HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 9

Tagok összesen: 1915

Írás összesen: 51232

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2021-02-14 12:06:41

Szülinaposok
Reklám

Naturánia - Mantova F?szerolaj Spray
Prózai művek / egyéb
Szerző: black eagleFeltöltés dátuma: 2021-02-12

Három tünet - Január 1/2

Avagy: sorsunk a macskák mancsában van, ez fegyvertény

Avagy: szőke ciklon a garázsban - nagy vihar készül

Avagy: vízkereszt vagy amit nem akartok!

Avagy: akkor vagyunk önmagunk, amikor nem vagyunk önmagunk



Kicsi előzménység - 2020 december

- Ide figyelj, apafej! Ha nem hívod fel azt a csajt, akkor add nekem a kártyát, majd Zsolesz* bácsi "intézkedik".
- Persze! Majd pont neked! A nő nem a te súlycsoportod. Ugyan mi volna a közös témátok?
- Ha-ha-ha! Azt bízd csak Zsolesz bácsira!
- Ne légy közönséges! Egész jó fejnek látszott.
- Hé'! Én nem sértegettem. És különben sincs itt, nem hallja.
- De én hallom. Úgyhogy légy szíves!
- Te meg az erkölcseid... Sose' értettelek, öreg.
- Na látod, ennek szívből örülök. Tudod, addig jó, amíg mi nem értjük egymást.
- Ha-ha-ha! Látod, én ezt se' értem. Nem értem ezeket a mélységesen mély megjegyzéseket. Érzem, hogy ott van, hogy ott van benne a fullánk, csak hát... lepattan, öreg. Lepattan a páncélomról. Meg se' érzem, mer' nem értem.
- Hm. Akkor tuti, hogy őt még annyira sem értenéd.
- Hó! Hó! Ki akarja őt érteni? Én nem érteni akarom, apafej, hanem érezni. Ha-ha-ha!
- Persze, mi mást. Mondtam már, hogy ne legyél közönséges! Egyébként... nyilván csak azért adta meg az elérhetőségeit, mert... gondolom csak azt ajánlotta fel ezzel, hogy... beszélgessünk. Ennyi. Mint... régi ismerősök.
- Hát, te tényleg igazi marslakó vagy. Be vagy tojva, apafej, ennyi az egész. Addsza nekem azt a kártyát!

Zsolesz nagy. Nagyon nagy. És nagyon kopasz. Másfél óra edzés után pedig még nagyobbnak tűnt, mint valaha. A testét borító, fénylő verejtéktől pedig még kopaszabbnak.

Kicsit már kezdtem neheztelni rá, mert idestova másfél órája nyaggatott a témával. A dolog úgy kezdődött, hogy a szűk öltözőben kiesett a zsebemből egy kis névjegykártya. Egy-két héttel azelőtt került oda, s odakerülése után természetesen én, jó szokásomhoz híven, azonnal meg is feledkeztem róla. Most azonban, hogy véletlenül újra a felszínre bukkant, s szerencsétlen módon ezzel együtt Zsolesz figyelmének középpontjába került, ismét föl kellett idéznem zsebembe kerülésének áldatlan körülményeit. Nem annyira azért, mintha én oly' nagyon vissza szerettem volna pörgetni minden apró képkockáját annak a jelenetsorozatnak, amelynek akkor és ott nyűgös szereplőjévé lettem, sokkal inkább azért, mert Zsolesz nem hagyott vele békén. Na, és mondd már!, hogy néz ki a csaj? Jó bőr? Van férje? Mit dolgozik? Van gyereke? Szereti a nagy mackókat? Mert ha igen, állok rendelkezésére. Már azon voltam, hogy fogok egy francia rudat és kupán vágom vele. Néha már azt hittem, végre felhagy a témával, de két széria között újra csak ezzel bírt foglalkozni. Amikor a fekpadon erőlködött, s én a fejénél álltam, komolyan elgondolkodtam rajta, hogy a torkára nyomom azt a 120 kiló vasat. Észrevétlen mosoly játszadozott az arcomon, épp ahogyan az agyam a gondolattal játszadozott el.

A dolog aztán folytatódott a fürdőben, az öltözőben, és nem ért véget a parkolóban sem. Zsolesz behuppant az ő böhöm, mindig saras terepjárójába, s odakurjantotta nekem búcsúzóul: - csináld meg a szöszit, apafej! Ha-ha-ha!

Bosszankodva morogtam valamit, miközben kerékpárra kaptam. Azután a hazaúton két ízben is csaknem sikerült elüttetnem magam. Rá kellett jönnöm, hogy azért, mert a figyelmem teljesen elkalandozik. Én természetesen Zsoleszre haragudtam, de vajon valóban ő volt a felelős ezért?

