Klára az asztalnál ült. Kicsit színehagyott széken, de egyenes háttal.
A Van Dyck barna szőnyegre fűrészporfelhő szitált, ahogy egy migráns szúcsalád fúrta, faragta a rég halott fát.
Ki kellene cserélni már- gondolta Klára, csak nincs rá pénz.
Azért tanulta a Whistet. Ötvenkét lapos francia-kártyával dzsókerek nélkül, ahogy illik. Magában játszott, babáit ültette a székekre . Az ő párja Fekete Alajos a kéményseprőruhába öltöztetett bábu volt. A nő Északnak hívta magát őt meg a Délnek. A francia babája a Kelet szerepét kapta, társa a kicsit megnyomorodott nagymamaöltözetűnek, pedig a Nyugat jutott. Rozi mama egyszer, túl közel ült a kályhához, elbillent és kész volt a baj, megolvadt a szemüvege.
Ha eleget gyakorol, meghívja majd a barátnőit, aztán másokat is, kis tétben fognak játszani, lesz belőle szőnyegre való.
Edzett szervezete bírta az iramot, mikor elálmosodott, ledőlt kicsit, aztán folytatta.
Egyszer békanyállal álmodott, nem tudta, hogy ez rosszat jelent vagy jót.
Az biztos, míg Márkó sitten van, nem bánthatja senki.
Lecsukták mert utoljára úgy megverte Klárát, hogy nem tudta, a nyála, a vére vagy a hányadéka kente össze a szőnyeget. Azóta nem tudta kivenni belőle a foltot.