Éjszaka volt, május éjszakája, akácfa- meg bodzavirágos. Játszott velünk a szél, hozta-vitte az illatokat. Mi csak álltunk a parton rendíthetetlenül, mint a mesebeli ólomkatonák. Odacövekezett minket a víz fodros locsogása meg az első szerelem félszeg sutasága.
Én törtem meg a csendet:
- Kész a matek házid?
- Hány példa volt? - kérdezte Ő, mintha nem tudta volna.
Az ujjaimmal mutattam:
- 4.
Megfogta a négy ujjamat, bátortalanul, félt, hogy túl korai még, és én elrántom majd a kezem. Nem rántottam el, sőt, alig érezhetően megszorítottam a kezét. Erre gyorsan megkérdezte:
- Töriből mikor írjuk a dogát?
- Jaj, a töri! Képtelen vagyok az évszámokat bebiflázni. Segíthetnél! Ugye segítesz? - fordultam végre szembe vele.
- Hát persze - mondta a leendő férfi fensőbbségtudatával, aki természetes, hogy segít egy gyenge nőnek, és bátorítólag a vállamra tette a kezét. Nem vette észre a praktikát, pedig tudhatta volna, hogy az egyik legjobb voltam történelemből az osztályban.
De mindegy is volt már, hogy miről beszéltünk, egymás közelségétől futkározni kezdett bennünk valami borzongatós érzés, valami jóleső csiklandás.
- Nem fázol? - kérdezte atyáskodóan.
- Egy kicsit - mondtam, pedig még soha nem volt olyan melegem.
Még szorosabban átöleltük egymást, és valószínűleg megcsókolt volna, de megszólalt egy jól ismert hang a rézsű tetejéről.
- Elment az eszed, Zsuzsi? Tudod, hogy hány óra van? Anya biztos kiveri a balhét otthon.
A nővérem volt, a Nagy Testvér, aki mindig mindent lát. Azért jöhetett volna egy kicsit később is.