Egy családias hangulatú edzőterembe járunk néhány fiúval, amely egy garázsból lett átalakítva. Az objektum egy Zsolesz kaliberű rosszfiúé. Igazi old school hely, nekem való. A járványügyi helyzetre való tekintettel csak kettesével járunk. Szépen betartjuk a beosztást, és elkerüljük az ütközéseket. Bérleti díj nincs; a helyet a sajátunkként kezeljük, törődünk vele, ez az egyetlen feltétel.

Egyik első alkalommal megkérdeztem, miért nem zárunk be, ha mi vagyunk az utolsók? A válasz annyi volt, hogy ugyan ki merne bármit ellopni Csöpitől. Csöpi volt a tulaj. De jó! - gondoltam. -, Úgy tűnik bekerültem a maffiába. Egy nap majd azon kapom magam, hogy kapok egy stukkert, egy címet, és megkérnek finoman, hogy tegyek hidegre egy gyanútlan családot. De természetesen azóta sem történt ilyesmi. Sokan a legrosszabbat feltételezik a nagydarab, marcona fickókról, pedig valójában néha sokkal rendesebb, kedvesebb tagok, mint az átlagpolgárok. Jó, hát néha összetörik a berendezést vagy egymást, de istenem!, mindenkinek kell időnként egy kis kikapcsolódás.

Jómagam Zsolesz révén kerültem a "társaságba", aki egykoron a kezem alatt dolgozott egy darabig. Én önmagamat kerestem abban az időszakban, s egy jó edzőtermet. Valahogy összefutottunk, mindez szóba került, s egyszeriben már ott gyúrtam a vasat a garázsban az óriások között. A nyakam már egészen hozzáidomult az állandó fölfelé nézéshez. Kicsit kilógtam a sorból, de furamód jól éreztem ott magam; idővel kezdtem is már valamelyest magamra lelni. Apró célok, lépésről lépésre.

Hinni újra magamban, ez volt a legnagyobb kihívás. Azóta eltelt némi idő, alakultak valamicskét a dolgok, de a mélyütések, amiket az élettől kaptam, alaposan bennem maradtak. Ma már tudom, sohasem leszek ugyanaz, aki egykor voltam, sohasem leszek olyan elégedett, amilyen lehettem volna és semmit sem fogok már ugyanolyannak látni, mint amilyennek egykor láttam. De azért talán van még egy kevés előre az én sárga köves utamból, s abból még megpróbálhatom kihozni a telhető legjobbat.

Ez lehetett az oka, hogy míg Lacus-Laci-Lacika kiugrott volna a bőréből, ha egy olyan szőke bombázó kontakt-lehetőséggel dobja meg, mint aki nemrégiben meg is dobta vele, addig Laca már inkább a menekülési útvonalakat pásztázta. Bizony, Laca már kezdte kapiskálni, hogy mennyit ér. Hogy mennyit ér ő maga, a keze munkája, a verejtéke. Laca már nem engedett a reflexeinek, elkezdett mindig mérlegelni, mielőtt lépett egy újabbat előre. S jól tudta, hogy a női társadalom (mélységes tisztelet a mindenkori kivételnek s akinek nem inge, nem veszi magára) nem különösebben kedveli a magafajtát, mert az ilyen felnövőfélben levő, jókora ökölcsapások után talpra tápászkodó homo erectus-okat elég nehéz már az orruknál fogva vezetni, ergo nem túl jó balekanyagok. Lacát tehát már nem tudta elvakítani egy csillogó szempár, hogy fejjel menjen a falnak; ugyan elgyönyörködött benne, szemlélői csodálattal adózott neki, de nem lobbant föl benne semmiféle birtoklási vágy a kipattanó szikrák nyomán. Laca egyetlen dolgot szeretett volna birtokolni újra és mindenek előtt, annak megszerzésén fáradozott: az önbecsülés.

