HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 25

Tagok összesen: 1907

Írás összesen: 50390

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

eferesz
2020-06-07 10:08:07

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / dráma
Szerző: HabibFeltöltés dátuma: 2020-06-12

Világok között

Gyerekkoromban nagyon sokszor éreztem ezt az illatot, amikor korán keltem és iskolába indultam reggel. Tavaszodott, a friss harmat már áztatta a füvet, sehol senki, még maga a természet is alszik szinte és a nap aranylóan, de még nagyon gyengén kel. Szép emlék, most mégis inkább hányingerem van még ezt az illatot érezvén is, nem bírom elviselni, valahol fáj, hogy érzem, kedvem lenne megölni, ezért jó mélyet beleszippantok abba a fekete, forró, füstölgő méregtengerbe a kezemben, ahogy hallom a cigaretta sercegését, szinte azzal együtt cikáznak a gondolataim. Jobb lenne, ha azok is csak úgy a füsttel együtt távoznának. Már több, mint 24 órája nem aludtam, nem tudom pontosan megmondani. indulnom kellene, de inkább kortyolok talán a kávémból is, habár ez volt az elmúlt időszakban a fő táplálékom, valahogyan nem tudom megunni. Műszakváltáshoz közeledünk, ha jól látom sok egyenruhás már fáradt fejjel andalog a kijárat felé a frissek pedig érkeznek nagy elánnal, nekik könnyű egy műszak 12órás, de a váltás egy dolgot jelenthet, lassan hat óra. Akkor már majdnem két órája itt ülök. Ez az éjszaka billogot nyomott mindannyiunk életére, legalábbis az enyémre biztosan. Egy zsúfolt teremben kezdtem az itt létem, egy asztal, mint egyetlen bástyám választott el a világoktól, én csak így hívtam őket, hiszen mindenkinek külön története volt, vagy igaz vagy nem, ezt már nem az én feladatom volt eldönteni, én egyetlen egy dolog miatt ültem ott, hogy összekössem a két világot.
Velem szemben a földön ülve, néhányuk alatt pokróc esetleg matrac volt, na de nem mindenki alatt. Volt közöttük mindenféle világ, iráni, pakisztáni, afgán, bangladesi, szír, eritriai színes népség, színes hangulattal, szépen elkülönülve ültek egymástól, amennyire ez a zsúfoltságig telt terem engedte, mintha ezzel is a kultúrájukat akarták volna megtartani saját maguknak. Sokszor voltam már itt tolmácsolni, de ekkora tömeget ilyen kis helyen még nem láttam, de viszonylag jól viselték a bezártságot. Egy Százados lépett hozzám, meghozta a forma nyomtatványokat, amiket ki kell töltenem, alapadatok szerepelnek rajta, mintha ebből a hatóságok megtudnának bármit is a személyekből, akik itt ülnek, határátlépést sértve, papírok nélkül. Ilyenkor már a menekültek úgy néztek rám, mint egy mentsvárra, pedig én aztán nem tehettem értük semmit, maximum az ételemet oszthattam meg velük, de a tekintetek rám szegeződtek, a százados távozott, a rácsok előtt maradt egyetlen egy őr, mindenki biztonsága érdekében. Szépen sorban megkezdődött az adatfelvétel, ahogyan az lenni szokott, elölről hátulra, végig mérve a tömeget megnyugodtam, hogy még ideértem előtt minden szabadságomat kiélvezve, amit ezek az emberek most nem élvezhetnek, elmentem dohányboltba két doboz cigiért, mert itt elleszünk egy ideig ennyien. Amíg a dohányboltos ottlétemen nosztalgiáztam és fürdőztem a saját szabadságérzetem megélésében, megpillantottam egy tekintetet, sokféle tekintet volt itt, de ez valahogyan más volt, a kisgyerekeké mindig más, ártatlanabb általában, de az övé nem. Alig vártam, hogy beszélgessünk.
Egy szír család volt az első, aki helyet foglalt velem szemben, arabul igaz nem beszélek, de a létszámra való tekintettel, azokat a családokat, ahol volt angolul beszélő elvállaltam, hogy haladjunk, az arabok pedig általában beszéltek angolul, ha sajátosan is, talán a kereskedői vénájuk miatt volt szükségük a nyelvre. Jól szituált családnak tűnt, erőteljesen leharcolva, nagypapa anyuka-apuka három tinédzser gyerekkel. Tájékoztattam őket az eljárás menetéről, hogy most egy egyszerű adatfelvétel fog történni, majd miután ez megtörtént 24 órán belül ellesznek innen szállítva, megértették és azonnal arról kezdtek faggatni, hogy hova lesznek szállítva, melyik országba? Valószínűleg egy vágy lebegett az itt ülők mindegyikében, eljutni a szabad Európába, ironikus, hogy jelen helyzet, mennyire nem a szabad európai szellemiséget tükrözi, de ők mégis hittek benne.
