazán megmagyarázni, miért foglalkoztat az a kérdés, hogy milyen színű szeme van a Zsíros húgának, de a fő ok, hogy felhívtam a Zsírost, és igent mondtam az invitálásra az volt, hogy kíváncsi voltam azokra a csodálatosan szép szemekre újra.

A Moszkva téren felszálltunk a 22-es buszra, kibumliztunk a város széléig, s nekivágtunk a hegynek. Bobi, Zsíros kutyája vidáman ugrándozott körülöttünk, tetszett neki a nagy szabadság. Szívből egyetértettem vele, ha kutya lennék, én is fenemód utálnám a pórázt. Egy ideig felfelé mentünk, átvágtunk az erdőn s kiértünk egy széles, félkör alakú tisztásra. Sziklafal magasodott előttünk, első látásra 50-60 méter magasnak tűnt.
A Zsíros rám nézett, én meg vissza, ő rá.
-Megmásszuk? -kérdezte. -Ez itt a Tündérszikla. Arról nevezetes, hogy minden évben kitöri rajta a nyakát valaki.
-Benne vagyok, -mondtam. -Részemről a fáklyásmenet.
-Hát akkor...?
-Mehetünk!
Letettük a fűbe a motyóinkat, s a szikla alá sétáltunk. A többiek némán követtek bennünket.
-Biztos, hogy ezt akarjátok?- vakkantotta el magát a Tálai, amikor odaértünk a falhoz.
-Biztos- mondtuk egyszerre.
-Itt temessünk majd el benneteket, vagy lecipeljük a holttesteket?
A Zsíros nem válaszolt, a sziklafal repedéseit tanulmányozta, azt nézegette, honnan induljon. Ez, ebben a pillanatban engem is jobban érdelelt, -így én se reagáltam. Gyurka szavaira.
-Verseny legyen? -vetette oda a Zsíros hányavetin, kezével végigsimítva a sziklán. -Vagy csak úgy mászunk bele a világba?
-Tőlem! -mondtam vállat vonva. -Versenyezhetünk, hapsikám, ha ezt akarod. Mit kapok, ha megnyerem?
-Átpasszolom neked az Editet!
-Kösz szépen, de azt nem akarom! -kiáltottam fel. -Torkig vagyok már a nőkkel! De...tudod mit? Ha nyerek, kapok tőled egy üveg rumot,... a piával jobban járok, mint egy csajjal. Ha te nyersz, te kapod a rumot! -Mit szólsz hozzá? Rendben van így?

Úgy hencegtünk a rummal, mintha világéletünkben mindig ilyen nagy tétekben fogadtunk volna. Menő csávók voltunk, s ezt az egész világnak a tudtára akartuk adni.
-Hullajelöltek, előre! -vezényelte a Tálai, -figyelem: felkészülni, rajt!

Nekivágtunk. Keserves út volt ez felfele, tíz körömmel kapaszkodni a repedésekbe, meg-megcsúszó csukával egyensúlyozni a mélység fölött. Egymás mellett másztunk, néha egymásra néztünk, és vigyorogtunk. Sziklamászásnál az út csak fölfelé vezet, lefele nem szabad lépni, még kevésbé szabad lenézni. Aki így tesz, lezuhan és meghal. Ha fölfele pilácsolsz, látod magad mellett a sziklát, és látod, hogy az út, amit a peremig meg kell tenni, egyre rövidebb. Ez erőt ad és hitet. Mész tovább és nem gondolsz arra, hogy nem sikerülhet. Kapaszkodsz feljebb és feljebb, újra meg újra fogást keresve a kezednek, támasztékot a lábadnak. És egyszer csak, túljutva egy utadba eső kiszögelésen, megpillantod egész közel a végét.
Egyszerre értünk fel, a Zsíros talán egy hajszállal előbb, mint én, de mielőtt kimászhattam volna, az egyik lábam alatt megmozdult a kő, s míg biztos pontot kerestem a cipőmnek, a Zsíros már ki is ugrott, odaszaladt hozzám, és a kezét nyújtva felsegített a sziklára.
-Te nyertél, -jelentette ki- a peremet te érted el előbb, jövök egy rummal!
-Hogy nyertem volna én, nem te húztál ki engem, -hüledeztem. -Agyadra ment a jólét?
Tiltakozásomat hallva leordított a mélybe a többieknek: -ki nyert?....na ki? Ugye, hogy ő?
-Döntetlen volt, seggfejek, -s így én kapom a rumot, -vicsorgott ránk a Tálai lentről.
-Már, hogy kapnád!- mérgesedtem meg,- szó sem volt arról, hogy döntetlen esetén neked járna. Egyébként sem volt döntetlen, a Zsíros tisztán nyert, ő kapja, ez nem lehet vita tárgya!
-Tudjátok mit? Egyetek szart! -válaszolta, s nem foglalkozott többé velünk.