Zsolesz szerint ennek legjobb módja lett volna "levarrni" a szöszit. Nincs jobb módszer az elvesztett mojo visszaszerzésére, mint bizonyítani férfiasságunkat. Nos, azt hiszem, nem mondok azzal semmi meglepőt, ha kijelentem, hogy Zsolesszel számos kérdéskört illetően nagymértékben különböznek a nézeteink. Hogyan is érthetném én meg őt, aki a nőkben mindig csak egy darab húst látott, s hogyan is érthetne meg ő engem, aki még soha nem tévedt el önmagában (talán mert ehhez egy Zsoleszben eleve túl kevés lenne a hely). Nekem semmi bajom nem volt önmagammal testi vonatkozásokban, a lelkiekkel annál inkább. S ahhoz, hogy ezeket helyreállítsam legalább némileg, hogy újra létező embernek érezhessem magam, tudtam, nagy utat kell megtennem, eposzi munkát kell még elvégeznem. S egy ilyen szöszi felbukkanása csakis ronthat a helyzeten, ebben biztos voltam. (Emlékezzünk csak Odüsszeuszra és Kalüpszóra - itt nincsenek Pallasz Athénék, hogy a segítségemre siessenek. S nekem nincsenek már "hét esztendeim" üres, értéktelen hiábavalóságok hajszolására. Ez az ifjak feladata.)

Aztán csak szidtam és szidtam magamban Zsoleszt egész este, mert az átkozottnak sikerült úgy beleültetnie a bogarat a fülembe, hogy már mindenről csak ez jutott eszembe. S akkor szidtam a legintenzívebben, amikor egy rövid email-t kezdtem fogalmazni. A kártya tulajdonosának címezve.

"A lélek kész, de a test erőtlen..." (Máté evangéliuma 26:41b.) Magamat hatökörnek, Zsoleszt átkozott sátánnak neveztem, s utána mindezekre számos-számtalan szinonimát találva variálgattam a titulusokat, miközben leírtam (úgy röpke másfél óra alatt) azt a három mondatot, amit még sokáig nézegettem azután, nem lévén képes megnyomni a "küldés" gombot.

Ami ezután történt, azt nem szoktam mesélni, gondolván, hogy úgysem hinné el senki. Pedig, ha bele gondolok, nincs benne semmi rendkívüli, számos alkalommal történt már hasonló, csakhogy sohasem járt még ennyire kínos, a valóságban tevékenyen és főleg befolyással szerepet játszó következménnyel. Gyakorta előfordul ugyanis, hogy Pötyi baba, az én hatalmas vadkan-dúrom (nem írtam ám el), az ő ártatlan egocentrizmusától vezérelve, s megunva a mellőzöttséget, hogyha mondjuk túl sok időt töltök a digitális zsarnokaimmal, egész egyszerűen besompolyog, bedorombol, bedörgölődzik a "képbe". Ez olyasféle eredményeket szül, amikor például a magam elé tartott telefon és az arcom közé ékeli magát, hogy helyesírási hibákat vétek, vagy ha épp filmet nézek a laptop-on, odatelepszik mellé, s csak épp egy picit ráhelyezkedik a készülék peremére (talán csak a gép üzemmelege miatt, de talán, hogy ő is mindenképpen bekerüljön a fókuszba), s ezzel a manőverrel egyszer csak felgyorsítja vagy épp lelassítja a lejátszást, attól függően, hogy a numerikus billentyűzetnek melyik gombját sikerül lenyomnia a könyökével. Apró, mosolyogtató bosszúságok. Most azonban... sem apró, se' mosolyogtató, azonban annál inkább bosszantó volt a közreműködése. Már túl voltam a nyugtató teámon (ami egyébként semmit nem használt), s épp visszasétáltam a laptop-hoz, hogy töröljem vagy piszkozatba tegyem azt a három mondatot, ami máris ennyire meghajtotta szegény, rozoga szívemet, amikor azt látom, hogy nincs sehol! Homlokráncolás. Keresem, hogy hol van. Végül megtalálom... a kimenő üzenetek legtetején! Szemöldök felszaladás!, szem kiugrás!, lélegzet elakadása! Pötyííííí!!!

Becsületemre legyen mondva (már ha van nekem olyanom), nem bántottam a stepmanót (nincs elírva, és a csepp manóból származtatható), aki nyilván csak végigsétált a billentyűzeten.