Sokszor gondolkodtam, miközben az egyszerű fekete fehér adatokat kérdezgettem, hogy vajon mi kell, hogy történjen egy ember életében, ahhoz, hogy részese legyen egy ilyen szintű népvándorlásnak, de alighogy elmerengtem rajta, már túl is voltunk a szokásos neve, születési helye/ideje, vallása kérdéseken és elértünk a kedvencemhez, hogyan jutott el idáig és mi az utazásának a célja. Jól tudtam, hogy ezek a kérdések azt próbálják kiszűrni, hogy milyen útvonalakat használnak az embercsempészek, mely balkáni országokban szükséges plusz intézkedéseket bevezetni, hiszen mind tudtuk, ők itt nem kívánatos személyek, csupán az Európai Unió előírásainak megfelelően kiélvezik jogaikat. Újabb abszurditás, valószínűleg, ha papírok nélkül egymagam, nemhogy csoportosan bejutnék egy arab országba kérdés nélkül fejbe lőnének. Azért szerettem a történeteket, amiket ilyenkor megosztanak, mert ilyenkor került az arc és a név mögé egy élet, sokszor kitalált volt, de azokon is jót szórakoztam, sokszor meg tényszerű, mint jelen szír családnál is elmondták a pontos útvonalukat és, hogy a célállomásuk Anglia, mert ott él a nagypapa másik fia, elszégyelltem magam legbelül, amiért olyan szerencsés vagyok, hogy ettől méltóbb módon látogathatom meg a nagybátyámat.
Nem volt könnyű munka, mármint szellemileg, fizikailag kipihent az ember, de a sok történet a ricsaj, mint egy igazi arab piacon -gondolom - megnehezítették a dolgom, néha bírói tekintélyemet kihasználva kértem csendet a teremben, de 1-2óra elteltével talán tiszteletből, talán fáradtságból, de elhalkultak, sokan el is aludtak.
Éppen egy iráni testvérpár ült előttem, akikkel már a farszi nyelvet használva tudtam kommunikálni, ez mindig egy közvetlenebb hangvételű beszélgetést eredményez, mint angolul, mégiscsak az anyanyelvükön tudom faggatni őket, nem olyan kellemes emlékeket felhozó támákról. De beszélgetésünk közben, mint a sivatagban a porfelhő felröppenése, olyan gyorsasággal, számunkra érzékelhetetlen előzmények nélkül a szírek és az afgánok egymásnak rontottak, kisebb tömegverekedést kiváltva, ez gyakran előfordult, amikor különböző nációkat összezártak, nyilván közrejátszik a sok-sok frusztráció, a bezártság ténye és a kimerültség, amit az ide út okozott, de akkor is eszembe jut, hogy ez lenne az integrálódás első lépcsőfoka? Szinte még be sem ért az őr a ketrec elől már szétszedték őket a bentiek, valahogyan könnyebben lerendezik egymás között, ez valahol érthető is. A levegőnek talán jót is tett, hogy megmozgatták és mindenki megnyugodott, hogy a kinti őr sem alszik olyan mélyen. Érdekes módon engem ilyenkor a félelem sosem fogott el, talán tudtam, hogy bennem látják a kijutásuk egyetlen lehetőségét, hogyha én nem ülök itt, esélyük sincsen elmondani a történetüket, valahol olyan érzés lehetett számukra az, hogy ott ülök, mintha én lennék a folyosóra vezető ajtó -pedig nem voltam -. Visszatérve az iráni testvérpárhoz, érdekesen működtek. Sok afgán úgy jellemzi az iráni farszi nyelvjárást, mintha melegek beszélnének farsziul, voltak különbségek, de ez azért erős, sosem kedveltem az ilyesfajta megjegyzéseket. Nagyon szerettem, hogy ha perzsa ember ült le elém, teljesen mindegy, hogy hány ezer kilóméterrel a háta mögött, honnan jött, mit hagyott hátra, vagy éppen milyen háborús övezetben bombázták szét az otthonukat, kiket veszítettek el, az első kérdés midig az volt: Hogy vagy? Ezt egy afgán úgy kérdezi, hogy "chutur asti?" egy fiatal iráni ennyit szúr oda, tényleg érdekes, de inkább barátságos hanglejtésben, hogy: "csuti"? Engem megmosolyogtat, maga a tudat, hogy ezt megkérdezi. Természetesen én is visszakérdezek mindig, és megköszönik a kérdést és annyit felelnek, hogy jól.
