HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 4

Tagok összesen: 1915

Írás összesen: 51232

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2021-02-14 12:06:41

Szülinaposok
Reklám

Naturánia - Mantova F?szerolaj Spray
Prózai művek / egyéb
Szerző: black eagleFeltöltés dátuma: 2021-02-11

Három tünet - December 2/2

Hozzám mentünk, mindig ott kötöttünk ki. S nem fogtuk ezt a járványügyi állapotokra. Noha ezzel együtt azért vendéglátó egységekbe, bármilyenbe is, egyikünknek sem volt kedve beülni; ezek már az előzetes egyeztetéseinkben sem szerepeltek. Sokat segített volna pedig a helyzetünkön így télvíz idején, de a presszózások, az étterem látogatások, mozik és egyebek egyelőre nem lehettek az eleve szűken szabott közös programok részei. Ebből adódóan viszont különösen kreatívnak kellett lenni. Kreatívak is voltunk, ugyanakkor minden mozdulatunkon meglátszott, hogy mi még bizony csak épp randizgatunk. (Egyformán esetlenek voltunk, ami nekem nagyon tetszett.) Ezért kifejezetten meredek ötletnek tűnhetett már a második randin fölmenni hozzám.

De aztán Piros hamar megnyugodhatott, mert belátta, hogy ott azon az estén egészen biztosan nem fog vele olyasmi történni, amit ő nem szeretne, hogy bekövetkezzen még az ötödik randi előtt. (Később tudtam meg, hogy ő az ötödik találkozás alkalmára datálja azt, amit városon a közmondásos harmadikra tesznek. Ezt megint csak a nőktől tessék kérdezni.) Ezzel szemben viszont alighanem adódott ehelyett máris egyéb eloszlatni való kétsége. Mert attól fogva meg már biztosan azon töprengett magában, hogy annak a bizonyos ötödik randinak az alkalmával és/vagy azután egyáltalán be fog-e következni.

Tudni illik én nem élek-lakom-haldoklom egyedül. Azon túl pedig ő sem. Furán hangzik két felnőtt ember esetében, akik elvileg mindketten szabadok, hogy a gyakorlatban a legkevésbé sem azok. Méghozzá fojtogatóan nem. Ott éktelenkedett hát ez a kérdőjel a fejünk fölött, amelyet mindketten jól láttunk, de amelyet úgymond igyekeztünk (külön-külön és együttesen is) nem észrevenni. Az egyetlen látható jele ezen ominózus kérdőjelnek abban mutatkozott meg, hogy minden pozitívum ellenére egyikünk sem akart egyelőre tovább lépni. Talán mert egyikünknek sem volt halvány fogalma sem arról, hogy hogyan tovább. Ő a szülői házban lakott, s engem ott harminc évnek előtte nem láttak szívesen, mert szegény gyerek voltam, én pedig nehezen felejtek, mint a megrugdosott kutya, tehát még mindig nem szerettem odamenni. A szülők ugyan már sehol, volt azonban helyettük két fintorgó kamasz, akiknek a közelében vén hülyének érezhettem volna, s éreztem is magam, amely tény még a harminc évvel korábbinál is kevésbé tette vonzóvá számomra a helyet. Piros még nem tudta, mi lesz ezzel a dologgal, én sem tudtam. Azon az estén sem tudtuk; hozzám mentünk, aznapra ennyi is épp elég volt.

Belépve a lépcsőház ajtaján természetesen máris belebotlottunk az előírásszerű szomszéd nénik egyikébe, akik közül legalább egynek mindig valami éppen halaszthatatlan dolga akad a villanyóra szekrénynél, ha mozgolódást hall. Ki is perdült a fogadásunkra valaki, hogy aztán szájmaszk nélkül az utunkat állja, összefogdosson minket, s mintha őrülten meg volna lepetve általunk, alaposan kikérdezze a csinos, ismeretlen jövevényt. Mancika* néni volt az aznap esti ügyeletes útonálló.

