Az ikerajtó

Harmadik fejezet

2010. május 10.

Sandy egy ideje nyugtalanul forgolódott az ágyában. Az ébresztőre pillantott: 3:47. Valaki holnap zombieland-üzemmódban lesz - gondolta fáradtan. Az ablaküvegen halkan, de kérlelhetetlenül kopogott a hajnali eső. Nem sok jót ígért a következő napra sem. Ez van, ha az ember két folyó közé költözik - a Columbia és Willamette szinte vonzza a felhőket, amelyek az óceán felett még gyorsan felszednek pár kilót. A tél a legelviselhetetlenebb, olyankor napokig, akár hetekig nem látni a napot, és csak ömlik az égi áldás minden formája.
Nem csoda, ha folyton arról a napos strandról ábrándozik, ami ott vár rá délen. Álmában mindig egy mólón találja magát, amely mélyen benyúlik a lehetetlenül türkizkék-zöldes tengerbe, s mikor visszanéz, pálmafák, szállodák és dombok övezte táj veszi körbe. Egyszer ráguglizott, és meglepődve tapasztalta, hogy bizony az álommanó a kaliforniai Venturába kalauzolja őt rendszeresen. Nem is maga a helyszín taglózta le - bár Oregon büszkesége, a Cannon Beach alig kétórányi kocsikázásra van, és már ezerszer látta -, hanem az a részletesség, amivel álmodott róla, pedig tudomása szerint sosem járt a Narancsvidék tőszomszédságában.
Ha csak ennyi lenne az egész, örömmel merülne bele, főleg ilyen esős napokon, de a dolgok minden egyes alkalommal elfajulnak. Hol a mólóról esik a vízbe, hol egy turista löki be vagy a lába alatt szakad be a deszkapalló. Az mindegyikben közös, hogy lehetetlenül sokat zuhan a közben mély sötétkék, átláthatatlan víz felé. És itt vége, felébred.
Ma hajnalban épp egy vitorlás ütközött a mólónak, és már két órája azon gondolkodott, ennek mekkora a valószínűsége.
-Annak nagyobb, hogy megzápul az agyad, ha ilyen hülyeségeken járatod - mormogta kelletlenül.
Épp szabadnapos volt ezen a hétfői napon a Providence-ben. Jobb is, mert nem tudta, másképp miként látta volna el ápolónői munkáját alvás nélkül. Pocsékul - jött az elmés válasz Sandy "Anya" hangján, amely olykor rossz szokása volt. Ismét az órára pillantott: 4:44. Sóhajtott egyet, és kikelt az ágyból.

Felrakta a kávét, és bekapcsolta a gépet, hogy ismét rákeressen Venturára. Amíg a laptop betöltött - ó Microsoft, mindennapi frissítésünket add meg nekünk ma! -, próbálta felidézni a furcsa balesetet. Eddig nem látta azokat, akik az álmában szerepeltek, azazhogy csak elmosódott árnyakként, epizódszereplők voltak. De a mostani eset más... egy férfi állt a közeledő hajón, aki a kezét nyújtotta felé.
- Ugorj át. Adam vagyok. Gyorsan. - vakkantotta a fekete hajú férfi, de ő elszalasztotta, és a hajóval való ütközés következtében ismét a mélybe zuhant.
A kávé lefőtt, s az ismerős pörkölt illatok a konyha felé húzták minden érzékszervét, elhesegetve a hajnali árnyakat.
Az esze akkor is épp Ventura körül járt, amikor a Macskiátó Klub-os bögréjével a kezében hirtelen elsötétült előtte a világ. Még hallotta, ahogy a kerámia darabokra törik a padlócsempén, miközben összerogyott. Öreg vagyok én már ehhez - gondolta, majd elvesztette az eszméletét.