Ezek a kötelező tiszteletkörök. Persze, hogy nincsenek jól. Elmesélték, hogy Törökországból Görögországba utaztak, hajón illegálisan az életüket kockáztatva, több százan, majd Európa Balkáni országain keresztül hol gyalogosan, hol autóval jutottak el idáig. Fiatalok voltak, angolul is jól beszéltek, Faisal volt az idősebb látszott a kezein, hogy sokat dolgozott, gondolom ez volt az egyetlen pénzkereseti forrásuk, hogy pakolnak, rakodnak és mennek tovább az útjukon. Elmondta, hogy őt az hajtja, hogy öccse tanulhasson, mert nagyon okos a család legokosabbja, a szüleik már idősek voltak, nem tudtak velük jönni, amit pénzzé tudtak tenni azt megtették és útnak bocsájtották őket, kb. 2 hónappal ezelőtt beszéltek velük utoljára talán Bulgáriából, de nem volt benne biztos, hogy éppen melyik országban vannak. Ilyenkor valahol mindig összeszorult a szívem, e-tekintetben nem volt nekem való ez a munka, ide nem illik behozni az empátiát. Meg tud őrjíteni a tudat, hogy milyen igazságtalan a világ, de közben egy hatalmas hála érzés is megszületik az emberben, azért, hogy élhet, hogy hogyan élhet, fura párhuzam, sokszor volt, hogy bele is verejtékeztem ezekbe a pillanatokba, de mégis mit tudnék tenni, akasszak a rácsok előtt szögre az empatikus érzelmeimet? Nem. Kaphatnánk egy kis vizet? Hangzott a kérdés hátulról, felkaptam a fejemet és hátra mentem és egy terhes nő a férjével és kb. 1 éves gyerekükkel ültek a földön. Félfüllel a suttogások a környező világokból elértek hozzám "hogyan tehetik ezt a gyerekükkel" "Hogyan lehet terhes" "Hogy indulhattak így útra", mint amikor a lovon rajta van a szemellenző, ugyanúgy próbáltam én is kizárni ezeket a megjegyzéseket, egyrészt valahol egyetértettem, másrészt a véleményemmel nem segítem előrébb őket, sőt. Kérdeztem, hogy forralt víz kell-e a kisgyereknek vagy csapvíz? Az apa csak annyit mondott, hogy bármilyen jó lesz. A teremben volt egy csap, de se pohár sem üveg, mint egy kiszáradt oázis a sivatagban, így annyit ért, néhányan odajártak csapról inni, de akinek volt egy kis szép érzéke inkább kitartott. Egy üveg ásványvíz volt a táskámban azt nekik tudtam adni és megkértem az őrt, hogy poharakat hozzon. Nem vagyok én pincér - hangzott a válasz. Az itt dolgozók két nagy csoportra voltak oszthatóak, akik az empátiájukat szögre akasztották jó régen és akik nem. A fiatal úriember az előző csoporthoz tartozott. Aztán gyors magyarázatként, hozzátette, hogy üvegpoharat nem is adhat nekik, mert fegyverként használhatják, tanácsoltam neki a műanyag poharast megoldást és egy gúnyos megjegyzéssel az orra alatt elindult a hatalmas beszerző körútjára azt kívánva, hogy addig vigyázzak magamra. Mintha bármilyen biztonságérzetet adott volna az ott léte. Megpróbálok vigyázni bólintottam és megköszöntem neki.
