Elmúlt az ősz is már, köd ül rá
a tájra, hol hűvös szelek járnak
intelmein ennek a behúzott
nyakú időnek. Reggelre deres
minden, szótalanul terül a csend,
mintha érteném árnyait ennek
a begubózott nesznek, miközben
rám nehezül e hideg magány.

***

Elmúlt az ősz s jön a tél! E lomha
akaratlanságban látom mozdulni
sóhaját annak a kimondhatatlan
messzeségnek, hol vetül csendje
a ki nem mondott szónak. Ahol
kihűlt mezsgyék szaladnak már
remélni feledett hajnali álmokat,
mit elhintett a szív fájva múlni.

***

Elmúlt az ősz, rohan a pillanat, s
legördül függönye annak az üres
hallgatásnak, mert majd dalol a
szél abból, mit még az ősz hagyott,
sírva át oly sok éjszakát, merengve
rőt levelek zöreje közt. Már látszik
a lehelet, és lassanként megfagy
a hajnal árnyain a sóhajok dere.

***

Elmúlt az ősz, már köhécsel a tél,
botladozik léptein szótlanságom,
mi szembe jön velem a törékeny
néhaiságból, hűlt párák lelt ködén.
Oly súlytalan csend honol ilyenkor,
hol ábrándok merülnek a semmibe,
mikor elveszik múltján az őszi sugár,
hamván még a remény is meghűl.

***

Elmúlt az ősz, itt már csak a szél
beszél abból, ami megmaradt, ha
szót nem vét ebben az időtlenül
itt álló, méla homályban, amiben
még kísér fényein kicsit a nyár is,
ha delén felragyog a nap, miután
köd hull majd délután, szürkeségén
a lassanként csorduló alkonynak.