Egyszer, régen,
még a kapcsolatunk elején, este,
nem is este, éjjel,
nemsokkal 10 előtt, felhívtam Febét
és a boldog felismeréstől hirtelen áthatva,
amitől sírnom kellett,
azt mondtam neki,
hogy szeretem.
S nem jutott eszembe,
hogy éjjel van,
hogy párkapcsolatban él,
hogy párkapcsolatban élek,
hogy lehet, nem szeret viszont.
Akkora erővel tört rám az indulat,
hogy minden belső akadályt félresöpört,
hogy találkozhasson a külsővel,
ami majd lebontja bennem a hitet,
hogy az igaz szerelem olyan erős,
hogy örökké tart és mindent fölülír.
Azt hiszem, ekkor voltam életem során legközelebb Istenhez.

És akkor ő, kedvesen és becsületesen, azt válaszolta nekem a telefonba:
Ne kötelezd el magad ennyire!

Vagyis, alkudjak meg,
érjem be kevesebbel.
De annyi mélység és szeretet volt a hangjában,
hogy nem hittem neki.
Akkor éjjel,
talán életemben először,
semmihez nem fogható boldogságban aludtam el.
Isten teremtménye lettem.
(Lelkemet isten tenyerébe tettem)