10. Szabadíts meg a gonosztól (Harmadik Könyv, folytatás)

Kelenföldön is felszállhattak volna a vonatra, Kelenföld, valamivel közelebb esett a lakáshoz, de Médy könyörgésére mégis a Délibe mentek. Médynek azt mondta az egyik kis barátnője az iskolában, hogy, ha valaki átmegy vonattal, a Déli-pályaudvart Kelenfölddel összekötő hosszú alagúton, úgy, hogy közben elmormol magában egy kívánságot, annak a kívánsága, tuti tót ziccer, hogy beteljesedik.
Médy Apuka hazatérésére akart gondolni, magában ismételgette, miközben felszálltak és elcihelődtek, végül mégis elfelejtette.
Javában benn volt már a vonat a hosszú, sötét alagútban, az ablakokat a kalauz utasítására fel kellett húzni, hogy a menetszél ne hozza be a vagonokba a mozdony által kibocsátott sűrű, fekete füstöt, s a nagy izgalomban kiment a fejéből. Csak, amikor már majdnem kiértek, s kezdett világosodni oldalt a feketeség, jutott eszébe, s gyorsan elhadarta a kérést: "azt szeretném, stipi-stopi, hogy Apuka minél előbb hazajöjjön a frontról."
Rögtön utána eszébe jutott, hogy nem mondta jól, nem "frontot" kellett volna mondani, hanem "fogságot", hiszen most éppen fogságban van a szerbeknél. Annyi sok éven keresztül imádkoztak, fohászkodtak így, hogy benne maradt a fejében a szó: "hazajöjjön a frontról".
Kiértek, mint villámcsapás, minden világos lett hirtelen, túlzottan is, az oldalról jövő napsugarak, szinte megvakították az utasokat. Lehúzták, mint a többi utas azon az oldalon, a sötétbarna, vadonatúj rolettákat, a vasúttársaság legújabb ajándékát, s Lenke nevetve mondta: na végre! Féltem az előbb a sötétben, nehogy valaki leszúrjon!
Jót nevettek Anyukán, hiszen hát csak vicc volt az egész, ilyen esetek nem szoktak előfordulni.

Hosszú, hosszú ideig nem történt semmi. Aztán egyszer csak, valahol Székesfehérvár előtt jött a kalauz, kérte a menetjegyeket. Lenke megmutatta arcképes vasutas igazolványát, amit még a Kassa-Óderbergi Vasúttársaság állított ki, s a Magyar Császári és Királyi Vasúttársaság érvényesített, Győző, pedig felmutatta vadonatúj, ingyenes utazásra jogosító kártyáját. Ez is fényképes volt. Egyik oldalon volt egy közepes méretű, szabályos igazolványkép, ami kadétruhában ábrázolta a gyereket, másik oldalon szerepelt az engedély szövege, s a rendelet száma. Lenkének kedvence volt ez a fénykép, sokszor elnézegette titokban, merengve múlton, jelenen és jövőn.
Jóképű, magabiztos, telt arcú kisfiú nézett rá, bizakodó nagy szemekkel. Jaj, ha Ferenc látná most, ilyen nagynak, ilyen büszkének, erősnek, milyen boldog lenne! Vajon mi lesz ebből a gyerekből, ha nagy lesz? Katona, igen, katona, mi más lehetne?
Emelkedik majd a ranglétrán, megnősül, családot alapít.
A katonaság biztos egzisztenciát jelent, s egykor majd szép nyugdíjat. A katonának gyöngyélete van, kézről kézre adják az úri társaságok. Úriember lesz, megbecsült személy. Igaz, hogy a katonákat parancs szerint ide-oda helyezik, dobálják, furtonfurt költözniük kell, de ez legyen a legkisebb baj. Csak béke legyen, csak ne jöjjön egy újabb háború.
Megrázta a fejét, igyekezett kiverni fejéből a rossz gondolatot.
Hogy lenne háború? -kérdezte magában. Őfőméltósága Horthy Miklós kormányzó úr biztos nem engedi, hogy háború legyen. Ő olyan - folytatta a gondolatmenetet - olyan, aki letöri a kardcsörtetők szarvát. Ő a béke híve!

