Az utolsó csengetés


Kelly vett egy nagy levegőt, majd a színpad oldalán lévő kis ajtón belépett a pódiumra.
A színpadon ismerős érzés kerítette hatalmába. A megüresedett súgófülke előtt, most egy mikrofon állt. Lehajtott fejjel ment az emelvényig. Csak akkor emelte fel a fejét, amikor a rögtönzött kis pódium elé ért.
Egy pillanatra a megdöbbenés látszott az arcán, aztán a meghatódottság. A színház nézőterét teljesen megtöltötték az emberek.
Olyan sokan voltak, hogy még a széksorok közti feljárókon is álltak az emberek. Egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, olyan sokan voltak.
A nézők között mindenféle korosztályt meg lehetett találni, az egészen fiataltól, az idősekig.
Az öreg lelátó szinte nyögött az összegyűlt tömeg súlya alatt. A nézőtér első sorából, ahol a sajtó munkatársai kaptak helyet, a riporterek fel-felálltak, s fényképeket készíttek a színpadon búsan álló fiúról.
A teremben néma csend volt, amit csak néha tört meg az exponáló fényképezőgépek halk nesze.
A szomorúság egy része az emberek és Kelly szívéből átköltözött az ódon színház falai közé, belefúrva magát a székekbe és a falakba.
Mindenhová.
A színház egészére, - ami régebben nevetéstől, és jókedvtől volt hangos,- most baljós nyomasztó levegő feszült.
Kellyt meglepte a tömeg eme csendes együttérzése, s meg is hatotta. Aztán egy pillanatot várt még, majd beszélni kezdett:
- Tiszte... Khm...
Meg kellett köszörülni a torkát, hogy "működjön" a hangja.
- Tisztelt Jelenlévők, Kollegák, Hölgyeim és Uraim ! Először is engedjék meg, hogy köszönetet mondjak mindazoknak, akik az elmúlt napokban mellettünk, mellettem álltak. Valamint azt a szeretetet is, amit kaptunk az elmúlt évek során.
Sajnos a mai nap nem premierre gyűltünk össze...
S az előadás is elmarad.
A mai nap nem boldogságról szól, hanem valami egészen másról. A szomorúságról és gyászról.
Mostanra eggyel kevesebben vagyunk.
Egy társ, egy kolléga, egy barát elment, távozott körünkből, s nekünk csak a szép emlékeket hagyta itt.
"Ember küzdj, és bízva bízzál !" Mondta Isten, Madách Az Ember Tragédiájában.
Ő pont ilyen volt. Bízva küzdött egy jobb életért. Küzdött azért, hogyha valaki leült a nézőtérre, az elfelejtse a problémáit egy időre. Bízott is, hogy sikerül neki, ezt megcsinálni ! Neki sikerült !
Waltner Jessica jó ember, jó színész volt. Sokaknak okozott felejthetetlen perceket játékával, közvetlen viselkedésével. Akik ismerték, tudták, hogy nem változtatta meg a hírnév, mindenkivel úgy viselkedett, mint azelőtt, hogy a társulat tagja lett volna.
Ő mindenkiben az embert látta, azt a hétköznapi embert, akiket megviseltek a hétköznapok gondjai.
Azért játszott, hogy elfelejtesse az emberekkel ezeket a gondokat. S erre ez a színház, ez a társulat és önök adtak adott, neki lehetőséget.
Amikor fellépett a színpadra, csak az a cél lebegett a szeme előtt, hogy legalább az előadás ideéig elfelejtsék az emberek az ügyes-bajos dolgaikat.
S talán ez sikerült is neki.
De ennek most vége szakadt, ő már nem lehet itt velünk többé.
Az elmúlt napokban nemcsak egy társat, barátot vesztettünk el, hanem mint sokan tudjátok, életem legnagyobb szerelmét is.
Ahogy most végignézek rajtatok, tudom, hogy mindenkinek van valami apró emléke Jessyről.
De ezek a dolgok mostantól sajnos nem gyarapodhatnak tovább.
Ő most már egy másik társulat tagja lett, egy másik színpadon fog ezután játszani.
Az örökkévalóság színpadán.
Ő elment, véglegesen és visszavonhatatlanul.
S vele együtt elment egy darab belőlem is.
Engedjék meg, hogy egy olyan darab részletével búcsúzzak el tőle, és tőletek, amit még nem láthattatok. Az előadás előkészületei már folytak, halála előtt, s mi játszottuk volna benne a főszerepeket. Tudom, hogy talán ő is hallja, ezzel szeretnék elköszönni tőle, és mindenkitől:

Im Memorian...