Férfiként kevés ennél kínosabb és irritálóbb formáját ismerem az alkalmatlankodásnak. Ez nyilvánvalóan meg is látszott rajtam, mert rossz szokásomhoz híven ezúttal sem tudtam megjátszani azt, hogy jól érzem magam a bőrömben, elvégre nem így volt. Piros viszont láthatóan jól szórakozott (rajtam). Az indiszkrét kérdésekre direkte eltúlzott, felnagyított, kiszínezett, hatványozott válaszokat adott, kielégítendő a néni pletykaéhségét. Az pedig falta minden szavát, tátott szájjal csüggött az ajkán, mint egy éhes madárfióka. Természetesen a nehézkes elszabadulás után még megkaptuk a kéretlen, de ilyenkor elmaradhatatlan kedveskedéseket is: vigyázzon erre a fiúra kedveském, ez egy aranyember, stb. Már akkora volt a fejem, mint egy sütőtök, és olyas' lehetett a színem is. Piros azonban jókedvűen kuncogott. A kedves földszinti energiavámpír belőlem ugyan életerőt csapolt le és nagy adag frusztrációt injektált a helyébe, őt azonban láthatóan felvidította. Nos (láttam be vonakodva), az én célom sem volt más, minthogy Piros jól érezze magát, úgyhogy ajánlatos lesz szép lassan leereszteni a felfújt képemet, mielőtt felállna egy olyan effektus, miszerint egy idegen jól elszórakoztatja őt, ellenben én (marha) megbotránkoztatom.

Végre feljutottunk a szépen kipofozott lakásomba, ahol aztán ő úgy mozgott, mintha mégiscsak otthon lenne. Nagy zajjal lepakolt, fesztelenül megküzdött Pötyivel, a jól megtermett de annál negédesebb vadmacskámmal, beköszönt anyámhoz (ugye, hogy ez a lehető legkínosabb lakótárs-titulus, ami egy felnőtt férfi esetében elképzelhető?), s máris utasítgatott, ahogy felnőtt nőhöz illik: mindent kicsomagolunk, zacskóba teszünk! Igen, azt is! A bolti csomagolást dobd ki, utána alapos kézmosás, alapos!, érted?, fertőtlenítés, gyerünk! Ezt ide rakd, azt oda tedd, az nem a tied, azt anyukádnak hoztam, te mamlasz! S ettől valahogy kerek lett a világ.

Édesanyámmal, akit a stroke-ja után vettem magamhoz s azóta már egész szépen helyrejött, normális körülmények között ilyenkor madarak eget sötétítő seregét lehetne fogatni, most azonban maszkot, kesztyűt és fertőtlenítőt ragadva pislogott csak ki az ajtórésen át. Eleinte szörnyű honvágy gyötörte itt. Otthagyni a szép kis házát a hatalmas udvarral, kerttel... A ház műemlékvédelem alatt áll, szemben egy várrom emelkedik; a környezet szebb már nem is lehetne. Most pedig ide szorult, egy funkcionális szocreál dobozba, "kegyelemkenyérre", ahogy ő ezt emlegetni szokta. Persze széppé varázsoltam neki a szűkös élőhelyet, de... madárnak az aranykalitka. Ám a covid feledtetni látszott vele a szép vidéket, még ebben a dobozban is kisebb dobozkába húzódott, s ha talál egy pici skatulyát, egész biztos, hogy azt is magára zárja. Egy darabig leskelődött hát az ajtórésen, gyönyörködött kedvére, majd végül az ajtó teljesen bezárult, s nem is nyílt ki többet.

Mi ezt tudomásul vettük, lehalkítottuk magunkat, mintha szót fogadnánk az el nem hangzott szülői jóváhagyásnak, és összedobtuk a vacsorát. Előkerült a bor is, sandán pillogtam feléje; sosincs ital a házban, kész anomália volt az az impozáns palack ott az asztalon. Jót mosolyogtam a gonosz gondolaton, hogy a szeszipar rajtam simán elbukna, s hogy alighanem máris szállítom Pirosnak az első csalódást. Ettől függetlenül büszke voltam arra, hogy bármi történt eddig, azt nem fogtam másra, és nem nyúltam keseregve a pohár után. Ez a dolog így maradt, mindig józan voltam, s már az is maradok. (Én hülye, mi?)