Fehérváron álltak meg először, itt az állomáson sokáig vesztegelt a szerelvény. Szenet, vizet vettek fel, s míg a vasutasok serényen ügyködtek a dolgon, az utasok leszállhattak, szétszéledhettek a peronon, újságért, vízért, friss péksüteményért, cukorkáért, kávéért.
Fél órás várakozás után indultak tovább. Aligáig, a menetrend szerint nem állt meg a vonat, onnantól kezdve viszont minden állomáson.
Lenke elővette az otthonról hozott, zsírpapírba csomagolt elemózsiát. A gyerekek farkas éhesek voltak, két pofára zabikálták a finom, tetézett zsíros-kenyeret, a hagymakarikákkal. Megkínálták a szemben ülő utast is, bizonyos Sztrojcskovics Ivánt, legalább is így mutatkozott be ez az ember, miután Fehérvárnál felszállt, s csomagját, hanyag mozdulattal feldobta a hálóba. Mogorva, barátságtalan alaknak látták, ám valami homályos érzet miatt úrfélének tűnt. Lenke nem tudta eldönteni első látásra, kiféle, miféle. Sztrojcskovics csak a fejével intett nemet, egy kukk nem sok annyit se szólt a szíves kínálásra, újra az ablak felé fordult, s kibámult szénfekete szemeivel az egyhangú, unalmas vidékre.

Zakatolt a vonat, csattogtak a kerekek. Elől a mozdony sűrű fekete füstöt eregetett, néha, az ablakon kihajoló Médy, s Győző nagy ámulatára szabályos szikraesőt lövellt az ég felé.
-Gyertek már be onnan- szólt rájuk az anyjuk. -Nem látjátok, mi van ide írva?
Mutatta a réztáblát az ablak alatt: "KIHAJOLNI VESZÉLYES ÉS TILOS"

Alacsony dombháthoz értek, hosszan futottak mellette. Azt hitték soha nem lesz vége, egyszer azonban mégis vége lett a kilátástalan szürkeségnek, és amit a kitáruló táj tartogatott, az, maga volt a csoda.
-Meseország - kiáltott fel Médy, abban a szent minutumban. Az ámulattól szinte hangját vesztette, némán tátogva mutatott ki az ablakon. -Nézzétek!
Messze lent, s jobbra elől a Balaton parttalan tükrét látták, fenségesen nyújtózkodva maguk előtt. Végtelen, szelíd kékség, olyan szép, olyan mesés, olyan csodaszerű, mintha Meseország maga csöppent volna oda nagy hirtelenséggel.
A vonat, a távolság-zabáló vasszörny iszonyatos sebességgel rohant előre szigorú, kötött pályáján, mégis, ha a végtelen víz-felületre esett tekintetük, melyet csak messze elől, párákba burkolózva határoltak a túlsó part haloványan foszló hegyei, dombjai, azt érzeték, hogy egy helyben állnak, lebegnek, nem mozdulnak.
De aztán máris újabb csoda történt, fenyőcsúcsok robogtak elő a semmiből, s őrült vágtában zúgtak el az ablak előtt.
Minden vágtatott, ami közel volt, a fák, a kertek, a házak a töltés alatt. Képek villantak el, mintha egy gyorsan tekert, végtelenített film kockái lennének, lakályos villa, homlokzatán felirat: Erzsébet-lak, üres telek, üdülő padokkal, sövénnyel, rózsalugassal, sportpálya, falatozó, sorompónál várakozó emberek, kicsike öböl, oldalt a fodrozódó vízen halászladik, teherautó egy mellékúton, legelő kecske, egy csoport vidáman integető gyerek, bakterház a bakterral, vasúti rámpa, erdő, bokros terület, nádas, s a nádas szélén öregember hálóval.