A gázlángok már égtek a városban, amikor a bérkocsi megállt a fogadó előtt. A két ló lehajtott fejjel, türelmesen várta, hogy az utasok kiszálljanak. Ez mindig lassan ment, ha hölgyvendéget szállítottak. Most meg ráadásul ketten is ültek a kocsiban. Az idősebb asszonyság óvatosan lépkedett lefelé a hágcsón, vigyázva, hogy terebélyes szoknyája bele ne akadjon valamibe. Egykor szép lehetett, de az arca elnyűtt volt, ráncos, amit a vastagon felvitt kendőzéssel próbált elfedni. A szeme fiatalosan fürge maradt, egy-két pillantással felmért mindent.
− Azt mondja, hogy ez a legjobb fogadó a városban? - kérdezte a kocsist, miközben megelégedéssel nézegette a nagy, kétszintes épületet.
− Ez, nagyságos asszonyom, ez. Az aranyifjúság csak ide jár, meg persze az idősebbek is. Még bálokat is tartanak itt, ha szezonja van. Amióta meg az a szerencsétlen fiatalember, akiről az újság is írt, meglőtte magát a Bertácska színészné miatt, valóságos búcsújáró hellyé változott.
Az asszony erre gúnyosan elmosolyodott:
− Megölni magát egy nő miatt?! Micsoda ostobaság!
Aztán a kocsiban ülő útitársnője felé fordult.
− Matild kisasszony, megérkeztünk. Ha szíveskednék kiszállni...
Egy fiatal lányka szomorú arca jelent meg a kocsi ajtajában. Látszott rajta, hogy vonakodik előbújni, de az idősebb hölgy határozottan megmarkolta a karját, és kissé erőszakosan segítette le a kocsiról.
− Ne nézzen már ilyen kétségbeesetten, szedje össze magát! Mosolyogjon, elvégre szórakozni jöttünk.
− Én inkább aludni szeretnék, elfáradtam az úton. De ha Rozália asszonynak szórakozni van kedve, csak menjen!
− Aludni? − nevetett nagyot az asszony. - Majd alhat kegyed eleget azután.
A lányka értetlenül nézett rá.
− Mi után? Mire tetszik gondolni?
Rozália nem válaszolt. Magabiztosan lépett be a fogadó kapuján. Odabenn egy oldalpillantással felmérte a terepet. Az egyik sarokban, két összetolt asztalnál fiatalemberek ültek, hangoskodtak, nevetgéltek.
− Diákok vagy valami efféle pénztelen népség. Egy krigli sör mellett elücsörögnek egész este - gondolta az asszony. De volt egy idősebb társaság is, otthonról rövid időre elszabadult férfiak. Nagyon figyelik Matildkát. Régen láthattak már ilyen szép teremtést. De ezekkel sem lehet sokra menni. Biztos rövid pórázon tartják otthon őket az asszonyok. Lehet, még a pénzt is kiszámolják nekik egy-egy kiruccanásra. Hanem ott hátul, az a magányos úr, az szabadnak látszik. Jóféle szivart szív, a ruhája is kifogástalan szabású. Ő is Matildot mustrálgatja, bár őrá is vet egy-egy pillantást. Mintha ki akarná fürkészni, milyen kapcsolat lehet köztük. Hiszen Matild és ő semmiben sem hasonlítanak egymáshoz.
A fiatal lány nem nézett senkire, lesütött szemmel állt az asszony mellett. Útitáskája fülét babrálgatta, míg Rozália a közben előkerült tulajdonossal egyezkedett.
− Két egymásba nyíló szoba lesz, nekem meg az unokahúgomnak.
− Igenis, nagyságos asszonyom. Vacsorát hol méltóztatnak?
− Természetesen az étteremben.
A szobájuk az első emeleten volt. Hosszú, lilába hajló piros szőnyeg futott a folyosón végig. Benn hasonló színű kárpittal volt bevonva a két fotel, a kerevet. Matild szobája a Rozáliáéból nyílt. Kisebb volt, hálószobának berendezve. A virágmintás spanyolfal, a tükrös öltözőasztalka a porcelán mosdótállal, kancsóval egész barátságossá tették a helyiséget. De Matild körül sem nézett, csak leroskadt a pamlagra. Megoldotta a kalapja szalagját, és megpróbálta összerakni magában az elmúlt napok történéseit.
