HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 9

Tagok összesen: 1914

Írás összesen: 50724

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

oroszlán
2020-09-18 10:19:12

Reklám

Prózai művek / novella
Szerző: Sid CleverFeltöltés dátuma: 2020-08-26

Kezdet (Feketeleves)

Követem az ápolócsajt. Egymás mellett megyünk a folyosón. Arra kér, legyek egy kis türelemmel, mert néhány papírt kell leadnia az ügyeletre.
Menj csak, addig én megpróbálom magam otthonosan érezni...

Kórtermi ajtók, ablakok nyitva vannak, folyamatos a huzat. A szobákba óhatatlanul is bepillantok. Nem azért mert kíváncsi vagyok, azért mert tudni szeretném, mi vár rám a későbbiekben, amikor már jártányi erőm sem lesz. Mennyire leszek sápadt, magányos és girhes...
Nincs új a nap alatt. Ágyakon fekvő embereket látok, többen is felém fordítják a fejüket, tekintetük unott és üres. Régóta itt dekkolhatnak. Pizsama van rajtuk, papucsaik az ágy mellett. Látogató lehetek, gondolják magukban. Nem árulom el nekik, hogy én is meghalni jöttem ide.

Függönyök az ablakokban, a levegőben lebegnek. Mintha mögöttük már ott várakozna a halál. Figyeli, ki a leggyengébb, ki a legelhagyatottabb, arra azonnal lecsap. Köhögések és nyögdécselések. Megcsap a húgyszag, elborzadok. Agyam egyik fele azt sugallja, hogy erről a folyosóról engem is tepsiben tolnak majd ki, a másik fele pedig azt mondja, ne rezeljek be, semmiség az egész. Csak egy betegség, egy átmeneti állapot.

Találok végre egy helyet a lift mellett, ahonnan nem lehet belátni az elfekvőkbe, és onnan sem láthatnak engem.
Falnak támaszkodom, zsebre rakom a kezem, és nem tudok nem gondolni az elkövetkezendőkre.
El kell terelnem a gondolataimat: hol a francba van már az ápolócsaj? Biztosan így akarnak szoktatni az agonizálás látványához, mert hamarosan én is meg fogom tudni, mi az.
Sokat megélt folyosó lehet ez. Hányszor jöttek fel ide üres tepsivel, amit azután megpakoltak friss halottal.
Hányan nézhették már végig, amint a szomszéd ágyból elszállítják a testet, amit nem sokkal előtte még ilyen-olyan névvel illettek, például: Négyeske, a nyolcas kórteremből, aki már az utolsó stádiumban van, Hármas ágyon, az ötösből... szegénykém, annak sem sok van már hátra...

Felnézek a mennyezetre. Sokan nem tudják, hogy a folyosónak nemcsak alja és oldala van. A plafont jobbára csak az bámulja meg, akit éppen visszatolnak a műtőből a kórterembe. Nem lehet neki kellemes, ahogyan hanyatt fekve szállítják át a vizsgálatra várók, látogatók között. Inkább mereven fölfelé szegezi a tekintetét, mintsem, hogy a szemkontaktusba kerüljön egy nem beteg emberrel.

Ha én feküdnék azon a forgókerekes ágyon, én is azt tenném, vagy a fejemre húznám azt a ronda zöld lepedőt, már ha nem lebegnék még az altatótól. Akkor viszont, bamba tekintettel bámulnám a plafont, mert azt sem tudnám, hol vagyok. A látogatók, az orvosok, a többi beteg úgyis arra kötne fogadásokat, hogy vajon megérte-e annyit vesződni velem a műtőben. Volt-e értelme pénzt, fáradságot, szakmai tudást fecsérelni rám.
Nincs is rá semmilyen biztosíték, hogy a műtétnek lesz-e haszna a továbbiakban, vagy csak meghosszabbították a nyűglődésemet. Felvágtak, rácsodálkoztak a belső szerveimre:
- Gyere, ezt nézd meg! Mennyit saccolsz neki?
Fölém hajolnak:
- Egek! Gyorsan varrd össze! Fölösleges volt felnyitni!

