Fenn a magas zord hegyeket már hósapka fedte, de lejjebb a zöld fenyvesek még büszkén mutogatták mélyzöld színüket a világnak. A hegy tövében a bükkösben viszont, egy szál levél sem volt már a fákon, kopár ágaikat nyújtogatták az ég felé és örültek a decemberi napsütésnek. Nyulacska ott barangolt a hatalmas fák alatt, s amikor rábukkant Kispatakra, akkor versenyt futott vele. Sokat játszottak így együtt egész nyáron át, a Nyulacska meg a patak és a fecskék. A kis tapsifülest elbűvölte a patak csobogása, ugrándozott át egyik partjáról a másikra közben nagyokat mulatott. A fecskék ott röpködtek a feje felett, vidáman csivitelve, s ez nagyon jókedvre derítette őt. Aztán látta, hogy Kispatak milyen gyors, amikor ő megállt egyet-egyet szusszantani, a patak már messzire futott és vele szálltak a fecskék, mindig ott csiviteltek felette.
Olyankor futott utána, hogy beérje, követte árkon, bokron át, messzire elcsatangolt, de aztán visszafordult, s Kispatak mindig hazavezette.

Nem sokára azonban, nagyon fura dolog történt. Zúgott, tombolt a szél, és mintha tollpihék szálldogáltak volna a levegőben. Nyulacska a kényelmes, meleg odúból figyelte a havazást. Napokig havazott, vijjogott, tombolt a szél és mindent fehér hó borított. Aztán jött egy kemény fagy és zúzmarát varázsolt a fák ágaira. Gyönyörűség volt nézni. Nyulacska már nem érte be ennyivel, ő szeretett volna hemperegni ebben a hófehér szépségben, és meg szerette volna látogatni barátait Kispatakot és a fecskéket. Szólt is Nyúlmamának, hogy ő elmegy játszani a barátaival, de bizony Nyúlmama nem engedte. Ráparancsolt, ilyen zord időben tilos kimennie, csak eltévedne és aztán soha nem találna haza, ráadásul, jól meg is fázna. Szerencsére a kamra tele van élelemmel, s így nyugodtan várhatnak a jobb időre.

Nyulacskának nem volt nyugta. Egy alkalommal, amikor Nyúlmama nem figyelt rá, kiugrott az odú ajtaján és uccu neki a havas útnak, gyorsan, amíg Nyúlmama észre nem veszi. Futott, futott a puha hóban, de olyan fura, csendes volt most az erdő, nem olyan, mint amilyen lenni szokott. Kereste a fecskéket, de egyet sem látott. Kereste Kispatakot, de őt sem találta. Gondba esett, vajon hová tűnt? Talán Kispatak is elszökött, ahogyan ő az imént? Tovább kereste, kutatta, de nem bukkant a nyomára. Egészen elkeseredett, hogy egyetlen játszópajtása sincs, így hát haza indult.
Igen ám, de merre kell hazamenni? Nem ismert rá az erdőre, hiszen nem olyan volt mint amikor még nem borított mindent ez a fehér hó. Most mindent eltakart, az ismert ösvényeket nem tudta felismerni, mert hó borította, a fecskék nem voltak sehol, hogy segíteni tudnának neki, és a patak sem vezethette haza.
Nyulacska sírva fakadt. Sohasem fog hazatalálni, itt fog megfagyni ebben a ronda fehér hóban, merthogy most már fázott is. A nagy fülei majd lefagytak, a tappancsai is zsibbadtak, olyan hideg volt ez az átkozott fehérség. Most már értette, miért nem engedte ki Nyúlmama az odúból, de már késő volt. Még tett néhány próbálkozást, futott néhány kört, hátha találkozik valami ismerős bokorral, a földből kiálló kővel, vagy Kispatakkal, de semmi sem volt ismerős, merthogy mindent hó borított. Aztán egy vaskos fa tövébe bújt és sírva-sírt a buksi nyúl, Nyúlmamát szólongatta, és már rettenetesen bánta, hogy nem hallgatott rá, és szófogadatlan volt, mert lám, Nyúlmama arra is figyelmeztette, hogy el fog tévedni és sohasem fog hazatalálni.

Nyulacska könnye patakokban folyt ott az öreg bükkfa alatt, amikor hirtelen felkapta a fejét, mintha Nyúlmama hangját hallaná. Abbahagyta a sírást, hogy jobban halljon, fülelni kezdett.
- Nyulacska! - hallotta újra. Örömében újra sírva fakadt.
- Itt v a g y o k... az ö r e g bükk alatt... - szipogott Nyulacska. Nyúlmama már ott is termett és megölelte elveszett, rémülten zokogó kis nyulacskáját.
- Nyugodj meg kicsikém! Agyon fagytál. Szedd össze magad és gyorsan futás, mindjárt otthon leszünk és felmelegszel a kuckóban... - azzal Nyúlmama elöl, Nyulacska utána, futottak , ahogy bírtak, hogy még sötétedés előtt otthon legyenek.

Otthon aztán, a jó meleg kuckóban, gyorsan felmelegedett Nyulacska. Még szipogott kicsit, a fecskéket siratta, de Nyúlmama megvigasztalta őt:
- A fecskék elvándoroltak más hazába, Nagyhegy is látta. Kérdezd csak meg tőle. Itt télen nem lenne mit enniük, de tavasszal visszatérnek. Kérdezd csak meg Nagyhegyet.

Nyulacska lassan megnyugodott és mély álomba merült. Álmában a patak körül futkározott, hallgatta a csobogását, meg versenyt futottak, miközben fecskék csiviteltek a feje felett.
Másnap már tudta, hogy Nagyhegy mindent lát, és mindent tud. Hitte, tavasszal visszatérnek a barátai és újra együtt futkározhatnak.
Ezentúl mindig szófogadó nyulacska volt.