9. Szabadíts meg a gonosztól (Harmadik Könyv, folytatás)

Lovassy alacsony, köpcös emberke volt. Semmi katonásat nem lehetett felfedezni megjelenésében. Szinte gurult a fényesre subickolt parkettán, ahogy Lenke elé jött. Bal szeme alatt rángatózott az ideg, kopasz fején verejtékcseppek csillogtak. Alig néhány centivel volt csak magasabb a kis-termetű fiatalasszonynál. Alsó ajkát beszívta, mintha gyomorbántalmakban szenvedne, úgy nézett ki beharapott alsó-ajkával, mint egy epebajos, sajtos pogácsán élő pudli-kutya.
Lenke tudta róla, hogy háborús hős. Az újságok megírták, hogy 1916 őszén megmaradt százada élére állva maga vezette gyilkos szuronyrohamra katonáit a sztarijbelgorodi sánc-erődítmény ellen, s vetette vissza zuhogó géppuskatűzben a muszka gyalogság gőzhengerét. Igyekezett leplezni kíváncsiságát. Ő lenne az valóban? Ezt nem hiszem el! -dünnyögte maga elé.
Az öreg ezredes mogorva képpel állt meg előtte. Meghajolt, de csak annyira, hogy az még éppen meghajlásnak tűnt. Kezét összefonta a háta mögött. Tiszti zubbonya gyűrött volt, foltos nadrágja feszült gömbölyű pocakján.
-Mit óhajt asszonyom?
Lenke még a száját is tátva felejtette meglepetésében. Ennyire slampos? Na ne!
A főtiszt megismételte a kérdést németül.
-Was wollen Sie, Frau? Sprichst du lieber deutsch?
Felébredve kábulatából alig hallhatóan rebegte:
-Danke nicht, wenn wir ungarischer bleiben können.
Lovassy biccentett. -In Ordnung! Rendben.
Hellyel kínálta, majd kiszólt a titkárnőjének. Fräulein! Bringen Sie zwei Schwarze mit, aber halten Sie es heiß!

Leültek. Lenke az ablak felől, vele szemben az ezredes. Amikor kiderült, miért jött, az öreg katona magatartása egy csapásra megváltozott. Sóhajtozott, mogyogott valamit magában, amit nem értett a fiatalasszony. -Ja, das ist eine schöne Sache. Sehr schön! - mondta végül reszelős hangon
Nyilvánvalóan arra értette a szépet, hogy ez az asszony még mindig keresi elveszett urát.
Mesélni kezdett, mikor és hogyan lett a Budai Önkéntesek parancsnoka. Hosszú lére eresztette a történetet, érdektelen volt Lenke számára. A fiatalasszony tűkön ült, időnként belekortyolt kávéjába, de nem merte félbeszakítani Lovassyt.
Kiderült, hogy a békekötés után, ami számunkra, magyarok számára a háború elvesztését jelentette, egységével hadifogságba került. A fogolytábor Belgrád mellett települt, antant-felügyelet alatt működött, de szerb katonák adták az őrséget.
-Már az első nap elkülönítették a tiszteket és a legénységi állományú katonákat - mesélte.
-Minket átszállítottak egy másik táborba, Prlicnyina mellé, onnan szabadultunk később, amikor elrendeződtek a dolgok.
Sóhajtott, aggodalmas pillantást vetett Lenkére. Széles, kopasz homloka ráncokba gyűrődött. Ökölbe szorított keze megrebbent az asztalon. A fiatalasszony megigézve bámulta az ezredes szeplős, kövérkés, hófehér kezét, a hosszú szőrszálakkal. Ezzel a kézzel markolta a szuronyos puskát is?

-Das ist alles. Donneretter! Es tut mir Leid. Sajnálom. -Felállt.
Lenke is felállt. Csalódott volt. Nem tudott meg semmit.
-Ismerte Ferencet személyesen? Úgy értem, tudja ki ő?
-Natürlich. Derék katona volt. Ja.
-Volt?
Az ezredes zavarba jött. -Ja - mondta újra - schön - nem úgy értem...Elfordult, kibámult az ablakon a napfényben fürdő, poros laktanya-udvarra.
-Várjon csak - tette hozzá aztán, amikor látta, hogy vendége indulni készül. -Talán mégis segíthetek. Az egyik katonám, aki akkoriban még legénységi állományú altiszt volt, hogy is hívják, a neve nem jut eszembe, ja, megvan, Strödiggen József, jelenleg a Hűvösvölgyi Kadétiskolában kiképzőtiszt. Az őn férje és leutnant Strödiggen egy Abschnittban szolgáltak annak idején. Keresse meg a hadnagyot. Ha valaki képes arra, hogy felvilágosítást adjon Herderics önkéntesről, az minden bizonnyal ő.
Lenke kezet nyújtott. Az ezredes lehajolt, s illendően, ahogy pozíciója követelte, megcsókolta a kinyűjtott kezet.
-Auf Wiedersehen. Viel Glück!
-Vielen Dank, Colonel! - mondta Lenke, könnyekbe fulladó szóval, s kilépett az ajtón.
Átment a reménytelenül sivár előszobán, (titkárságnak semmi esetre sem lehetett nevezni) le a lécsőn, ki az udvarra. A sorompónál álló őrség katonái hosszan néztek utána.
-Jó kis spiné - súgta az egyik katona a másiknak. Az megigazította vállán a fegyverét, és vihogva így válaszolt:
-Na csak vigyázz azzal a spinézéssel bajtárs. Ki tudja, nem-e valamelyik tisztnek a felesége?

Lenke aznap térdig lejárta a lábát. Maga fogalmazott így, amikor a szomszédasszony rákérdezett. Holt fáradtan rogyott le bent a díványra. Üres volt a feje, minden gondolat kifutott belőle. Strödiggen még az ezredesnél is kevesebbet tudott, vagy kevesebbet akart mondani. Magas, sovány, nyakigláb katona volt, fekete keretes szemüvegével inkább tanárembernek tűnt, mint katonának. Minden kérdésre csak ennyit válaszolt: nem tudom asszonyom, nem emlékszem asszonyom. Lenke, gyanakodva méregette. Vajjon tényleg nem tud semmit, vagy, amit tud, azt nem akarja megmondani? A hiábavaló szócsatát végül azzal vágta el, hogy átadta a névjegyét a katonának.
-Nézze, most mennem kell. Ha valami mégis eszébe jutna, írjon egy lapot.
Olyan könyörgő tekintettel nézett a girhes hadnagy szemébe, hogy az végül megszána.
-Rendben - mondta röviden, katonásan. -Ha eszembe jut valami, vagy megtudok valamit a férjéről értesítem.

A gyerekek robbantak be a szobába.
-Farkaséhes vagyok! - kiáltotta Győző. -Mit fogunk vacsorázni?
-Hajába-főtt krumplit csinálok - nevette el magát Lenke. -Teszünk rá egy kis disznózsírt az Endre bácsiék disznózsírjából. Még van belőle egy kevés a bödön alján.
-Hurrá! - kiabálta a nagyfiú. -Hallod Médy?
-És van egy meglepetésem is.
-Meglepetés? Mi az Anyuka? El tetszik árulni?
Lenke habozott. Tényleg meglepetésnek szánta, de ha már kimondta, muszáj volt folytatni.
-Holnap reggel utazunk Fonyódra!
Médy és Győző odaszaladtak, átölelték.
-Tényleg Anyuka? De hát ez nagyszerű! Hurrá, hurrá - és ölelték, csókolták, ahol érték.