Jól elvagyok a gondolataimmal, a falnak támaszkodva, fülem mögött a cigivel, zsebre dugott kézzel.
Megérkezik az ápolócsaj. A fura hajú, piercinges, kinyitja a lépcsőház ajtaját, én becsukom magunk után. Egy lépcsőfordulóval lentebb, megint kinyit egy ajtót, azt is becsukom.
Van még egy ajtó, azon át, már látom, hová tartunk: függőkert, valami olyasmire hasonlít a hely. Padok vannak, és rengeteg virág. Orvosokat látok és ápolónőket. Zártkörű rendezvény, pizsamás betegek sehol. Csak azért jöhetek ide, mert rövidnadrág van rajtam, nem pizsama és köntös?

A levegőben kávéillat terjeng. Nem foglalkoznak velem. Néhányan köszönnek a kísérőmnek, rólam tudomást sem vesznek.
Előveszem a sodort cigimet a fülem mögül. Kávé is jólesne, de nem kínálnak meg. Rajtam nincsen fehér cucc, nem vagyok bennfentes.
Az ápolócsaj szerint - bár nem orvos és nem szeretne okoskodni -, semmi dolgom nincs ezen az osztályon, hanem az első emeleten kellene lennem, a mellettünk lévő épületben.
Kérdezem tőle, miből gondolja? Azt feleli, belenézett a papírjaimba, és nem az a betegségem, mint azoknak, akik itt vannak, ebben a szárnyban. A szövettani eredmények még nem jöttek meg, de a csúnyábbik verziót az orvosaim száz százalékban kizárták.

Aha, értem! Ezek szerint, mégsem azon a húgyszagú emeleten kell várakoznom a tepsim megérkezéséig. Még kezdő daganatos beteg vagyok, nem értem a különbséget.
Mosolyog, és azt mondja, soha nem szabad feladni. Ezen az osztályon is rákos betegek vannak, csak nekik másféle az alapbetegség: fehérvérűek, ilyen-olyan daganatosok. De a túlnyomó többségük... az sajnos nem...
Intek az ápolócsajnak, hogy ne ragozza tovább, magamtól is rájöttem a lényegre. Nem csak betegségük szerint szortírozzák a betegeket, hanem a túlélési esélyeiket is figyelembe veszik. Külön kasztba sorolják őket: esélyes, esélytelen. Van értelme, nincs értelme. Talán, egyáltalán nem. Marad, nem marad.
Különös grimaszok futnak át a csaj arcán, biztos ritkán akad dolga ilyen rákossal, mint én.

Betegek dolga az orvosok végighallgatása, a bólogatás, és feltenni a közhelyes kérdést: mennyi van hátra?
A dokinak nem lehet egyszerű. Saccolgatnia kell mások életének hátralevő napjait, heteit... és ezt a szemükbe kell mondania: fél év, néhány hónap, esetleg egy év.
Nem kellemes érzés, sem neki, sem a betegnek. Az orvos közli, a rákos beteg tudomásul veszi, vagy nem.

Esetemben is így volt: a doktornő elég szárazon tudatta velem a tényt, hogy valószínűleg nem élem meg a karácsonyt.
Végighallgattam, de nem vettem tudomásul. Ez kicsit meglephette őt. Talán már megszokta milyen reakciókat vált ki a betegekből a "gyógyíthatatlan" kifejezés.
Amatőr daganatos beteg vagyok! Bocsánat, hogy a hírek hallatán nem fordult velem körbe a szóba, nem éreztem magam rosszul, és nem kellett azonnal hozni nekem egy pohár vizet, vagy egy nyugtató tablettát!
Az ápolócsaj még mindig izzad. törölgeti az arcát egy kórházi papírtörlővel. Azt mondja, jól esne egy langyos zuhany, mert a csúnyáján is folyik az izzadtság.
Ehhez nem tudok hozzászólni.
Kérdezi tőlem, hogyan bírom ezt a rohadt kánikulát?
Hogyan? Hideg sörrel egy árnyékos padon!
A színes hajú csaj felidézi magában, miként találkoztunk, és látom az arcán, hogy komolyan gondolom.