Az anyja halála után a nevelőapja beadta egy svájci leánynevelő intézetbe.
− Mit kezdenék én itt egy fruskával? - mondta a személyzetnek, akik közül többen sajnálták az árván maradt kislányt. A férfi aztán elég szabados életre adta a fejét, Matild haza sem látogathatott, csak amikor befejeződött a neveltetése. Tizenhat éves múlt, és igen szemrevaló lány lett belőle. Fekete haja, kék szeme, enyhén kreol bőre, hibátlan termete mindenkinek feltűnt. Amikor hazakerült, a nevelőapja is kedvtelve nézegette. Matildnak pénze, ékszerei maradtak az anyjáról, nem lett volna rossz parti senkinek. Egy idő elteltével a nevelőapja célozgatni is kezdett erre:
− Tiszta anyád vagy. Nagyon szerettem, tudod-e? Téged is szeretnélek. Hozzám szoknál, nem vagyok én még olyan öreg.
Matild meghökkent, valahogy természetellenesnek érezte az idősödő férfi közeledését. Mikor egy este vacsora után meg akarta csókolni, ellökte magától, és bezárkózott a szobájába. Akkor éjszaka határozta el, hogy megszökik. Pénzt vett magához, megkereste az anyja ékszereit, és másnap délelőtt, amikor a nevelőapja szokás szerint a kávéházba indult, eljött otthonról. Pesten nem volt senkije, a várost sem nagyon ismerte, így a pályaudvarra ment, hogy Bécsbe utazzon anyja unokanővéréhez, egyetlen élő rokonához.
Rozália asszonnyal a váróteremben találkoztak. Az öregedő nőnek feltűnt a lány szépsége meg a riadtsága, gyámoltalansága.
− Egyedül van, drágám? Gardedám nélkül nem ajánlatos egy ilyen szép kisasszonynak az állomáson ücsörögni. Engedje meg, hogy pártfogásomba vegyem, mintha a gyermekem volna.
Behízelgő hangja volt, nyájas modora, Matild megbízott benne. Elmesélte neki, miért szökött meg otthonról, azt is, hová igyekszik. Rozália figyelmesen hallgatta.
− Tudja kedves, nekem sosem volt gyermekem, a férjem is korán itt hagyott, hamar a magam lábára kellett állnom. Örököltem a nagybátyámtól egy kis birtokot a Dunántúlon, jöjjön oda velem.
A valóságban nem minden úgy történt, ahogy Rozália elmesélte. A férjét ő hagyta el, még fiatal korában megszökött a szeretőjével. A dunántúli birtokból sem maradt egy rozzant kis kúriánál egyéb, az is már a végrehajtók kezén. Az asszonyszöktető úriember ugyanis szeretett kártyázni, mulatni. Mikor minden elfogyott, amit pénzzé lehetett tenni, meglépett. Rozália, hogy megéljen, bement egy "olyan" házba. Mikor onnan kiöregedett, lopásból, csalásból, szélhámoskodásból tartotta fenn magát. Matild kapóra jött neki, eldöntötte, hogy hasznot húz a lány szépségéből, kiszolgáltatottságából.
A vonatról Füreden szálltak le.
− Egyelőre szállodába megyünk, megpihenünk, majd utána a birtokomra - mondta az asszony a tétovázó lánynak.
Matild eleinte örült a tapasztalt pártfogónak, de már a vonaton furcsának tartotta Rozália néhány megnyilvánulását.
− Tudja, aranyoskám, ez a világ a férfiak világa. Egy nőnek csak annyi az értéke, amennyire kedves tud lenni hozzájuk. Ha nincs is kedvére, mégis meg kell tennie, amit a férfiak elvárnak tőle. Máskülönben kutyába sem veszik. Magára marad, aztán mehet koldulni, vagy ha szenteskedő, akkor meg apácának.