Visszaültem az iráni testvérpárhoz, de ilyenkor ebben a közegben mindig furcsa érzés fogott el, édesapám afgán származású, édesanyám magyar, furcsa kettősség volt ez egész életemben, de itt ezek az emberek között, látva a szenvedésüket és a megjátszott felsőbbrendűségüket, valahogyan kicsúcsosodott, pedig mind Istentől valóak vagyunk nem? Jó néhány percen keresztül forgattam magamban, ezt a kérdést, mindig hadakoztam magamban, hogy mi is a helyes cselekedet, melyik világhoz is tartozok én? Aztán mindig ugyanoda lyukadtam ki, a sajátoméhoz, hisz mindenki egy világ. Picit kényelmetlen volt, mert már az irániak szóltak rám, hogy minden rendben van-e valószínűleg csak bambultam magam elé az asztálnál. Siettek valahova? kérdeztem mosolyogva, erre hangos kacajjal feleltek csak. A célországukat még bediktálták, és visszafáradtak a helyükre. Érezted már azt az érzést? Amikor minden csendes, de érzed valami azt sugallja, hogy nemsokára történik valami rossz.
Egy gyerekkori élmény jutott eszembe, egy vidámparkban voltunk a családdal, már esteledett, az az igazi sejtelmes szürkület, amikor kezd vagy már talán mosódik is össze a nappal és az éjszaka. Önfeledt szórakozás és hívogató fények voltak mindenhol, minden kisgyerek kacarászik és jól érzi magát és a legnagyobb hezitálása körülbelül az, hogy melyik játék legyen a következő, de bennem akkor ott körülbelül olyan 6 évesen végtelen rossz érzés kerekedett, teljesen megmagyarázhatatlanul. Egy csodálatos körhinta és egy ijesztő légvár keresztmetszetében álltam, úgy emlékszem rá, mint ha most itt ott állnék, csodálatos volt, de éreztem, hogy valami baj lesz. A következő pillanatban már csak idegen embereket láttam magam körül, a családom nem volt sehol, elvesztem. Hatalmas volt a tömeg, amikor már sírva álltam, idegen emberek jöttek oda megkérdezni, hogy mi a baj, és én csak annyit bírtam hajtogatni, hogy elvesztem. Ironikus ebben a teremben most itt ülve ugyanaz a rossz érzés fogott el, pedig eddig gördülékenyen ment minden, és a teremben talán egyedül én vallhattam magamról, hogy nem vagyok elveszve, hogy tudom hol vagyok. És akkor megpillantottam a következő delikvenst, jó termetű magas, erős szakállas, első ránézésre talán hazara származású afgán volt. Tiszteltem ezt a népet valahol, az hazarákat elnyomták Afganisztánban, már-már szolgasorsú életüket élték, minden bizonnyal ezért voltak annyira alázatosak és tisztelettudóak mindenkivel. Helyet foglalt a fiatalember és köszöntöttem, visszaköszönt, de tekintete a földre meredt, nem emelte fel az arcát. Egyszerű kérdez felelek volt.
- Neve?
- Yosouf Hassain
- Származása?
- Afgán, hazara
Gondoltam magamban telitalálat, és picit fürdőztem saját dicsőségemben, mintha bármit számítana, hogy ránézésről, megmondtam a srác hovatartozását. A következő kérdésre kapott válasz viszont kiverte a biztosítékot, már első hallásra. Ezek az emberek mindenféle hivatalos irat nélkül tartózkodnak itt. Minden adatukat, az ujjlenyomatukon kívül csakis verbálisan tudnak igazolni, sokszor kitalálni, nyilván ez is egy mentsvár nekik a teljesen új élet kezdetéhez, de valahogyan sose tudtam elviselni amikor hülyének néznek. 17 éves vagyok. Felelte másodszorra is. Éreztem, ahogyan a vér gyülemlik a fejemben, éreztem, hogy vörösödik a fejem, megkérdeztem harmadszorra is, emelt hangon, hogy hány éves. Lesütött fejjel felelt: 17. Gondoltam magamban, hogy valami agyoniskolázott embercsempész hozhatta át a Balkáni Európán, és körülbelül a jól megsápolt euroban kifizetett fuvardíj ellenében még azzal a jó tanáccsal ellátta Yousufot, hogy mindenféleképpen vallja magát fiatalkorúnak. Csak, hogy ez nem így ment. A negyedik kérdéshez már felálltam és üvöltöttem, hogy hány éves vagy, a válasz ugyanaz, ugyanabban a testtartásban: 17. A rácsok előtt álló őr is érezte a benti feszültséget, mert belépett a teremben, sőt még legalább 4-5 fegyveres őr érkezett az idegen nyelvű ordibálásomra. Megkérdezem tőle, hát újra. Könnyes szemmel rám nézett, és suttogva elmondta a következő mondatot: egyedülállónak vallottam magam, de apám és a testvéreim itt ülnek a teremben, ígéretet tettem apámnak, hogy fiatalkorúnak vallom, magam, hogy legalább nekem könnyű dolgom legyen a családból a tovább utazás szempontjából, érti? Kérdezte.