Mielőtt magunkhoz láttunk volna, természetesen bevittem édesanyámnak egy adagot mindenből. Ez mindig így történik, az első adag mindig az övé. Amit ő azzal viszonoz, hogy "én vagyok itt a tesztalany?, ha életben maradok, akkor te is megeszed?" Legalább a csípős humorát megőrizte. Természetesen ezúttal minden iránt tiltakozott, felfújta, ahogy illik, hogy vele most ne foglalkozzunk, pedig nem ismerek embert, aki jobban szeret kapni (bármit), mint ő. Elkerülhetetlen előadás volt ez is, amit türelemmel végig kellett szenvedjek. Néha végigmosolygom az ilyen jeleneteket, néha csak nézek ki a fejemből egyre üresebb tekintettel, de közben belül szenvedek az emerek örökös színjátszásától. Számomra rendkívül kínos, amikor valaki annyira átlátszó, hogy az már harsog, én szégyellem magam az illető helyett, aki szentül hiszi, hogy én megeszem, amit elém gór. Higgyék el, ezerszer figyelmeztettem már magamat, hogy nem kell ezt annyira mellre szívni, nem kell ezzel egyáltalán foglalkozni, sokan ilyenek, jól érzik ebben magukat, és akkor mi van? Csak hát, ma sem bírom megérteni, mi szükség van rá. Lenyelek persze sok mindent, mert senkit nem akarok megbántani, de jobbára inkább félrehúzódom, hogy ne is lássam, ne is érintsen ez a jelenség, mert viszketek tőle. Itthon azonban... nincs menekvés.

A szobámba vonulva aztán végre előkerültek az ajándékok. Mindenfélével készültem, s minden darab egyre hosszabban elnyújtott "ó"-t és "nem kellett volná"-t váltott ki Pirosból. Na és persze minden darabért külön puszi is járt. De közben kerestem a szememmel, hogy hol lehet az én fenomenális ajándékom, amivel ő készült, amire annyira csigázott engem, amikor is végre benyúlt a farmerja zsebébe. Meg kell mondjam, az a csinos ruhadarab eléggé feszül rajta, el sem tudtam képzelni, mi férhet el benne egyáltalán. - Ha nem egy platinakártya az, nagyon csalódott leszek - tréfálkoztam, és hát, nagyon nem az volt. Piros egy ütött-kopott kis pendrive-ot halászott elő onnan. Nem voltam csalódott, de ezek után már valóban elkezdett foglalkoztatni, hogy mit kapok.

Előkerültek a digitális eszközök. Piros máris beleszúrta az adathordozót a laptopom oldalába, és lelkesen bizonygatta, hogy el leszek ájulva. Újra és újra nekem ugrott és az oldalamba fúrta magát, megöklözve a májamat, úgyhogy tudtam, valóban el kell majd ájuljak, akármi vár is rám; ekkora lelkesedést barbárság lenne letörnöm holmi férfiúi őszinteséggel. (Ma este bort kell innia a víz prédikátorának.)

Fürgén zongorázott, másolás-beillesztés, ó, ez tehát egy film lesz!, legalább egy szót róla..., csitt!, majd meglátod, bámulj és ámulj!, beledobta a VLC-be, és már "forgott" is a mozgó kép. Egy film, amit gyermekkoromban láttam utoljára, VHS-en. Akkoriban ha láttunk egy jó, azaz rendszerint amerikai filmet, utána egészen addig idézgettük, amíg nem láttunk egy következőt. Ez olykor hetekig is eltartott. Ha "cowboy-os" filmet láttunk, akkor napokig az ujjunkal lövöldöztünk egymásra, ha "kardozós" filmet láttunk, akkor folyvást a fekete üröm lecsupaszított szárával vívtunk, ha "karatés" filmet láttunk, akkor egy hétig rugdostuk egymást, ha vígjátékot láttunk, hetekig ismételgettük egymásnak a poénokat s úgy nevettünk rajtuk, mintha először hallanánk őket, mindig ugyanazzal az "Aha!" élménnyel. (Bárcsak a tananyagot jegyeztük volna meg ilyen könnyedén s tudtuk volna ilyen hitelesen visszaadni!)

