Zsuzsát a gimnáziumban ismertem meg. Csendes, visszahúzódó lány volt. Nekem sem voltak barátnőim, neki se. Az osztálykiránduláson a buszban egymás mellé kerültünk. Így kezdődött a barátságunk.

Egy nap, az otthoni feszkó után, pityergősen mentem a suliba. Az egyik osztálytársam beszólt valamiért, én meg zokogva szaladtam ki az udvarra. Valaki megsimogatta a vállam. Zsuzsa volt az.
- Na, ne sírj! Elmondod, mi a baj?
Elmeséltem, hogy az apám mindent megtilt.
- Folyton azt mondja, hogy félt, és csak szeretetből teszi. Megfojt a szeretetével! Érted?!
Nagy, őzike szemeivel rám nézett.
- Örülj, hogy félt és szeret. Bár nekem lenne ilyen apám! - sóhajtott egy nagyot.
- Miért? A te apád milyen? - néztem rá könnyes szemmel.
- Á, ez hosszú história. Majd egyszer elmesélem, de nem most.
Érettségi után telefonszámot cseréltünk, egy ideig tartottuk a kapcsolatot, aztán valahogy abbamaradt. Egy évvel később csörgött a telefonom. Zsuzsa volt.
- Szia! Ha kíváncsi vagy a történetemre, amit akkor, a suliban a nevelőapámról nem meséltem el, akkor gyere, látogass meg!

Elmondta, hogy melyik börtönben van. Nagyon megdöbbentem. Börtönbe? Mi történhetett? Szorongva léptem be a Büntetés-végrehajtási Intézetbe. Köszöntöttük egymást, majd egy darabig szótlanul ültünk. Nem akartam sürgetni. A csendet ő törte meg.
- Amit most elmesélek neked, az sokáig hétpecsétes titok volt. Akkor, ott a suliban, még nem tudtam elmondani. Pedig lehet, ha akkor kitárom a lelkem, most nem itt beszélgetnénk. Remélem, megérted, hogy miért is tettem, amit tettem. Én nem ismertem a vér szerinti apámat. Anyám egyedül nevelt. Gyermekotthonban is voltam két évet. Egy nap anyám eljött értem, elmesélte, hogy magához tud venni, mert találkozott egy olyan férfival, aki engem is szeretettel vár. Lesz hol laknunk, egy család leszünk. Nagyon örültem. Szóval új élet kezdődött. Valóban kedves volt anyám palija, a Géza. Elvitt cukrászdába, moziba, állatkertbe. Aztán a tündérmese egyszer csak véget ért. Amikor anyám nem volt otthon, előfordult, hogy benyitott a fürdőszobába. "Milyen szép nagylány lettél!" - jegyezte meg, bámult egy kicsit, aztán kiment. Kilenc évesen már fejlett kislány voltam, a melleim épp akkor kezdtek nődögélni, amit igyekeztem takargatni, szégyellnivalónak gondoltam. Ha tévét néztem, mellém ült, simogatott. Azt hittem, egy apa ilyen. Ilyen simogatós. Aztán a simogatás egyszer csak elérte a melleimet. Próbáltam óvatosan elhúzódni, de ő újra megfogta, majd belepuszilt a nyakamba. Féltem. Nem tudtam, mit csináljak, majd vettem egy nagy levegőt, és elmeséltem anyámnak. Ő csak ennyit kérdezett:
- Más nem csinált?
Mást? Mi mást? Hogy mire gondolt, akkor még nem tudtam.
- Nem - ingattam a fejem.
- Akkor jó. Kibírod, ha néha megsimogat, vagy ad egy-két puszit, nem? Jó itt nekünk. Ha kirak minket, akkor te mehetsz vissza az otthonba, én meg az utcára.
"Úristen! Milyen anya az ilyen, aki nem akar tudomást venni arról, hogy a lányával mi történik?"- futott át az agyamon.
- Megrémültem - folytatta. Nem, azt nem akartam. És tűrtem. Aztán nemcsak simogatott, puszilgatott, hanem benyúlt a bugyimba is. Ellöktem, beszaladtam a szobámba, de közben lesodortam a polcról a kedvenc angyalkámat, aminek letörött az egyik szárnya. Később ezt az angyalt szorongattam, amikor sírdogáltam, mert úgy éreztem, én is olyan szerencsétlen vagyok, mint ő. Utánam jött. Megragadott és... és... - Szóval tudod. Megtette azt. Közben anyám jutott az eszembe, hogy hagyjam, mert repülünk.
Elszörnyedve hallgattam. Meg akartam simogatni a kezét. Elkapta.
- Bocs, de nem szeretem, ha simogatnak.
- Persze, megértem - súgtam. - Nem tudtál volna segítséget kérni valakitől?
- Kitől? Nem mertem én szólni senkinek. Féltem. Aztán jött, lefényképezett meztelen. Majd egy nap így szólt:
- Van egy barátom. Látta a képeket rólad. Ma feljön. Legyél vele kedves, megértetted? A haverja fülig érő szájjal lépett be a szobába. A nevelőapám kiment. Aztán vele is megtörtént az. Egyszer csak betoppant Géza és kattintgatni kezdett a fényképezőjével. A barátja meg csak vigyorgott. Többször is meglátogatott. Újabb és újabb képek készültek.
- Még akkor sem szóltál anyádnak?
- De. Úgy láttam, hogy nem nagyon lepődött meg. Egy darabig hallgatott, majd kiment Gézához. Hallottam, hogy fojtott hangon veszekednek. Aztán becsapódott a bejárati ajtó. Azt hittem anyám jön vissza, de Géza volt. Nekem esett. Szidott, hogy mit képzelek magamról, megütött, letépte a ruhám és megerőszakolt. Még aznap összepakoltam a kis motyómat és leléptem. Máig sem értem, hogy tudtam ezt megtenni. Magam kértem, hogy kerülhessek vissza állami gondozásba. Faggattak, hogy egy év után miért akarok visszamenni, de én nem mondtam el az igazi okot. Nevelőszülőkhöz kerültem. Jó volt náluk. Amikor veled megismerkedtem, akkor már régóta velük éltem. Próbáltam felejteni. Mellesleg anyám, azóta sem keresett, felszívódott.
Nagyot sóhajtott.