Megígérte, a tulajdon apjának, annak a tudatában, hogyha fiatalkorúnak vallja magát más táborba, más eljárás alá fogják vonni, gyorsított eljárásban kvázi árvaként kezelve. Megígérte a saját apjának, hogy elszakíttatja magát a családjától egy ilyen hosszú út után. Milyen cél lebeghet előttük? Inkább feladják a családi kötelékeiket csak, hogy egyiküknek könnyebb legyen? Honnan gondolják, hogy az a könnyebbik út? Elképesztő csatornákon terjedhetnek az embercsempészek között az ilyen jellegű információk gondoltam, de most nem ezen volt a hangsúly. Csak csóváltam a fejem. az egyik fegyveres őr odalépet hozzám és megkérdezte, hogy mi a gond, mi okozza a fenn akadást? Feleltem neki, hogy a fiatalember 17 évesnek vallja magát, olyan jóízű vihogásba kezdett ennek hallatán, hogy csak annyival kommentálta a történeteket, hogy orvoshoz. Ilyenkor ez volt az eljárás, hogy az éppen benn tartózkodó ügyeletes orvos megvizsgálta a személy érettségét, és a fizikai felépítése alapján megállapította a korát, onnantól kezdve az a szám megkérdőjelezhetetlen volt, bármit vallott magáról.
Elmondtam Yousufnak, hogy mi fog most történni és, hogy annyira nem lesz kellemes, viszont a vizsgálat után ki van zárva, hogy 17 évesként legyen kezelve - talán legalább borotválkozott volna meg, gondoltam magamban, de hát hogy is tette volna, a vallás előírja az arcszőrzet meglétét. Sajnáltam szegényt, mert csak az apjának akart megfelelni, de tudtam, hogy így legalább együtt marad a család, még a nagyon kiokított csempész instrukciók ellenére is. Yousufot elkísérték az orvosi rendelőbe. Legszívesebben odahívtam volna az édesapját, hogy jól pofon vágjam, hogy a nagy okos ígéretével mivel teszi ki most a fiát, megalázó és egyáltalán nem kellemes vizsgálatok várnak rá egy fegyveres őrökkel teli vizsgálóban. A doktor is utálja csinálni, meg is értem, senkisem állat, hogy a férfiassága méretéből és szőrzetéből állapítsák meg a korát. Beszóltak kintről, hogy ha az első tíz fővel készen vagyok, mehetnek ujjlenyomat levételre. A barbári orvosi vizsgálatok ellenére ez a technológia igazán jövőbe mutató volt, bárki ellen bárhol a világon volt akár lezárt akár folyamatban levő eljárás, azonnal kimutatta. Mindenezt csupán egy ujjlenyomatért cserébe. Mennyire igazságtalan, amikor átvészelve több ezer kilómétert, hajón, autón, gyalogosan érkezel a civilizált Európa kapujában a saját ujjad árulja el akár azt, hogy loptál már Pakisztánban. Ijesztő a technológia mai állása, hogy hol tartunk és mindent megteszünk az olyan eszközök bevetéséért amelyek azt a célt szolgálják, hogy megvédjenek bennünket. Miközben ezen gondolkodtam újra megpillantottam a kisfiút a sarokban, vele biztosan nem ígértette meg az apja, hogy vallja magát kiskorúnak, hiszen 14 évesnél többnek nem mondanám, odasétáltam mellé, és nyújtottam neki egy pogácsát. Mindig hoztam be valami sósat, többnyire pogácsát, mert abból jónéhány darabot el tudtam osztogatni és senkiben sem kérdőjeleződött meg, hogy tartalmaz-e disznó húst. Azt hiszem világ életemben azt vallottam, hogy tiszteletben kell tartani a másikat. A szokásait, eszméit, vallását és magát az embert, talán ez a Jézusi elfogadás alapja is, mindig is foglalkoztatott a teológia, milyen kár, hogy ezt is, mint oly sok minden mást is pont az ember mérgez meg sokszor. De a fiatal emberke visszautasította az ételt, ezért csak szó nélkül letettem mellé a pár szem harapnivalót és elfogadtam saját magamban, hogy még várnom kell erre a beszélgetésre egy keveset, de ezt sem helyeseltem, mert már alig vártam, hogy ott üljünk szemtől szembe, de ez már csak az én emberi kíváncsiságom és türelmetlenségem volt. Elfáradtam. Ki kellett lépnem innen most egy kicsit, ezért felsétáltam egy kávéért, ilyenkor sosem voltam annyira népszerű az otthagyottak körében, azt gondolták, hogy ilyenkor miattam áll a folyamat, pedig ha tudták volna, hogy mi vár még rájuk. Felértem az első épülethez, ahol volt egy kis konyha és tudtam kávét szerezni. 