Annyira nagyon ölelgette az összeveszés után, majd' összeroppantotta a fiatal nőt, aki még mindig azt játszotta, hogy durcás; a velencei karneválon vásárolt, míves, fekete álarc takarta szemét, ám bujkáló mosolyát nem tudta elrejteni. Vágyott már erre az ölelésre, legalább ezer éve, belebizsergett a szíve, megkeményedett a melle, ölében lobogó tűz gyúlt.
- Hagyjál már, te nyakkendős! - lökte el magától gyöngéden, hosszú, szenvedélyes csók fojtotta belé a szót, s amikor lélegzethez jutott, megmarkolta a férfi nemi szervét, nadrágon keresztül. - Megöllek, az biztos, hogy megöllek, mert mindig összetöröd a szívemet - suttogta a férfi fülébe, pedig inkább azt akarta mondani, hogy imádlak, megbolondít minden szívdobbanásod, de úgy vélte, büszkeségén nem eshet csorba. Finom, érzéki, odaadó nő volt, amikor levetette magáról a vad amazon jelmezét, de nem volt könnyű odáig eljutni, főleg neki nem. Sötét és fájdalmas titkokat őriztek mindketten, láthatatlan korbácsütések alig gyógyuló hegeit viselték hátukon, nem voltak kibékülve a világgal, Istennel, és a világ, Isten sem volt kibékülve velük.
- Elisa! - húzta össze a férfi a szemöldökét.
- Igen, Higgins?
- Ne beszélj csúnyán, mert megharapom a csupasz seggedet!
- Ah, a segg nem csúnya szó?
- A segg nem csúnya szó - nevetett a férfi, megölelte a nőt és megfogta a hátsóját.
Sokáig csókolóztak, hol finoman, hol vadul, közben vetkőztették egymást. A férfi felültette az asztalra a nőt, hanyatt döntötte. Nem tudott betelni vele, kemény melleivel, ágaskodó mellbimbóival, lapos hasával. Kapkodták a levegőt, a nő lehunyta szemét, combjai között volt a férfi feje, megőrjítette az ujjak tánca, a hadarón pergő nyelve, aztán a finom csókok, ott lent, majd átváltott a legfinomabb, lassú keringő ritmusára, hogy utána ismét a szamba vegye át az uralmat.
A nő fuldoklott a gyönyörtől, váratlanul franciául kezdett káromkodni, belekapaszkodott a férfi hajába, magára húzta, mert akarta, oly égető kíntól és vágytól gyötörten, mint még soha. A vadlovak ágaskodtak, sörényük lobogott a szélben, tajtékozva vágtáztak, a végkimerülésig, míg végül lihegve, remegő izmokkal bújtak egymáshoz.
- Éhes vagyok. Csinálok melegszendvicset - bújt a férfi nyakába a nő.
- Én is éhes vagyok, de majd én megcsinálom - válaszolta a férfi.
- Jó. De még ölelj kicsit.
- Egy kicsit.

A nő feküdt az ágyban, meztelenül, nézte a férfit, aki szintén meztelen sürgölődött a konyhában. Imádta minden porcikáját. Igen, a testét is. Meg a lelkét. A humorát és a pimaszságát is. És azt is, amikor a szemüvege felett nézett rá komolyan, és magyarázott valamit. A férfi betette a sütőbe a szendvicseket, de nem ment vissza hozzá, mindkét tenyerét a pultra helyezve hallgatta a sütő órájának kattogását. A nő halkan felkelt az ágyból, odaosont hozzá, hátulról átölelte. A férfi finoman megfogta kezeit, a nő ujjaiba fűzte ujjait, magához szorította. Nem mozdultak, hagyták, hogy meztelen bőrük kommunikáljon, halk sóhajtásuk, kapkodó lélegzetvételük. Nem tudták, hogyan sodorta őket egymás mellé az élet, azzal sem törődtek, mi lesz holnap, mi holnapután, csak azt tudták, kimondatlanul is, hogy megérdemlik egymást, mert úgy illeszkedtek egymáshoz, mint két szelet zsíros kenyér. Az idő hazudósan ácsorgott, úgy csinált, mintha egyetlen pillanat lenne az élet, ám a sütő órája szégyenlős berregéssel hasította ketté a mozdulatlanságot. Elkészült a melegszendvics.