Télapó meghozta ajándékát, a telet.

Hóanyó havat hullajtott a földre. Gyönyörű lett a világ. Pihe- puha hótakaró ropogott a lábaim alatt. Térdig süppedtem bele az új Mikulástól kapott csizmácskámmal. Vastag zúzmara csattogtatta tűhegyes fogait. Minden hófehér volt. A föld csillogott- villogott, mint milliárdnyi apró csillag, mint számtalan gyémántkristály. Csönd volt, békés, néma csönd. A közeli tó is fagyott volt, kemény, áttetsző, sima jégtükör. Már- már korcsolyázni lehetett rajta. De még nem mertem rálépni. Akármilyen pici is voltam és könnyű, tudtam, hogy a jégpáncél, ha még nem olyan erős, könnyen beszakad, ezért csak a tó szélén levő padról gyönyörködtem a szépséges tájban. Aztán hívtak a testvéreim is és jókat ugra- bugráltunk a nagy hóban. Néha kicsúszott a tapsi fülem a mama kötötte pihe- puha, jó meleg sapka alól, de ki bánta! Olyan jó volt hancúrozni! Két kis cinege borzolta tollát a közeli fa ágán, néha csicseregtek is. Jó volt őket hallani. Egyszer csak egy vörös bundás lopakodott felénk, még jó, hogy időben észrevettük és szétrebbentünk. Ámde ő nem volt elég óvatos! A nagy lendülettől ráhuppant a befagyott tóra, ami jól sejtettem, még gyenge volt és ráadásul nehéz is volt, a súlya alatt beszakadt a jég. A ravaszdi beleesett a jeges vízbe. Óbégatott nagyon, hiszen dermesztő hideg lehetett a víz. Aztán nagy nehezen kikecmergett belőle. Szerencse, hogy nem volt mély, sekély volt. Szerettem volna segíteni neki, de nem mertem, mert féltem tőle, meg attól is, hogy esetleg én is beleesek. Megkönnyebbültem, mikor azt láttam, hogy kiért a partra. Addigra jégcsapok lógtak a bundáján. Vacogó fogakkal vánszorgott vissza az üregébe. Nem is láttuk többet ezen a télen! Én meg a testvéreimmel tovább hancúroztam, egészen addig, amíg be nem sötétedett.

Nagy örömet szerzett nekünk a Télapó ajándéka.