4 fegyveres őr is ült bent, ilyenkor mindig szóba elegyedtünk, érdeklődtek, elsőként a származásom iránt, és az első pár mondatban mindig helyet kapott a milyen szépen beszélek magyarul. Itt születtem, egész életemben ezt a nyelvet beszéltem, nyilvánvaló volt számomra, hogy szépen beszélek, de csak mosolyogtam ilyenkor, mint a kisgyerek akit megdicsértek, mert jó jegyet kapott, semmi kedvem nem volt elkezdeni magyarázni, hogy valószínűleg többet tanultam a beszéd és helyes beszédről, mint ők összesen. Olyan kevesen voltak már az itteni állományból jelen, hogy folyamatosan heti rendszerességgel az ország teljesen másik pontjáról vezényeltek ide másokat. Velük nem ment annyira gördülékenyen a munka, mert mire megtanulták egyáltalán a rendszert, hogy melyik folyamat melyik után következik addigra már itt sem voltak.
Először át kell nézzék a menekültek holmiját, a veszélyesnek ítélt tárgyakat el kell kobozni tőlük, majd utána megkezdődik az a magasztos adatfelvétel, melyet jómagam is folytatok jelenleg, talán ez a legizgalmasabb rész. Amennyiben nincsen szükség rögtönzött kormegállapító orvosi vizsgálatnál, mint Yosoufnál, ezt egy ujjlenyomat vétel követi, majd amikor az összes adatot megkapták és átvilágították a magasabb tisztségben levők, rendelnek az itt tartózkodóknak egy buszt és tovább szállítják őket egy másik városba az ország egy másik pontjára, ahova már az itt kiállított papírokkal érkeznek.
Erről meséltem az itt ülőknek, figyeltek, talán maguk is elámultak azon, hogy milyen világba csöppentek, néha ijedtek voltak, néha pedig a legemberségesebbek, olykor pedig frusztráltak, egyszóval emberek.
Akadt olyan is, akik összekevert egy menekülttel és már zárta volna rám a cella ajtót, mire megszólaltam a saját anyanyelvünkön és ő csak jót röhögött, én pedig ilyenkor komolyan elgondolkoztam, hogy mennyire kevés választ el egy embert, attól, hogy melyik világhoz is tartozik. Ijesztő volt számomra ez a gondolat, na nem azért, mert identitás válságban szenvednék, vagy keresném önmagam, egyszerűen csak nem tudtam megérteni, hogy a Jóisten hogyan teremthetett minket egykaptafára, mégis mindannyiunkat mássá és mássá, valahol zseniális, valahol lehengerlő a teremtésnek ez a része, vajon hol tartanánk, ha az az alma ott maradt volna érintetlenül? Na elég volt a filozofálgatásból, egyébként is előfordult már, hogy megszólnak, hogy itt trécselek órabérben, másokkal kell trécselnem ilyenkor és különösen egy beszélgetést már borzasztóan vártam.
Ezen a cellán semmit sem változtatott, hogy egy kicsivel több koffein van a szervezetemben, az kisebb csoda lett volna. Az udvaron hordozható WC-k tömkelege sorakozott, őrök kísérték ki a menekülteket hozzájuk, hogy elvégezhessék a dolgukat, az arabok volt, hogy kikérték maguknak, hogy ők ide be nem mennek, ha őszinte akarok lenni, teljesen igazuk volt. Nem vagyunk állatok. Ezen a területen a szagok is egészen másképpen uralkodtak, még szerencse, hogy nem volt szél mozgás és fújta be a cellába, ahol beszélgetünk újdonsült európai barátaimmal, mert hogy az a cella egyenesen az udvarra nézett, volt neki egy mobilfala, de az ilyenkor el volt távolítva, amikor sütött a nap, legalább áradt be a jó levegő, és az őrök is tökéletesen ráláttak a bent zajló dolgokra, ez sokszor nagyon hasznos volt egyébként.