− Mi Svájcban ezt nem így tanultuk. Voltak közülünk, akik költőkkel, írókkal leveleztek. Én tudok németül, franciául, nevelőnőként is meg tudnám keresni a kenyeremet.
− Nevelőnőként? Itt, Magyarországon? - nevetett nagyot Rozália. - Itt minden nagyúri famíliában van egy unatkozó férfiember, aki természet adta jogának tekinti, hogy kiélje a vágyait a személyzet csinosabb nőtagjain. Ne legyen ennyire naiv, Matildka! Egy nőnek a teste az értéke. Azt pedig nem szabad olcsón elherdálni. Az ékszereit meg jobb lesz, ha az én utazóbőröndömben tartja, ott nagyobb biztonságban vannak, mint kegyednél.
Itt, a fogadóban a kereveten ülve, Matildnak az jutott eszébe, ha megfogadná Rozália tanácsait, akár otthon is maradhatott volna a nevelőapjával. De ennek már a gondolatától is tiltakozott teste-lelke. Hirtelen erőt vett rajta a fáradtság. Jobb lesz, ha lefekszik, talán holnap más színben fogja látni a helyzetét.
Rozália kopogtatása hallatszott.
− Készen van, angyalkám? Remélem, felfrissítette magát, és mehetünk vacsorázni.
− Menjen csak egyedül, Rozália asszony! Én lefekszem inkább.
− Ahogy gondolja, kedvesem. Majd küldetek fel valami harapnivalót a pincérrel.
Az étteremben már kevesebben voltak. A házas férfiak hazamentek, a diákok is eltünedeztek, ahogy elfogyott a pénzük. A magányos, szivarozó úr még ott volt, újságot lapozgatott. Rozália letelepedett a szemben lévő asztalhoz, és többször jelentőségteljes pillantást vetett az úriember felé. A férfi komótosan összehajtogatta az újságot, majd felállt, és Rozália asztalához lépett.
− Jó étvágyat, nagyságos asszonyom. Hát a kis virágszálat hol hagyta? Csinos teremtés. Rokonok?
− Nem... azaz, hogy igen, csak nagyon távoli. El van keseredve szegényke, ezért maradt a szobájában. Nincs, aki megvigasztalja.
A férfi szemében ravaszkás mosoly jelent meg.
− Talán én megtalálnám a módját.
− Nekem is jót tenne vele, uram. Nyugodt lennék felőle, nagyon érzékeny leányka, És tudja, még ártatlan... mint a ma született bárány.
− Vagyis jó ára van, azt akarja mondani nagysád?
Rozália sokatmondó pillantással nézett a férfira.
− Hát drága portéka.
− Ne féljen, asszonyom, kegyed is megkapja majd, ami kegyednek jár.
Rozália az itallap tetejére rakta a szobakulcsot.
− Az emeleten, a folyosó végén.
Mikor a szobaajtó kinyílt, Matild azt hitte, a szobapincér hozza a vacsorát. Hátra sem fordult, úgy mondta:
− Tegye le a tálcát, kérem, az asztalra!
− Kisasszony, ne ijedjen meg, nem a pincér jött. Rendőrtiszt vagyok. Azt hiszem, a segítségemre van szüksége.
Matild megfordult, és önkéntelenül is hátrább lépett, az ablak felé.
− Csak arra válaszoljon, kérem, kije önnek az az asszony, akivel érkezett? Rokona?
− Nem, csak megismerkedtünk Pesten, kedves volt, a pártfogásába vett.
− Épp most árusította ki kegyedet. Eladta, mint valami különleges, friss árut.
Matild sírni kezdett.
− Az ékszerek... anyám ékszerei meg a pénzem is... nála vannak.
− Visszakap mindent, ne sírjon! Van hová mennie?
− Van egy bécsi nagynéném.
− Pihenjen most le. Holnap rendelek kegyed mellé egy konstáblert, az majd elkíséri a tantijához.
− És Rozália néni?
− Az asszonyság még jó ideig fogja a vendégszeretetünket élvezni. Persze nem itt, a fogadóban, egy kicsit kényelmetlenebb helyen, a fogdában.