Mint téli tájon elömlik a nap,
Reménysugár, lehet még tavasz,
Ahogy végigsimítja a megfagyott tájat,
Lágy csókkal szelidít bokrokat, fákat,
Rügyet fakaszt, kibont, elhozva a vágyat.

S már dühöngve perzsel, felolvaszt a nap,
Nyárba kergeti hevével a tavaszt,
Hevesen változó, legtöbbször szabad,
Nagyszerű terhével magával ragad,
Nem kímél, nem kér, kegyelmet sem ad.

Lassan hűl, lassan tűz, más szöget mutat,
Újra szelíd arcát küldi, és kutat,
Szereti, érleli gyümölcsvarázslatát,
Csendesen élteti, mit nyáron felkinált,
Kedvesen, melegen lassítja iramát.

S ez érlelő, csendes, békés hangulat
A dermesztő fagyos télben megmarad.
Bár véget ért, elmúlt egyetlen perc alatt,
A téli nap bátorít, új reményeket ad,
Visszaidéz mindent, őszt, nyarat, tavaszt.

S mint minden emlék, az idővel szépül.
De tudnál-e élni a nyár emléke nélkül?