Ma már más világot élünk, a mai fiataloknak fogalmuk sem lehet arról, milyen volt az élet harminc-negyven évvel ezelőtt vidéken, s bizonyos vonatkozásokban sajnálom őket ezért. Persze tudom, aligha kérne bárki ebből a sajnálatból, sokkal inkább kikérnék maguknak. De mi akkor és ott voltunk ifjak, gyerkőcök, s úgy érzem, mondhatom, hogy nekünk volt is gyermekkorunk. Amelyet nem a versengés a kajáldákban és a divatban, nem a legújabb telefon, a legújabb alkalmazás letöltése, az internet, a mérhetetlen fölösleges információáradat és az ezzel járó agyzsibbasztás határozott meg. Vannak emlékeink, amelyek utánunk nyúlnak.

És Piroska (ő maga is ebből a megelevenedett múltból előlépve) most megajándékozott engem egy ilyen emlékkel. Kinyomozta, megszerezte, elhozta, leporolta, s belém kapaszkodott, hogy együtt éljük át újra.

Valóban! Ezt a filmet akkor régen is együtt néztük, együtt láttuk. Nem teljesen együtt, úgy értem, nem egyedül együtt, hanem néhányan az osztályból. Megkaptuk egy estére az új iskola tévészobáját, valamelyik gazdag gyerek, már nem emlékszem, akinek volt videomagnója, hozta a lejátszót és néhány filmet. Igazi élmény volt összegyűlni, kötetlen formában keveredni s közben úgy érezni magunkat az elsötétített teremben, mintha moziban lennénk. Akik együtt jártak, azok hátra húzódtak a tapintható sötétségbe, hogy ott a lányok a fiúk ölébe ülhessenek s szégyellősen és ábrándosan csókolózhassanak.

Az én térdemen ugyan nem ült senki, de ez olyan időszak volt, amikor a verseim révén mindig körülvettek a kislányok. (Sok fiútársam kért meg akkoriban, hogy írjak verset imádottjának, s én sorra írtam az achrosztikonokat, de minden lány azonnal beazonosított: "ezt Söpi írta, igaz?" S valamiért inkább hajlottak mindig az alkotó, mint a megbízó felé.) Én tehát nem húzódtam ugyan hátra senkivel, mert én csak írtam az én kis koravén versikéimet, miközben mit sem tudtam a lányokról, ellenben ott ültem elöl az ablak mellett - a legjobb helyen -, tarka hölgykoszorú közepén, és hiánytalanul jól éreztem magam.

Piroska pedig, az osztály Kelly Bundy-ja, a legdögösebb és legvagányabb csaj, a bandájával a túloldali szélső padsort foglalta el a fal mellett; benne sem voltunk egymás perifériájában. Legalábbis én így emlékeztem. Ő azonban (amint az harmincegynéhány esztendő távolából kiderült) egész másképpen. Ő szemmel tartott engem, rengeteg apróságra emlékezett belőlem arról az alkalomról, amelyeknek én a tizedére sem. Ahogy mesélt, olyan érzések bujkáltak bennem, mintha sohasem látott fotókat nézegetnék, amelyeken "Niné!" ott vagyok, s amelyeknek elkészültéről sohasem tudtam. (Belegondolni is szédítő, hogy hány- és hányféle módon létezünk egyszerre. Ezernyi, sőt milliárdnyi darabkára felosztva ott létezünk mindenkiben, aki valaha látott vagy hallott minket. Mások olyan részleteket őriznek és hordoznak rólunk magukban, amelyeket mi nem is ismerünk. Egyszerűen megfoghatatlan.)

