Itt a tavasz és én mégse érzékelem,
és a szolidaritást nagyra értékelem.
Hírek zengnek fülembe, mik értékesek,
míg kétségek érintenek jaj, érzékenyen!

Ülök némán, fülembe harsog a hírek,
és tárt kapuk hívogatnak: mind- mind boltíves.
Maradunk? Átmegyünk? Gyertek elixírek!
Élünk? Halunk? Higgyétek, baj van, nem szépítek!

Van ki muszájból dolgozik, van ki otthon,
van hol a család együtt, s van attól megfosztott.
Mindenkinek nehéz, mint harcban az ostrom,
össze kell fogni! S hagyjuk az esély felsikoltson!

Ülök némán, épp magam elé bámulva,
félek, de palástolom, lehet tán bárgyúan.
Történtekbe még bele vagyok kábulva,
mélázom a lehetséges jövőről ámulva.

Itt a tavasz, rigók trilláznak, táj éled,
de én még nem észlelem igazán e szépet.
De a Föld már sóhajt, mély álomból ébred,
halljátok? Lélegzik, reményt, csodát nyújt néktek!

Annyi mindent megértünk már összefogva,
oly sok mindent átvészeltünk együtt vacogva!
Mit kérek most ismét tőletek zokogva?
Ezt újra! S ha vége, ismét kezdjük ujjongva!