Csüggedten lehajtja fejét a vén fűz
és már az a virgonc, kacér nap sem süt,
csak az a zsémbes szél hőbörög, dúl- fúl,
de még a föld összeüti a menüt.

Gazdag tálat terít, kínál gálánsan,
vándormadarak még egyszer jól laknak,
aztán útra kelnek, tőlünk el, távol,
de kedves emlékeket hátra hagynak.

Még egy búcsúcsókot intenek felénk,
könnyes pilláinkkal elmosolyodunk,
s ha újra jő a tavasz, reménykedve
várjuk, hogy végre újra találkozunk.

Csüggedten lehajtja fejét a vén fűz,
a föld laposakat pislog, bágyatag.
Halkan még egy altatódalt dúdol, majd
ősz avarból megveti az ágyakat.