- Érettségi után egy boltban dolgoztam, amikor egy nap Géza állt előttem. Rettenetesen megrémültem. Ő meg csak mosolygott.
- Örülök, hogy újra látlak. Milyen szép vagy! Nincs kedved találkozni velem? - kérdezte úgy, mintha a legnagyobb barátságban váltunk volna el. Kicsit haboztam, majd beleegyeztem.
- Este az üzlet előtt várlak - mondta. Ugyanolyan undorítóan mosolygott, mint régen. Képzeld! A szemét, még virágot is hozott a viszontlátás örömére. Felmentünk hozzá.
A polcon megpillantottam a törött szárnyú angyalkámat.
- Látod? Ezt is megőriztem. Emlékszem, ez volt a kedvenced.
Akkor már tudtam, hogy valamit tennem kell ezzel az aberrált elmebeteggel. Az asztalon szendvicsek, üdítő. Ja, és egy boríték. Mesélt arról, milyen kár, hogy leléptem. Csak mondta a magáét, én meg csendben ültem, kattogott az agyam. Felvette a borítékot.
- Nézd! Emlék. Gyakran nézegetem ám! - mondta széles mosollyal a pofáján. A képek, a rólam készültek. Megőrizte a mocskos disznó. Minden, de minden, felidéződött bennem. A szemét! Még volt képe mutogatni nekem. Hánynom kellett. Kiszaladtam a mosdóba. Öklendezés közben még erősebben törtek rám az emlékek, melyeket mindig is próbáltam elnyomni magamban. A konyhába mentem, a pulton hevert egy kés. Felvettem. Amikor visszatértem a szobába, még mindig a fotókat nézegette, csorgatta a nyálát az aljas szemétláda. És akkor, megszúrtam. Egyszer, kétszer, sokszor. Nos, ezért vagyok itt. Több évig ülhetek miatta, de nem bánom. Az vigasztal, hogy többé nem tud ártani senkinek. Ki tudja, hány ilyen mocsodék él köztünk, akik ártatlan, tisztalelkű kis angyalokat rontanak meg? - kérdezte, miközben rám nézett könnyein keresztül, megértést, feloldozást várva.

Sírva hallgattam Zsuzsát. Ő is egy volt a kis angyalok közül. Egy törött szárnyű angyal, akinek az életét tönkretette egy undorító alak.
Hány ilyen kiszolgáltatott, törött szárnyú kis angyal létezhet, akik nem tudnak segítséget kérni, mert még gyerekek, a környezetük pedig semmit sem sejt, vagy ha igen, akkor szótlan, mint Zsuzsa anyja! Néma tettestárs.