Piroska máris jól kiismert engem. Kevés beszélgetésünk alapján hibátlanul leszűrte, hogy én mennyire fogékony lennék egy ilyen élményre. Valóban tökéletes meglepetést készített elő; a külvilág immár nemcsak kívül rekedt az ajtón, de meg is szűnt létezni. Nem a jelen, hanem a régi, az igazi, a szeretem községünkben voltunk, a közös bölcsőnkben.

Az a régi videó-összejövetel számomra kiemelkedően emlékezetes este volt. Mert arra az egy estére egyenlőnek érezhettem magamat minden osztálytársammal. Egyenlőnek a nagy vagányokkal, egyenlőnek a gazdag csemetékkel, egyenlőnek az esetlen eminensekkel. Ma sem tudom, miért, de én ezt az élményt vittem haza arról az estéről, amelyen összességében csak beszélgettünk, néztük a filmeket, szendvicseket majszoltunk, amiket a lányok készítettek, és nevettünk, mert úgy éreztük, van min nevetnünk.

A kaméleonos hasonlat tehát mégiscsak találó, mert valóban szóba került a minapság (igen, kérem, van ilyen kifejezés, mi sűrűn használjuk), szóval a minapság valóban elejtettem egy-két szót egy bizonyos filmről, amit láttam egykor, micsoda élmény volt!, micsoda útravaló!, de azóta egyszer sem sikerült újra találkoznom vele. Hát Piros nőstényagyának láthatatlan kaméleonnyelve elkapta a levegőben repdeső kis gondolatlegyecskét, mielőtt elillanna, s néhány nap leforgása alatt előkerítette az említett filmtörténeti remeket. Előkerítette, megszerezte és elhozta nekem. S most minden rezdülésemet figyelve kapaszkodott belém, hogy lássa, érezze, mekkora örömöt szerzett vele.

S bennem valóban felütötte fejét a lelkes kíváncsiság, nagyon köszöntem, igen hálálkodtam, próbáltam megfelelni az ő áldozatának, az ajándékba fektetett önzetlen figyelmességének, az abban rejlő munkának. S a várakozással nem is volt semmi baj.

Csak a filmmel.

Nem ugyanaz volt.

Lement a prológus, az első jelenet... mosolyogtató. De min hahotáztunk mi akkor és ott annyira nagyon? Emlékszem, teljesen berekedtünk a nevetéstől. Az asztalt vertük, úgy röhögtünk. Most meg egy mosolyt úgy kell kicsikarni magamból. Ez ijesztő!

Miért nem sarkall most ugyanolyan reakciókra a régi poénok egymást érő sora? Miért nem tetszik egy kicsit sem, legalább egy ici-picit az a nő, akiért még párbajozni is képesek lettünk volna? Miért nem akarok most hasonlítani a főhősre, úgy, mint akkor és ott? Miért nézem sokkal inkább fanyalogva a nyálas majomkodását, ami taszítóbb már nem is lehetne számomra? Csak szánalmas mosolyokra, tétova hehhentésekre futja tőlem. Ez rémisztő!

Végig attól rettegtem, hogy Piroska, a kis Pirike a háztartás fakultációról, Pircsi a videóestéről, a 7a-ból észreveszi rajtam a csalódottságot. Erőltettem. Erőltettem, hogy előhívjam magamból a kis Söpit, aki odavolt azért az estéért, az akkor látott filmekért, s egészen addig az óráig áradozva idézgette a magával onnan elhozott útravaló minden emlékezetes kis darabkáját, ami még a birtokában, a kis tarisznyájában lapult, míg valaki le nem ültette s újra, teljes valójában föl nem elevenítette azt a szeme előtt.

Az a film mérföldkő volt az életemben. Egy vidám színekkel lefestett, elevenen rikító mérföldkő, amely kiviláglott, kividámlott a környezetéből. S most újra mérföldkővé lett. Egy gyászos, komor, fájdalmat sugárzó, baljós mérföldkővé. Ezt a mai videóestét ugyanúgy nem fogom elfelejteni, mint azt a régit, ami most már egyszeriben nem pusztán régi, de réges-régi lett. Elérhetetlen.

