Így, utólag, nem hittem volna Atyám
hogy egyszer túl a hatvanon
beszélgetek veled.

Jól esik kitárni a szívem
és nem tudok másra gondolni
mint arra, hogy te küldted őt hozzám
kis kegyeltedet
még ha magát az ördögöt használtad is
tanító szándékául a világnak.

Ha most képzelem el őt
úgy képzelem, kormos arccal
mint Mikuláskor a krampuszokat.

Úgy, mint Kiskanászt, azt az fekete klottgatyás
árva fiúcskát
akit disznót őrizni vettek ki az intézetből
a tanyára.
Egy egész nyarat, töltöttünk együtt
a mezőn
felnőtt felügyelet nélkül.

Én a szénaboglyák mögüli házból
Bársony kutyával jöttem
ő pedig disznókat terelt ki legelni,
nap-mint nap.

Se hétköznapja, se vasárnapja nem lehetett.
Templomba sem juthatott el hozzád.
Akkor még úgy hittük, ott lakozol.
Mint, ahogy én sem. Mint ahogy én is.

Ő volt az egyetlen játszótársam Bársonyon kívül.
Nem is. Beszélgetőtársam, akkoriban.
Vessző-suhogtatással kísért káromkodások közepette,
már akkor begyűjtöttem néhány meg nem értett szót.
De, hogy miről is folyhatott a beszéd a szünetekben,
arra alig emlékszem.
Talán épp az előzőek miatt.

Egy érzésre viszont igen, hogy minden meg volt benne
ami belőlem hiányzott.
Csodáltam őt.

A szavainkat nem
de ha a találkozásainkat körül lengő, zöldellő gyep illatát
vagy a nyári nap melegét
a simogató szellő érintését a bőrömön idézem fel
be kell látnom
fiatalkorom ellenére sem voltam mentes annak tudatától
hogy én lány vagyok
ő pedig fiú
S hogy hiába vagyunk ártatlanok
azokban a megkísértés előtti
paradicsomi időkben
ha nálam a bűntudat és a büntetés
megelőzte a bűnt.