Beléptem, azonnal elhallgatott mindenki, megkérdeztem, hogy bárkinek van-e szüksége valamire, víz étel, senki nem felelt. Nem volt szabad ezt a kérdést egyébként sokszor feltenni, mert az igények hamar megszülettek. Olyan igények születtek abban a kopott faló ázott linóleummal borított cellában, ami teljesen ambivalens volt a környezethez képest. Volt, aki mobiltelefont akart vásárolni olyan is akadt, aki büfébe ment volna, sőt olyan is előfordult, hogy valaki taxit szeretett volna hívni, hogy visszamenjen valahova a Balkánra és gondolom újra próbálkozzon egy határsértéssel. Nehezen értették meg, hogy hivatalos eljárás folyik, hiába minden kedvesség és igény felmérés ez jelenleg egy börtönként üzemelő rendszer, egy olyan helyen, ahol nem kívánatosak és teljes mértékben illegálisan tartózkodnak. Talán utóbbit volt nehéz felfogniuk, mert az ő értelmezésükben Európa szabad volt, ami éppen számukra nem a szabadságot jelentette. Ellentmondásos, de jogszerű és nem utolsósorban szükséges.
Sok család adatlapján túl voltam, zúgott a fejem. Ki kellett lépnem egy cigire és miközben így öltem a testem elhatároztam, hogy itt az idő, visszamegyek és a kisfiú következik. Talán még kinti gondolataimban voltam félig, már egymással szemben ültünk, vigyorogtam, mint egy majom. Ő pedig csak rezzenéstelen arccal nézett rám.
- Neved?
- Hassan
- Hány éves vagy Hassan? - kérdeztem kellő kedveséggel
- 14
- Honnan jöttél?
- Afganisztánból Mainmana tartományból
Ismertem azt a tartomány, mert édesapám is odavalósi volt, sokat mesélt róla, iylenkor mindig tudtam néhány konkrét kérdést feltenni, egyrészt ez egy fajta bizalmat is épített és én is ellenőrizhettem a bediktált adat válóságát.
- Az Mazar-e Sherif környékén van, ugye? - Kérdeztem, felcsillant a szeme és bólintott.
- Szüleid, testvéreid vannak?
- Meghaltak.
- Hol?
- Még Afganisztánban.
- Egyedül jöttél el idáig? - Ismét csak bólintott.
- Mikor hagytad el Afganisztánt?
- 2 éve.
Hihetetlen módon összeszorult a gyomrom, minden irracionálisnak tűnt, a vidámparki eltűnés, a gyerekkori tavasz illata, az itt eltöltött idő. Belegondolni, hogy egy 14 éves gyerek 2 évet lehúzott egyedül a világban. De folytatnom kellett, elmagyaráztam neki, hogy speciális eset alá tartozik, mivel árva és kiskorú, ehhez el kell mesélnie a történteket részletesen, minél részletesebb annál gyorsabb és hatékonyabb eljárásban tud részesülni. Azt láttam rajta, hogy megértette.
Éjszaka volt mesélte, már mindenki aludt otthon, én csak forgolódtam, sokszor megesett, mert ilyenkor ábrándoztam a világról, hogy hol milyen lehet, hogy mindenhonnan ugyanazokat a csillagokat látják-e az emberek? Szerettem ezen gondolkodni. Egyszer csak az éjszakát ropogtatás törte meg, tálibok voltak gépfegyverrel, sokszor előfordult, hogy az utcán randalíroznak és erőt fitogtatnak, de bejöttek a házunkba, akkor már felriadt mindenki.
Apukám hadakozni kezdett velük, hogy takarodjanak innen, erre fejbe lőtték, erre anyám engem felkapott, mert én voltam a legközelebb berohant velem a wc-be, tudja ilyen ásott wc - pottyantós wc-re gondolhatott - és beledobott. Onnantól kezdve csak másztam és lövéseket halottam, majd egy tisztásra értem ki. Ott nem volt már senki, csak ültem és vártam. Másnap délben keltem fel, hazasétáltam és ott hevert mindenki teste, összeszedtem egy táskába amire úgy gondoltam szükségem lesz és eljöttem.
Döbbentem hallgattam végig Hassan történetét, nem csak én az egész terem. Dadogva kérdeztem.
- Milyen útvonalon jutottál Európába?
Olyan zavarba ejtő lehetett a tekintetem, hogy Hassan nyugtatott engem, hogy semmi baj, ezt Isten akarta valamiért így. Ez a mondata felháborított, tipikus fanatista gyerekkortól belenevelt vallási nézet lehet, vagy csak ezzel könnyebb volt elfogadnia az életét?