Piroska azt hitte, a rám törő nosztalgia, az emlékezés bája indított arra, hogy magamhoz vonjam. Hogy magamhoz vonjam az osztály szépét, a legvonzóbb lányt. Hogy magamhoz vonjam s forrón megcsókoljam. Úgy, ahogyan minden épeszű fiúcska tette volna akkor. Úgy, ahogyan minden épeszű fiúcska tette volna minden időben. Piroska, a felnőtt nő örömmel fogadta Laca, a felnőtt férfi intim követelését. Azt hitte, életre hívta, sikerült fölébresztenie a kis Lacikát. Nem tudhatta, és soha nem is tudhatja meg, hogy a kis Lacika, Söpi, a Költ-törp akkor lélegzett utolsót, abban a forró csókban, ott lelte halálát. Az élet már réges-rég csak pislákolt benne, s most végleg kihunyt.

Amikor ijedten elvontam tőle, két keze közre fogta az arcomat. Megütközve meredt rám. - Ezt mégis hogy képzeled?

Na, gondoltam, itt a vége, elrontottam mindent.

De szavai más forrásból fakadtak, mint gyanítottam. - Hogy képzeled, hogy abbahagyod? Ne merészeld abbahagyni!

Nem tudom, mi látszhatott az arcomon, a tekintetemben; nem tudok színészkedni, sohasem tudtam. De biztosan (és szerencsére) alaposan félreértette. Én pedig készséggel engedelmeskedtem. Engedelmeskedtem, forró csókok mögé rejtve a mérhetetlen szomorúságot, amit elhozott nekem, amivel megajándékozott engem. S egyszeriben elkezdtem irigyelni az embereket, akiknek van energiájuk, van kedvük megjátszani mindenfélét mások előtt. Megjátszani önmaguk ellentettjét, gondolataik, érzelmeik, reakcióik ellenkezőjét ezerféle okból. S egyszeriben közelebb éreztem magamhoz az embereket. A tolakodásukkal, az udvarlásukkal, az őszintétlenségükkel. És sajnálni kezdtem mindent. Mindent, amit átéltem, mert elmúlt, s nem jön többé soha vissza. Mindent, amit nem éltem át, mert már nem is lesz lehetőségem átélni sohasem. Mindent, aminek valaha örültem, mert minden valaha volt öröm egyre távolodik, s növekvő távoluk valósággal éget. Mindent, ami valaha bántott, mert ma is ugyanúgy képes bántani. S ott, a felnőtt Piroska karjaiban egyszeriben megéreztem, milyen régen nem szerettek már engem. S ezért gyűlölni kezdtem magam. Mert erről csakis én tehettem. Mert én gubóztam be, azt hivén, hogy a világ rossz. Pedig a világ nem az. Csakis én. Ahogy rossz voltam mindig a magam tökéletlenségében. Az élet mintha veszteségek és ajándékok egymásba kapcsolódó láncszemeiből állna össze, s ami közte van, az mind önámítás. Mintha. Mert ebben sem lehetek biztos. De akkor és ott ezt éreztem. Forróbban, hevesebben nem is kapaszkodhattam volna az azesti valódi ajándékba, Piroskába.

*

Emlékezetes este volt. Világrengető esemény, amely szinte mindent letarolt, fölégetett, egy koromtól bűzlő pusztaságot hagyott csak bennem. Mindketten mást vittünk haza magunkkal ebből az estéből is.

*

Egy-két nap elteltével tárhely felszabadításával bajlódtam a laptop-omon. S beleütköztem a filmbe. Egyetlen képkocka, egy ikon jelezte, hogy létezett, hogy létezik és létezni fog. Hogy mindig ott lesz bennem, hogy mindig ott lesz körülöttünk. Ahogy régen életet adott, most úgy mérgez és szívja vissza azt a régi töltést. Nem ő változott, mert ő örök. Én változtam. És ez sem a megfelelő kifejezés talán. Mert ez nem változás. Azt hiszem, azóta ezerszer is meghaltam már, s a régi, az elhunyt helyét valaki más, egy mindig új imposztor vette át. A memóriámban mintha csak elmentett adatok rejlenének, de a test tiltakozik; már nem otthona a régmúltnak, mindent kilökni kész, amit idegennek vél.

