Mintha látnám az időt szállni
sóhajba zárt, megkövült
csendeken, s szótlanságok
közt' bíborló szavak hullnak
át a múltnak fövenyén. Hol
elárvult percek tűntek el,
tűntek a mélyek nincstelen
homályán lapuló némaságban.
Homályba vész már a mezsgyék
kanyargása, belepve szavait a
nyárnak, mit hullat a valóság
ábrándjaiban rejlő, néha oly
monoton susogás, mikor az
alkony közelít lombjain. S már
közelít szelíd akarásán az est is,
csillagok hunyorgó pilláin keresztül
megáll a perc, szinte megáll,
homályba veszve testtelen. És
sóhajába zár a fuvallat szenderült
álmain, mikor sírni lát az éj
késztető szelén barangolt
holdsugárt, messze követve
reményét, távolok parttalan,
sötétlő egén. És sóhajába zár
engem is az idő úttalan
merülésének szaván, mikor
pirkadván kél a hajnal árnyain,
bíborló neszek magányán, párák
felködlő vizén s harmatán köszön.
De feldereng lépte annak a
könnyező merengésnek is, mi
beleheli múltját, követve színlelt
valóságát, rohanva egyre tájain,
hol még néha zöldülő csendek
ülnek, s menekülnek a szántások
varjai. Károgván volt idők siratott
erdőit, mikor zörgő avarok hűs
szelén lengedezett a múlt,
minek már ellepte lépte reményét
a száradó levelek zörrenése,
mire talpam nehezült, nyomán
az ősznek.