Néha még álmodom, a csendes éjszakán,
Én kérem őt, maradjon még,
De tovább megy, ő nem hallgat rám
S magával viszi a reményt.
Eltűnök én is, lassan ködbe vész mindenem,
Emlékemet a jövő rágja szét,
Ki egykoron voltam, most a múltban bolyong,
A jelenben már csak a testem él.

Elfáradtam ! Az élet hiú, kegyetlen játékán,
vak voltam eddig, szememről
most lehullt a fátyol,
bár ne látnék inkább semmit,
de most már látom :
Hogy mily kietlen-e világ !
Mint egy hatalmas szobor, mi megtörve állunk,
Ki hőst éltet ? Vagy csak egy megtört embert mutat ?
Mit azért emeltünk, hogy legyen miben bízni ?
S, hogy elhiggyük,
Mi neki sikerült, az nekünk örök álom marad ?

Azért, hogy hitünket más hitébe vessük?
Abból merítve új erőt magunknak?
Mert a reményből, új hit születik,
S ez a hit, majd új reményt fakaszt?

S hogyha holnap felkelünk,
egy olyan nap virrad ránk, melyben
talán újra tudunk hinni,
Magunkban, s abban, amit az ember csinál,
Akkor nem fogunk az élettől félni.

De addig a halál lesz a társam,
s a múlt a hazám,
Sorsom, pedig a feladat,
Életem lesz a végtelen idő,
Míg ember él a földön,
Ő soha meg nem szakad.

Az előbb elmondtam, hogy ezzel az idézettel szeretnék elbúcsúzni. Tudom, hogy most sokan felkapták a fejüket.
Nagyon sokat gondolkodtam ezen a döntésemen, s rájöttem, hogy nincs más választásom.
Úgy érzem, hogy ezután már nem vagyok képes arra, amire eddig képes voltam. Eddig a színház és Jessy jelentett számomra az életet. S most, hogy ő nincs többé, egyre csak az-az érzés gyötör, hogy minden, amiben eddig hittem, egy csapásra a múlté lett,
"a süllyesztő homályába veszett."
Úgy érzem, hogy ezek után nem lennék képes még egyszer a színpadon játszani.
Bár megbízom a társaimban, mert tudom mennyire tehetségesek, és tudom, hogy képesek lennének átlendíteni életem-e szakaszán, mégis az emlékek annyira bennem vannak, hogy szerintem ennek inkább csak ők látnák kárát.
Szívemben s tudom, hogy az ő szívükben is Jessy örökké fog élni.
De ő meghalt, s vele valami, vagy valaki más is.
Azt hiszem Kelly is meghalt, hogy kövesse szerelmét, "az örökkévalóság színpadára, hogy ott ismét együtt játszhassanak".
Még egyszer szeretném megköszöni mindazoknak, akik eljöttek részvétet nyilvánítani, mindazoknak, akik szerettek, s akik tapsoltak az előadásokon azt a szeretet, amit önök adtak nekünk, s amivel arra bíztattak, hogy nem vagyunk hiába.
Külön szeretnék köszönetet mondani azoknak a tanárainknak, akik megtanították ennek a csodálatos szakmának a fortélyait, nem kis nehézségek árán, s azoknak, akik nélkülöztek minket az órákról, ha arról volt szó, és azoknak, akik lehetővé tették, hogy ilyen körülmények között játszhattunk. A társaknak, barátoknak, akik mindig mellettünk álltak.
S mindenkinek, aki megengedte, hogy szívébe egy kis örömöt csempészhessünk.
Búcsúzóul, még utoljára csak annyit szeretnék kérni, hogy egy perces néma felállással adózzunk Waltner Jessica és családja emlékének.
A teremben ülő emberek egy emberként álltak fel, s Kellyvel együtt szemlesütve álltak egy percig.
A perc elteltével Kelly ismét a mikrofonhoz hajolt:
- S engedjék meg, hogy azzal az idézettel búcsúzzak, amit ő mondott mindig, mindenkinek, egy vers részletét, amit ő mottójának is tartott, és amit ő révén nagyon sok ember ismert:

"Értem ne sírjon gyászoló harang:
Fakadjon dalra fenn a zivatar,
Kavarogjon a vidám hóvihar,
S gyűljenek körém havas csillagok,
Hideg csókjukkal lefogni heves
S a vakmerésig bátor két szemem... "


Köszönök mindent !
Köszönöm, hogy meghallgattatok !
Örömömre szolgált, hogy ilyen emberek közé születhettem, hogy ilyen emberek között élhetek, és hogy ilyen embereknek játszhattam, mint Önök, mint Ti !
De sajnos most véget ért a játék, véget ért az előadás, a felhívó csengő ma utoljára szólt nekem.
Az " Isteni színjáték " nem íródik tovább, legalábbis velem már nem.
Remélem az itt maradó társaimat ugyanolyan szeretettel fogjátok ezután is fogadni, mintha még mi is ott lennénk.
Még egyszer köszönök mindent !
Az ég legyen Önökkel, Veletek !
Kelly ekkor megfordult, s ott, ahol pár perccel ezelőtt bejött, ugyanott távozott a színpadról.
A teremben pár másodpercig néma csend volt, majd hatalmas vastaps kezdődött.
De Kelly most, mint annyiszor megszokhatták, nem jött vissza.
De ez senkit nem sértett meg ezzel, mert talán az emberek lelkük mélyén, ha nem is értettek vele egyet, de együtt éreztek vele.
S ez a vastaps kísérte "utolsó színpadi útjára a meghalt, de mégis élő szeretett csillagukat."



Utószó

Másnap ugyanolyan szürke, borongós őszi nap virradt a városra, mint ahogy az előző napok voltak. Mintha csak az időjárás is megsejtette volna, hogy erről a helyről eltűnt a boldogság.
Kelly aznap is ugyanolyan korán kelt, mint máskor.
Szobájából a konyhába ment, hogy reggelit készítsen magának. Amikor készen volt vele, leült és enni kezdett.
Kezébe vette az asztalra rakott újságot, és olvasni kezdte.
Szeme megakadt a főcímen:

"Nemcsak Jessy halt meg, hanem Kelly is !"

- "Akik tegnap este részt vettek a közelmúltban tragikus körülmények között elhunyt fiatal színészlány Waltner Jessica emlékének szentelt díszelőadáson, óriási meglepetést, hozott a "színpad" másik tehetségének tartott "Kelly" bejelentése.
A megemlékezésen elmondta, hogy ő is abbahagyja a szereplést a színpadon. Követi társát, a "névtelenségbe" is.
Mint azt sokan tudják, Jessy és Ő, nemcsak a színpadon, hanem a valós életben is egy párt alkottak.
Ők ketten külön egyéniségek voltak.
Ők voltak azok, akik önzetlenül segítettek másokon, néha még a saját szabadidejüket is feláldozták ennek érdekében.
Olyanok voltak ők, akik mosolyt varázsoltak a legbánatosabb ember arcára, s könnyeket csaltak a legboldogabb emberek szemébe is.
De bárhogyan is van ez, az elmúlt napokban két csodálatos tehetséggel megáldott embert vesztettünk el.
Kelly egy csodálatos idézettel köszönt el a közönségétől, amit egy olyan színdarabban adtak volna elő, amit ők írtak, és ők is rendeztek volna meg.
De könnyen meglehet, hogy ezt a színdarabot már senki sem fogja eljátszani a színházban. Mintha csak megérezték volna azt, hogy mi fog történi.

Mint ahogy azt Kelly is elmondta:
" ...A lelkem Jessyvel marad örökre. Ahogy ő elment, a lelkem egy része követte őt az örökkévalóságba. Jessy meghalt, s vele együtt valaki más is. Kelly követte őt...
Az Isteni színjáték nem írja magát tovább..."
Miután Kelly elhagyta a színpadot percekig zúgott a tapsvihar, ezzel búcsúztatták kedvenc sztárjaikat az emberek.

Mi ugyan az újságon keresztül nem tudunk nekik tapsot adni, csak megköszöni azokat a felejthetetlen órákat, mellyel nagyon sok embert tettetek boldoggá.

Köszönjük !

De tegnap örökre vége szakadt az előadásnak.
"A zenész lerakta lantját, had pihenjen."
A csengő utoljára szólt nektek.

A függöny is legördült.

Örökre!