Messze jártunk már a Tündérsziklától, a nap hol kibukkant, hol újra elbújt a szürke eső felhők mögött. Sanyi, a Zsíros öccse rohant az ösvényen legelöl, versenyt futott a Bobi kutyával, mögötte a Zsíros és a Tálai taposták, valami filozófiai tézis taglalásába merültek, legalább is Gyurka heves gesztikulálásából erre következtettem. A csapat végén mi ketten haladtunk, a Mary és én. Beszélgettünk mindenféléről, ami éppen eszünkbe jutott, leginkább a bulikról és a rokizásról..

-Miért másztatok fel a sziklára - kérdezte egyszer csak egy olyan helyen, ahol annyira kiszélesedett az ösvény, hogy egymás mellett tudtunk menni.
Nem úgy tette fel a kérdést, ahogy más lány kérdezte volna: " miért KELLETT felmásznotok", kérdése egyszerű, szimpla érdeklődés volt, minden pejoratív felhang, vagy burkolt vádaskodás nélkül, ami a nők "miértjeiben" mindig fellelhető. Mintha csak azt kérdezné az ember valakitől, miért teát iszik az illető, s mért nem kávét.
-Hát.... mert...olyan frankó az egész! Szeretek sziklát mászni!- válaszoltam kapásból, át se gondolva mit mondok. -A sziklamászás sokkal izgalmasabb, mint például ülni egy moziban, és nézni egy hülye filmet.
-Nem szeretsz moziba járni?
-Nem arról van szó -mondtam, -szeretek, persze, hogy szeretek. De... hogy is magyarázzam: szükségem van arra, hogy veszélyes dolgokat csináljak, a bátyád is ilyen, ismered őt, nem? Izgalmak, kalandok és szenvedélyek nélkül mit ér ez az egész rohadt élet? Az emberek többségének nincs sem elég fantáziája, sem elég kurázsija. Unalmas szürke nímandok. Savanyú uborkák, Savanyú-uborka országban. Én nem akarok olyan lenni, mint ők, szürke, unalmas, és savanyú. Biztos vagyok benne, hogy nem érem meg a negyvenedik évemet, nem is akarom, de amíg élek, addig veszélyesen akarok élni! Értesz engem?

Még soha nem mondtam ilyen dolgokat egyetlen lányismerősömnek sem, nem tudom, mi jött rám, hogy most ezt tettem.

Megálltunk, az arcomba nézett. Újra közvetlen közelről csodálhattam azokat a kiismerhetetlen, gyönyörű, smaragdzöld szemeket. Amikor a szemébe néztem, elfeledkeztem róla, hogy alig több egy gyereklánynál, egy kedves kis csitrinél. Úgy beszéltem vele, mint egy igazi nővel,... mint a legjobb barátommal.
-Értelek,- mondta, tűnődve. -Ismerősen cseng, amit mondtál. A Ricsi is beszél néha efféléket. Azt hiszem, ti ketten nagyon hasonlítotok egymásra.
-A Ricsi?- kérdeztem vissza. Ki az a Ricsi?!
-Hát a bátyám, na!
-Ja, persze, a Ricsi- nevettem fel. -Kiment a fejemből, hogy a Zsírost Ricsinek hívják.

Vándoroltunk tovább hegyeken, völgyeken keresztül. Hosszú idő múlva kilyukadtunk egy lapos gyér fűvel benőtt dombhátra. A torzsák között szeszélyes formájú kövek magasodtak, lepusztult mészkősziklák maradványai. Leültünk megpihenni, ettünk, ittunk a hazaiból. A körmöm élével kipróbáltam mennyire puha a mészkő, s meglepődtem, minden megerőltetés nélkül könnyedén meg tudtam karcolni azt, amelyiken ültem.
-Mit véstél bele?- érdeklődött a Mary közelebb hajolva.
Elvettem a kezem, hogy lássa.
-Háromszög, -mondta csodálkozva. -Mért pont háromszöget rajzoltál?
-Hát..... mert ez volt a legkönnyebb, -nevettem fel. -Próbáltál te már a körmöddel sziklát vésni?
A hegyhát, ahol ültünk, valamikor az őstörténeti időkben tengerfenék lehetett, a mészkő erről tanúskodott. Valamikor itt a sekély vízben ezüstösen csillogó halrajok cikáztak, s a ferdén beeső napfényben életre keltek a tekergő aljnövényzet élénk színei. Aztán később, amikor a víz visszahúzódott, nagytestű hüllők heverésztek a mocsárban, azon gondolkodva, vajon mit hoz majd a jövendő.

