Február volt, kemény, hideg tél.
Épp elolvadt a hó, latyakos, sáros volt a föld. A közeli akolban csodálatos dolog volt készülőben. Egy anyajuh a kora hajnalban igen nyugtalanul viselkedett. Fel, s alá járkált, hol felkelt, hol lefeküdt. Sehogy se találta a helyét. Aztán mégiscsak sikerült. Talált egy köteg szalmát és ráfeküdt. Hamarosan elleni kezdett és egyszer csak kibújt belőle egy kisbárány, Bari Mari. Megszületett. Az anyajuh felkelt, tett pár lépést, majd lefeküdt a kicsinye mellé és nyalogatni kezdte. Lenyalta róla a magzatmázat. Ezzel elfogadta kicsinyét. A kicsi is megismerkedett anyukája hangjával: beeee- beeee és a szagával, ahogy szimatolta. A kisbárány azonnal szopni kezdte édesanyja tőgyéből a finom, meleg tejecskét. Hamarosan lábra állt és lépegetni kezdett. Még gyenge volt, így mindig visszahuppant a szalmára. De minduntalan próbálta és próbálta. A sok gyakorlástól egyre ügyesebb lett és elkezdte mindenhova követni az anyját. Aztán ahogy nőtt növögetett, megismerkedett egy másik kisbáránnyal, aki a szomszédos akolban lakott. Attól kezdve, amikor csak tehették, mindig együtt játszottak, ugra- bugráltak, fogócskáztak a közelben. Együtt legelték a füvet, a gyomot és a fiatal kis hajtásokat is.
Bari Marinak fekete volt az orra és göndör a gyapja. Nagyon aranyos volt, vidám és mindig mosolygott. Szerette is őt mindenki. Barátjának a füle közt két hegyes szarvacska nőtt. Egyszer egy aprócska szürke farkast pillantottak meg a távolban. Tél volt, ilyenkor alig találnak ennivalót a vadak az erdőben. De az is lehet, hogy épp vadászni tanult az anyukájától, vagy csak elkóborolt tőle. Ki tudja. Így történhetett az, hogy megérezve a finom falatokat, a báránykákat, közel merészkedett az akolhoz. De a kos se volt rest. Fenyegetőn mozdította hegyes szarvacskáját a kis farkas felé. Bari Mari hangosan bégetett. A kis szürke farkas megijedt, nyaka közé szedte a lábát és szaladt vissza a sűrűbe. Nem is mert többé visszamenni.

Így történt. Ha nem hiszed, járj utána!