- Ilyet Isten nem akarhat! Vágtam rá ingerülten.
- Oroszországon keresztül jutottam be Európába. - Felelte, lesütött szemmel.
Elképedtem rajta, sok emberrel kellett már beszélnem, aki illegálisan jött Európába, senki nem mert Oroszországon keresztül jönni, senki! Ez a kisgyerek, pedig megcsinálta.
Elmesélte, hogy közel 2 évet dolgozott, többnyire piacokon, boltokban rakodóként, hogy összeszedje azt a pénzt, amennyiért áthozták az Európai Unió területére.
- Mi az úticélod?
- Olaszországba szeretnék eljutni, anyám testvére ott él, nem biztos, hogy tudják, hogy életben vagyok, de szeretném megkeresni őket.
- Amennyiben nekik van érvényes tartózkodási engedélyük és legálisan tartózkodnak Olaszországban ennek semmi akadálya Hassan, de idő lesz mire a hatóságok megtalálják őket és felveszik a kapcsolatot velük, addig egy itteni szálláson fogsz maradni, érted?
- Értem, köszönöm.
- Szükséged van vízre, ételre vagy bármire?
- Nem köszönöm. - És ezzel a mozdulattal felmutatta a fél pogácsát, ami még megvolt neki.
- Én köszönöm Hassan! Egyenlőre végeztünk kérlek ülj vissza és szólj, ha bármire szükséged van.
Ki kellett mennem, de csak ide a rácsok elé egy kis levegőért, még akkor is, pöce szagú a levegő. Gondoltam magamban, hogy ilyen nincsen, hogyan létezhet? Márpedig létezik és nem egyedi eset, valószínűleg. Hatalmas düh volt bennem, nem szerettem volna kimutatni.
Mire visszaértem Hassant körül állták, először azt gondoltam mások is hallották a történetét és kicsit ápolgatják, de szóltak, hogy elájult.
- Orvost!
Kiáltottam hangosan, majd hozzátettem, hogy egy gyerek elájult, azonnal bejöttek az őrök, kiemelték Hassant és átvitték az orvosi vizsgálóba. Amikor gyerekről volt szó, nagyon lelkiismeretesek voltak. Kérdeztem, hogy menjek-e, mire eszembe jutott, hogy beszélni most nem fog tudni, nem lesz rám szükség, de akkor is menni akarok!
Folytattam az adatlapozást, már hajnal volt, egy percre nem ment ki Hassan a fejemből, leginkább robot üzemmódra váltottam, mert az agyam máshol járt, teljesen máshol. Tartanom kellett egy szünetet, mert fáradtam, kellett egy kávé, valami ennivaló és egy kis nyugalom. Mikor végeztem a fenti kis kávézó helységben, lesétáltam az orvosi szoba felé, hogy megnézzem hogyan van a fiú. Bekopogtam a doktorúr nyitott ajtót, elmondtam, hogy kifelőle érdeklődök és, hogy azért érdekel, mert teljesen egyedül van árván, valahol Olaszországban vannak egyedül rokonai. A doktor rám nézett és válaszolt.


- Már a családjával van.
- Tessék? - Kérdeztem döbbenten.
- Szepszise volt, fel volt hasítva a háta és már túl későn került ide, ahhoz, hogy segíthessek rajta.
Nem hittem el, egy 14 éves kis világ, aki annyi mindent leküzdött lélekben, testben. Megcsinálta a lehetetlen, hogy elérjen idáig, a hőn áhított Európában, majd pár óra itt tartózkodás után meghal? Szepszisben? Ennek semmi értelme. Úgy fáj, mintha sajátomat veszítettem volna el. És csak itt ülök azóta is szótlanul kávéval, cigivel a kezemben az okádéknak érzett tavaszi illatban, kitudja már mióta és nem tudom felfogni, hogyan történhetett ez meg. De egy biztos, a kis Hassan már ugyanazokat a csillagokat látja, amiket otthonról, azokkal együtt, akiket szeret.

2020

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Fejhang című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Álmot szóró... című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Ott lennék című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Unatkozom mit csináljak? című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Fejhang című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Hogy jól induljon című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Hogy jól induljon című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Hogy jól induljon című alkotáshoz

oroszlán alkotást töltött fel Mert szeretlek címmel

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) gyomorforgató című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) A szőnyeg című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) rekkenő látomás című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Fejhang című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Elsőre ez című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2020 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)