Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy medve család, két kicsi medve boccsal.
Tél volt, hosszú, hideg tél, de a barlang menedék volt az időjárás szeszélyeivel szemben. Nem rég születtek meg a maci testvérek, de már járni tanultak, sőt már majd' futni is tudtak, úszni, no meg fára mászni, igaz néha nagyot huppantak a földre, de ők hősiesen gyakoroltak tovább, Dörmi, a kislány és Durmi, a kisfiú. Hol viharos havat görgetett a szél, hol hegyes tűfogait csikorgatta a tél. Durmi épp édesen szunyókált vánkosán, mézes csuprát ölelgetve. Valami nagyon jót álmodhatott, mert kedvesen elmosolyodott , még a nyála is lecsorgott, egészen a hasáig. Amikor a pocakja hangosan kuruttyolni kezdett, felébredt. Körülnézett a barlangban és meglátta a kredencen a sorakozó mézes üvegeket. Egyet levett és jóízűen neki látott az evéshez. Miután megunta a méz lefetyelését, a hasa is tele volt már, ezért óvatosan kikukucskált a barlangból. Mindenütt fekete latyak volt.

Merre jársz hóember
megtalállak egyszer?
Mikor lesz hótenger,
meggyúrlak ezerszer! - mondta bánatosan, majd visszacammogott az ágyába. Brummogására testvére, Dörmi is felébredt, természetesen ő is korgó gyomorral. Körülnézett a barlangban és meglátta a kredencen a sorakozó mézes üvegeket. Egyet levett és jóízűen neki látott az evéshez. Miután megunta a méz lefetyelését, a hasa is tele volt már, ezért óvatosan kikukucskált a barlangból. Az égi felhő vánkosból sűrű, hófehér hó dunna szállt, takaróval takarta be a fázó földet. Örömmel kiáltott fel:

Hull a hó, hull a hó,
csillanó- villanó.
Erre jár Hó anyó,
ó, a hó huppanó!

Hull a hó, hull a hó,
bársonyos, ropogó.
Nézd a szél, suttogó,
Ó, de jó! Ó, de jó!

Vidám dörmögésére felfigyelt Durmi is, kipattant az ágyból- már amennyire egy kis mackó tud pattanni és odaslattyogott testvére mellé a kijárathoz. Csiszegett- csoszogott, cimmegett- cammogott: csisz- csosz, csisz- csosz. Eltátotta száját az ámulattól: Az égből hófehér csillámporok szálltak. Egy még az orrára is hullott. Nagyot prüszkölt tőle. De akkorát, hogy táncra perdültek előtte a hópelyhek. Széttárta a mancsát, arra is hullott hópihe, de azon nyomban el is olvadt.
Édesanya, édesapa, gyertek, nézzétek a csodát!- kiáltották dörmögve a bocsok. Erre a szülők is felkeltek, még ásítottak egyet, hangjukba beleremegett még a barlang fala is. A kölykök egy kicsit összehúzták a nyakukat egy pillanatra, aztán együtt merengett a család a hóesésen. Már vastag pihe- puha hó fedett mindent, a földet, a fákat. Ó, de szép volt! Nem is, inkább gyönyörű! Álomszép!
- Csináljunk hóember!- brummogta Durmi.
- Rendben! Apa, anya kérlek, segítsetek!- dörmögte Dörmi. Az egész család nekilátott. Gyúrták, gömbölyítették, görgették a havat, egy kicsit, egy nagyobbat és még nagyobbat. A legnagyobb volt alul, legfelül a legkisebb, az volt a feje. Durmi szaladt egy lábasért, azt tette a fejére. Dörmi a cirokseprűt és a sálját adta kölcsön a hóembernek. Dörmi addigra már itt is volt egy jókora sárgarépával és egy kis vödör szénnel. Közösen helyezték el az arcán a két szemet, az orrot és a szájat, a ruhájára pedig a gombokat.
- Kész is van!- dörmögte elégedetten Durmi.
- De jó! De jó!- örvendezett Dörmi. Majd hirtelen gyúrt egy kicsi golyót és hozzávágta Durmihoz, ő meg vissza. Elkezdődött a hó csata. Csak úgy záporoztak a golyók mindenfelé. A játékba még anya és apa is bekapcsolódott. Hatalmasakat nevettek, amikor egy -egy golyó célba talált. Még hemperegtek is a hóban, gurultak, gurultak a dombról le a völgybe, aztán hó angyalkát csináltak. Boldogan, önfeledten fetrengtek a jó puha hóban. Aztán kisütött a nap, egyre erősebben. Meglátták árnyékukat és visszahúzódtak a rejtekükbe. Durmi még hallotta, ahogy a varjak felettük azt károgják:

Merre jársz kismackó,
kullogó, cammogó?
Mormogó, brummogó,
kedves barlanglakó?

Merre jársz, hol lehetsz?
Meleg van, bent rekedsz.
Hideg van, künn lehetsz,
tavaszért epekedsz!

Durmi egy kicsit eltöprengett a hallottakon, majd visszahúzódott családjához a barlangba.
Így volt, mese volt. Aki nem hiszi, járjon utána!