A kezem kinyúlt.

Törlés.

Lomtár.

Törlés.

Biztos benne, hogy végleg törli ezt a fájlt?

...

Törlés.


***

* A személyiségi jogok megsértését elkerülendő a neveket megváltoztattuk. (Jobbágyi többes.)

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
2002
Időpont: 2021-02-23 18:41:29

válasz Kankalin (2021-02-20 12:05:16) üzenetére
Kedves Kankalin!

"A múlttól nehéz elszakadni, hiszen a tapasztalatok megállítanak minden új döntésnél. Ennek ellenére minden helyzetből érdemes kihozni a legjobbat, csakis az visz előre."
Általában is nagyon megkapóak az írásaim alatt hagyott, tőled származó gondolat-ajándékok, de ez most különösen odahatott. Köszönöm sokadszor.

Laca ⚘
Szerkesztő
Kankalin
Regisztrált:
2009-10-05
Összes értékelés:
7355
Időpont: 2021-02-20 12:05:16

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia Laca! :)

Továbbra is tetszik. Nagyon természetesen vezeted a fonalat, szerethető ez az írásod (is). Szerintem az olvasók szívesen merülnek őszinte gondolatokba, és ez a történet olvastatja magát.
Piros szimpatikus hölgy, minden cselekedetéből megmutatkozik.
A múltat soha nem lehet visszahozni, hiszen az évek során mindannyian változunk. Erre kifejezetten érvényes a "kétszer egy folyóba lépés" igazsága. A múlttól nehéz elszakadni, hiszen a tapasztalatok megállítanak minden új döntésnél. Ennek ellenére minden helyzetből érdemes kihozni a legjobbat, csakis az visz előre.
"Vigyázzon erre a fiúra kedveském, ez egy aranyember" - igen. Igaza van a néninek. :)

Szeretettel: Kankalin
Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
2002
Időpont: 2021-02-15 05:56:52

válasz Kőműves Ida (2021-02-14 14:10:13) üzenetére
Kedves Ida!

Nagyon köszönöm figyelmedet s itthagyott gondolataidat.
Érdekes jelenség ez a visszavágyódás a gyökerekhez, a bölcsőhöz. A mindenkori éppen jelenlévő nemzedék mindig a régi szép időket emlegeti. A minap láttam egy 1935-ös filmet (Kabos Gyula, Jávor Pál, Turay Ida, Gombaszögi Ella), s abban is ezt sóhajtozták, "régi szép világ". Nagyikámnak meg épp az a '35-ös vonal volt a "régi szép világ".
Vajon a ma gyermekei fogják-e emlegetni jelen napjainkat úgy, mint "régi szép világ"? Ezt most valahogy nem tudom elképzelni.
Köszönöm, hogy itt voltál.

Laca ⚘
Szenior tag
Regisztrált:
2012-03-29
Összes értékelés:
6749
Időpont: 2021-02-14 14:10:13

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia Laca!

Szépen bontod ki a történetet. Engem a következő rázott meg igazán: "Csak a filmmel.

Nem ugyanaz volt."

Engem egy álom ébresztett rá erre. Persze, nosztalgiázik az ember, a leginkább a gyerekkor az, ahová visszavágyunk. A tanya ahol felnőttem, már sehol sincs, törölve van a földszínéről.
Egy időben sokat bosszankodtam azon, hogy még csak nem is álmodom vele, hogy legalább álmomban láthatnám. És egyszer megtörtént, ott jártam álmomban. Igen nagy csalódás volt, mert az a világ más volt, mint amiben ma élünk. Találkoztam a rideg valósággal. Nos, akkor magam is megnyomtam a "Törlés" gombot.

Nagyon elmaradtam, de majd igyekszem pótolni.

Szeretettel,
Ida
Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
2002
Időpont: 2021-02-14 10:20:23

válasz Bödön (2021-02-13 08:23:20) üzenetére
Üdvözletem, Bödön!