-Végül megjelentek a főemlősök, -tette hozzá a Tálai, amikor gondolataimat hangosan kifejtettem, -s ezek bizony még csak közönséges majmok voltak. Tovább fejlődtek, persze, de egyikőjük nem, az megmaradt majomnak, túlélte és most itt van velünk!
-Nyald ki Gyulám, -mondtam neki bűbájosan, -mert mondandóját befejezve jelentőségteljesen rám nézett.
-Kíváncsi lennék arra, hogy egyszer, sok -sok év múlva, ha véletlenül errefele jár majd valamelyikünk, eszébe jut-e ez a kirándulás? -kérdezte tűnődve a Mary. Vajon megtalálja e a követ, amibe a háromszöget vésted?

Sok minden homályban van már a régi kirándulás óta, merre jártunk, miről beszélgettünk, de erre a jelenetre, s a Mary szavaira ma is úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. A jövendő ködbe burkolózva ugrásra készen lapult mögöttünk, készülődött, hogy ránk vesse magát. Nem törődtünk vele, nem is tudtunk a létezéséről. Az ég később teljesen beborult, lógott az eső lába, amikor tovább indultunk. Eltévedtünk, vaktában követtünk egy keskeny kanyargós ösvényt. Meleg volt, szomjaztunk. Az ösvény egy beomlóban lévő, régi hegyi lakhoz vezetett, mely elhagyatottan állt a gyér bozóttal benőtt hegyoldalban. A korhadó, kidőlt léckerítésen könnyűszerrel átjutottunk a kútig. Az udvart térdig érő gaz nőtte be, az egykori szőlőlugast szétbontották a szelek.
A víz azonban friss és hideg volt, csillapította szomjúságunkat.


Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2008-03-21 07:39:24

válasz bellamaria (2008-03-20 16:13:06) üzenetére
Köszönöm, hogy elolvastad bellamaria! Ezek szerint nem bántad meg, hogy rácuffantál...
Egyébként welcome on the board! Üdvözöllek a fedélzeten (a világot jelentő deszkákon) Sok sikert itt közöttünk. Számíthatsz ránk!
Szia: én
Alkotó
bellamaria
Regisztrált:
2008-03-17
Összes értékelés:
21
Időpont: 2008-03-20 16:13:06

hehe, most én is rácuffantam erre az irásra :) Nagyon jó!!Egyébként a cime végett, nemrég regisztráltam, és pont ezt szúrtam ki "ismerkedésül" veled, kiváncsi voltam mit lehet kihozni egy ilyen gyerekversike kezdetű irásból :), gratula!
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-11-26 12:02:33

Ja, még valami...
Bevalljuk!!!!

Szia: én
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-11-26 12:00:18

Szia! Hogy találtál rá erre a régi /régen felrakott/ írásra?
Örülök egyébként, hogy rátaláltál, és annak is, hogy tetszett Neked.
Egyvalamit azonban el kell áruljak. A történet főszereplője nem Bödön, vagyis nem én vagyok=akinek pironkodnia kell hülyeségei miatt. Én csak elmondtam egy kicsit gázos történetet, melynel egyes elemei innen onnan származnak, más részeket kitaláltam. Remélem ezzel nem rontom le így utólagosan a "műélvezetet"
Köszönöm, hogy elolvastad és, hogy írtál.

-én
Szenior tag
Regisztrált:
2007-08-24
Összes értékelés:
2901
Időpont: 2007-11-24 20:25:52

Egyem a szívedet Te kis pironkodó Bödön:)

Jókat somolyogtam írásodon, s tetszett is:)
Node azért valljátok be Ti férfiak, nők nélkül azért rossz lenne:)

Grat!:)
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-06-18 14:30:48

Köszönöm, hogy elolvastad, és örülök, hogy tetszett. Azért csak most reagálok, mert zárolva volt ez az írás, én se tudtam hozzáférni, aztán véletlenül rájöttem, hogyan kell, na ennyit értek a számítógéphez. Mégegyszer köszönöm a kedves, elismerő szavakat!
Szia: én

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) A hősök őse az ősök hőse című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Félelem címmel a várólistára

oroszlán bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)