A sós víz és valami ázott szag egyvelegére ébredt. Távolról, mintha egy dobozból jönne, valami halk moraj kísérte. A szagok és a hangok ráérnek. Felhajolt, megnézte, nem ütötte-e be a fejét, az orra vérzett, de csak kicsit. Már épp felkelt volna a telefonjáért, hogy Josh-t hívja, amikor észrevette, hogy valami nem stimmel. A kávé kifolyt, és az egyik mélyebben lévő csempét a fuga mentén mint szolid képkeret ölelte körbe. Nem is ez volt a furcsa, hanem, hogy a csempe egyik oldala besüppedt. Sandy remegő kézzel nyúlt oda, és egyből el is rántotta, mikor hideg fuvallatot érzett kiáramlani a csempe alól. Minden idegszála azt súgta távolodjon el, hiszen biztosan beszakadt a padló, és Mr. Randall rossz néven venné, ha a felső szomszédja hívatlanul meglátogatná. Ehelyett ismét közelebb hajolt, és megnyomta a hirtelen támadt szellőzőnyílást. A csempe csapóajtóként nyílt ki, feltárva egy sókristályokkal körülfuttatott deszkapalló részletét.
- Mr. Randall! Hall engem? Beszakadt a mennyezete - kiabált be a tenyérnyi nagyságú lyukon. De nem jött válasz.
Sandy rossz gyerekként váratlanul a mélyedésbe nyúlt, a markába szorított valamit, majd visszahúzta ökölbe szorított kezét. Mikor kinyitotta, egy kettétört festett kagyló hevert tenyerén, olyasféle szuvenír, amit a tengerparti boltokban kapni (és rendszerint több ezer kilométerrel odébb készülnek tömegtermelésben a világ minden bazárja részére). A felirat nyomokban még olvasható volt: "Üdv zl t Ventur ól!". Alatta a jellegzetes móló a dombokkal a háttérben. Még fel sem dolgozta agya, hogy zsákmánya mennyire valószerűtlen, mikor a csempe nyikorogva a helyére zárult. Csak a halványuló folt és a kifolyt kávé hiánya árulkodott róla, hogy valami nem mindennapi történt.
Biztosan álmodom. Elestem, bevertem a fejem és most a konyhakövön fekszem, miközben a tudatom Sandy Csodaországbant játszik. Bevertem a fejem és álmodok. Bevertemafejem. Bevertemafejem... - mantrázta magában. Bár még nem esett pánikba, de már érzékelte a kétségbeesés első tüneteit. Vagy ez, vagy a másik lehetőség: azaz, hogy megőrült. Az éles fájdalom térítette észhez. Észre sem vette, hogy olyan erővel markolt rá a kagylóra, hogy az bevágta a tenyerét több helyen. Ez valódi, ez a fájdalom. Az agya igyekezett megkapaszkodni valami racionálisban. Előbb a sebet kell kezelni, majd a takarítás jön, a csempe és a kagyló ráér utána is - gondolta.

Tíz perccel később már a konyhában ült, szemét az ominózus csempén tartotta. Korábban a kagylót rárakta, mintha ezzel akarta volna tüntetőleg jelezni, hogy az nem tartozik az ő portlandi lakásába. Semmi sem történt. Sandy magához húzta a gépet és a keresőbe pötyögtetett valamit. A következő órákat az agydaganat mellékhatásait kutatva töltötte, közben rábukkant pár telekinézissel foglalkozó oldalra, pár igazlátó a szolgáltatásait ajánlotta, hogyan kell harmadik szemet növeszteni, démonokat űzni... és végül a teleportálásnál kötött ki. Csodálatos dolog az internet. Épp egy átjárókról szóló cikket kezdett volna el olvasni, amikor megszólalt a telefonja. Kezébe vette, a kijelzőn Josh neve jelent meg.

Mit mondjon neki, ma úgy volt, hogy együtt ebédelnek. Leugorhatnának Venturába - gondolta kajánul. Tenyerét még mindig csípte a fertőtlenítő, ahogy felvette a mobilt.
- Portlandi Pizzafutár szolgálat. Sok feltét, kerek mosoly. Miben segíthetek? - szólt bele a telefonba a bársonyos, mély hangján,remélte, hogy a férfi nem hallja ki a remegést.
Josh egy időben pizzafutárként dolgozott a középsuli után, hogy finanszírozni tudja a tanulmányait. Azóta rezidens a kórházban, viszont Sandy szerette ezzel ugratni. Josh nem bánta, talán még tetszett is neki a szerepjáték.
- Egy ölelést és egy adag megértést kérek. Wozniak dokinak váratlan dolga akadt, úgyhogy ma be kell mennem. Ne haragudj, de a mai...
- Semmi gond - vágta rá Sandy talán egy kicsit túlságosan is lelkesen.
- De kárpótolhatsz egy holnapi vacsival a Huber's-ben.
- Értettem, egy vacsi az Öregnél. Más is lesz, Hölgyem?
- Igen, de ahhoz jó meleg ágy is kell.
- Megoldható, de ezért felárat kérek.
- Nono, nem vagy alkupozícióban.
- Igenis, na, megyek San, vár a munka. Akkor nincs harag?
- Nem-nem, tudom, hogy egy ideje Mrs. Olsonnal, a főnővérrel szűröd össze a levet. Csak álca kell...
- Te jó ég, San, az a nő van vagy száz éves. - nevetett fel Josh megkönnyebbülten.
- Én azért rajtatok tartom a szemem... - kezdte Sandy komoly hangon, de az utolsó szónál már ő is nevetett.
- Megyek drága, elkések. Szeretlek.
- Én is. Szép napot!
Még egy darabig nézte a telefont, miután befejezte a hívást. Szerette a fiút, de a reggeli incidensről nem akart beszélni, legalábbis addig nem, amíg nem tudja, mivel van dolga. Tekintete egyre a csempére és a rajta heverő törött kagylóra tévedt.