Örülök megtisztelő ittlétednek és tetszésednek. "Nagyon jó, leköti az embert, klassz, olvasmányos" - bevallom, megkönnyebülök ilyen minősítések nyomán, mert mindig bizonytalankodom feltöltés előtt. Köszönöm a visszajelzéseket és a megtisztelő figyelmet.

Laca 😎
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
9506
Időpont: 2021-02-13 08:23:20

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia Sas! Továbbra is nagyon jó! Leköti az embert! A történet is, ami sejteti az eseményeket, érzékelteti, de nem merül teljesen bele, sejtelmes ködfátyollal bevonva, és a köztes önmarcang. Egy rész ebből, egy rész abból: Klassz! Olvasmányos! Üdv: én
Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
2002
Időpont: 2021-02-12 19:34:06

válasz oroszlán (2021-02-12 18:35:26) üzenetére
Kedves Ilona!

Nemcsak megtisztelő figyelmedet, de itt lejegyzett gondolataidat is éppúgy köszönöm. Nem neked mondom első ízben, de bizony ez az epizód nehezen jött ki. Amikor először beszéltem róla, akkor is tüskéhez hasonlítottam. Fájdalmas volt, de most már kint van.
Köszönöm, hogy itt voltál.

Laca ⚘
Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
2002
Időpont: 2021-02-12 19:28:32

válasz gleam (2021-02-12 14:10:37) üzenetére
Kedves gleam!

Nagyon köszönöm a figyelmedet. Szívből örülök, hogy a történet élményt nyújtott, s örülök, hogy volt benne olyan gondolat is, ami különösen megtalált.

Laca ⚘
Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
2002
Időpont: 2021-02-12 19:22:15

válasz sailor (2021-02-12 12:18:44) üzenetére
Kedves sailor!

Nagyon szépen köszönöm. Szívből örülök, hogy tetszett.
Én már szép estét kell kívánjak. 🙂

Laca
Szenior tag
oroszlán
Regisztrált:
2012-04-25
Összes értékelés:
8820
Időpont: 2021-02-12 18:35:26

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *

Én is csak azt mondhatom köszönöm az élményt kedves Laca!
Talán még csak annyit, hogy hasonló helyzetek, hasonló érzelmek bennem is összegyűltek, legtöbbször bennem is maradnak, csak cseppenként jön elő, olyan sűrű az érzelem.
Mikor fiatal az ember, nagyon fiatal, mindent másképpen él át és az az igazi!
Szeretettel gratulálok és köszönöm
Ica
Alkotó
gleam
Regisztrált:
2007-04-08
Összes értékelés:
616
Időpont: 2021-02-12 14:10:37


"egyszeriben megéreztem, milyen régen nem szerettek már engem. S ezért gyűlölni kezdtem magam."

Ó, kedves Laca, ez mennyire fájdalmas.... És mennyire valóságos, hiszen valóban képesek vagyunk önmagunkat gyűlölni azért, mert "milyen régen nem szerettek már engem" ...
Nagyon tetszik, amit írtál!
Köszönöm az élményt!

Szeretettel: gleam
Alkotó
Regisztrált:
2012-10-26
Összes értékelés:
6849
Időpont: 2021-02-12 12:18:44

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Laca!

Köszönöm az élményt!
Egy csoda jó írást olvashattam!

Minden elismerésem!

Üdv:sailor

Szép napot!

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Mikor című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Mikor című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) A bosszú ára (7/8) című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) A bosszú ára (7/8) című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) A bosszú ára (7/8) című alkotáshoz

magam bejegyzést írt a(z) Csendekbe ír a végtelen című alkotáshoz

magam bejegyzést írt a(z) Tavaszváró című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Rémület című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) az árnyéknak is színe lett című alkotáshoz

efmatild bejegyzést írt a(z) A bosszú ára (7/8) című alkotáshoz

Pecás alkotást töltött fel Álomvárás címmel a várólistára

Azrael bejegyzést írt a(z) Gergő És Pamela-Tizedik Rész című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) az árnyéknak is színe lett című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Csendekbe ír a végtelen című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Csendekbe ír a végtelen című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)