Megcsörren a telefonja. Előkapja, felveszi, közben bámulja a földet. Utasításokat kap. Felemeli a tekintetét, engem néz.
(Tudom, hogy rólam van szó.)
- ... Aha, jól van! Oké, értem... köszi, szia!
Zsebébe csúsztatja a telefont, és sürgetőre veszi a figurát. Ideje visszamenni az osztályra, mert ebédosztás lesz. Ja, és közölnie kell velem, hogy szedjem össze a motyómat, mert átköltözöm az első emeletre, a mellettünk álló épületbe. Át fog kísérni engem a papírjaimmal együtt, és ez több okból is kedvező a számomra. Egyik az, hogy esélyes vagyok, a másik pedig, hogy ott jobb kajákat adnak.

Nem tudom követni a kevert nemi identitású ápolócsajt. Szórakozik velem, szívhatott valamit? Mi volt abban a cigiben?
Félreteszem a pejoratív szemléletemet, és ráébredek, hogy a csajjal nincsen semmi gond, teljesen rendben van. Eleve nem csinált patáliát a sör miatt. (A fogatlan takarítónő biztosan hisztizett volna.) Beinvitál egy bensőséges, mások számára nem elérhető, zárt közösségbe. Első kézből lát el információkkal az étkezés vonatkozásában, és még drukkol is nekem. Vajon, hány beteggel közölte olyan drasztikus kifejezéssel a véleményét a hőséggel kapcsolatban és, hogy ez milyen kölcsönhatást gyakorol rá? És biztatott-e másokat is, hogy a másik szárnyban, az ott az Onkológia. Ez is az, de amint említette: "az másmilyen..."

Átvágunk a folyosón, nyílik a liftajtó. Egy hordágy gurul ki belőle. A rajta fekvő ember még öntudatlan és sápadtszürke. A mennyezetet bámulja, fogalma nincs róla, hogy betegek, látogatók, orvosok közt tolják át a kórterme felé. Ha tudná, akkor a fejére húzná azt a ronda-zöld színű lepedőt.
Én nem bámulom meg. Sejtem, mit érezhet, de az élni akarás elnyomja szégyenérzetét. Hadd lássák csak, hogy őt megműtötték, mert még van remény...

Megint az egyszemélyes kórteremben vagyok, de már nem sokáig. A holmimat nem nagy kunszt összeszedni, mivel nem pakoltam ki semmit.
Az izzadós de őszinte ápolócsaj hozza a papírokat, és indulunk a másik épületbe, az első emeletre. A másik szárnyban, a recepción, átad engem az ottani nővérnek.
Nekem még nincsen számom, nem laktam hosszabb távon egy kórteremben sem. Majd itt. Itt nekem is lesz valamilyen számom, amit kisorsolnak.
A nekem is szimpatikussá vált ápolócsaj utamra enged. Sok sikert kíván, és biztos, hogy "még találkozni fogunk!"

Na, ja! "Még találkozunk!" Ha másképpen nem, akkor "odaát" biztosan? Egy másik világban? Az én világom most nem éppen rózsaszínű, de azért a szar sem lepte még el teljesen.
Hallottam a sorsegyeztetőkről. Édesapámat felkereste az egyik, és megpróbálta rávenni, hogy egyességet kössenek.
Apám reális ember volt, védte a szeretteit: a boszorkányt kútba dobta, de a szipirtyó az utolsó lélegzetével átkot küldött a családunkra...

Sid Clever

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Krómer Ágnes alkotást töltött fel Ló-világ címmel a várólistára

medve bejegyzést írt a(z) B. Okudzsava - I. Svarc: Őszi esőcske című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Mandulaszemű borospohár című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Mandulaszemű borospohár című alkotáshoz

Varjú Zoltán bejegyzést írt a(z) Még nem múltam el... című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Mandulaszemű borospohár című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Szeretőm lettél mától című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Mandulaszemű borospohár című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Törj ki panasz című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Törj ki panasz című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Törj ki panasz című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Talán egyszer című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) a hajó csak egyszer süllyedhet el (két vers) című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Én gondolok... című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Imádság című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2020 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)