Pötyikére egy rideg, spártai, betontestű üzem egyik legvalószerűtlenebb zugában, egy vagonszerelő akna mélyén találtam rá. A picike jószág igen keservesen nyivákolt, de hangjából kiérződött, hogy már igen régóta és már nem sokáig. A betonverem csaknem három méter mély volt, az a csöppség meg elfért a markomban. Hogyan került oda? Hogyan élte túl a zuhanást? Vajon az anyja kiejtette a szájából? Nem! Az anya semmiképp nem hagyta volna ott a kicsinyét. Egyszer találkoztam egy vadmacska mamával. Bámulatosan szép kis állat volt. Kemény mínuszok voltak, s a kicsinye menet közben megfagyott. Nem bírt tovább menni, és a kegyetlen hideg kioltotta a benne pislákoló életet. Az anya ott ült mellette, nem tágított. Én odamentem, s akkor sem futott el. Láttam, hogy nem tehetek semmit, a csöppség halálra fagyott. Mondtam is az anyának. S úgy nézett rám, mintha összetörtem volna a reményeit. Azóta is bizonytalan vagyok abban, hogy talán még életre melengethettem volna a picit. Már sosem fogom megtudni. Ezúttal habozás nélkül leereszkedtem a verembe és felhoztam a kis pöttyöt. Tudtam, hogy nem érdemlem meg őt, de ahogy a markomba vettem, úgy éreztem, az ég küldte el hozzám. Az ég küldte őt a megmentésemre. Azóta is tudom, hogy nem én mentettem meg őt, hanem ő mentett meg engem. Én egy sokkal mélyebb, sokkal zordabb verem fenekén ültem elhagyatva. (Ma már ki tudom mondani.) Nem neki volt szüksége rám, hanem nekem volt szükségem őrá. Nem derült ki, mi történhetett az anyával, soha nem bukkant fel a kicsinyét keresve. Ha felbukkan, visszaadtam volna neki. Fájó szívvel, de visszaadtam volna. Azonban nem került elő. Hazavittem a kis pajtást. Azóta is én vagyok az inasa, régóta idomít már engem, egyszer talán sikerül is megszelídítenie.

Szóval hogyan is bánthattam volna éppen őt? Helyette magamat ostoroztam: én hülye!, én barom!, én bazári majom!, ilyet csinálni az én koromban!, mekkora blama!

Hát így vettem én fel a kapcsolatot Piroskával, az elemi osztályunk kis szöszijével, aki immár egy nagy kis szöszi lett, de ezt a részletet sohasem osztottam meg vele, aminek azóta már több oka is van. Először is, mert úgy tűnhetne, csak kitaláltam egy kedves sztorit, amivel azt szeretném sunyi módon sugallni, hogy a sors is így akarta. Ennél távolabb pedig semmi ne álljon tőlem. Azután azért, mert ha hallaná és elhinné, nos, nőként aligha találhatná hízelgőnek, hogy egy macska közreműködése kellett ahhoz, hogy létrejöjjön a kapcsolatfelvétel, amire végsősoron én magam képtelen voltam rászánni magamat. S azóta már az eltelt idők miatt is tartózkodom elkotyogni a dolgot, hiszen (ha nem tekintené igaznak) ennyi idő után kedveset füllenteni már szánalmasan fölösleges volna, ugyanakkor (ha igaznak tekintené) nosztalgiázni viszont még korántsem lenne ajánlatos. Talán majd egyszer. Valamikor. Ha tekinthetünk egyáltalán olyan messzire, amilyen messzire ezt a két időhatározót előre küldhetjük. Látják? Nem rajtam múlik. A macskák és az idő dönti el. Lavabo inter innocentes manus meas.**

***

Kicsi közjátékság - 2021 január közepe

- Ez meg mi az ördög?!

Értetlenül kaptam fel a fejemet. Violka tekintete mélységes megbotránkozást tükrözött; számonkérően meredt rám, és ápolt kezével, amelyet oly sokszor csodálhattam már meg szorgos munkája közepett', egy kis dobozkát emelt ki a futószalagra pakolt áruk közül.

Előbb leblokkolva pislogtam, mint egy elmélázott béka, amikor a gólya egyszer csak elébe toppan, majd végigömlött rajtam valami lángoló forróság, s szégyenkezve kezdtem forgatni a fejemet.

Szerencsémre még senki nem állt mögöttem, de az én szerencsémet ismerve erről a kis haladékról is pontosan tudtam, hogy nem kell aggódni, "majd elmúlik". Húzná már el Violka azt a holmit a kódleolvasó előtt, hadd tüntetnék már el mindent, legalulra azt az izét, s magamat is innen mielőbb! De Violka, mint a sértett vagy sértődött nők általában (érezzük, kérem, a különbséget, mert a kettőnek legtöbbször semmi köze egymáshoz, ergo egyáltalán nem ugyanazt jelenti), szóval Violka, mint a sértődött nők általában, nem ismert kegyelmet. - Mi ez a förtelem?!
- Hát... hát, mi lenne? ... Ugyan már! Randim lesz. Mégis mit... Már ne is haragudj, de mi...
- Mi mi?! Hm?! Azt akarod kérdezni, hogy mi közöm hozzá?
- Ne haragudj... megbántottalak valamivel? ... Nézd, épp elég kínos ez nekem. Ezer éve nem vettem ilyesmit. Nem sietnél egy kicsit?

Violka arca sziklaszilárdságúra keményedett; fellobbant ellenszenvét a frissen vásárolt s még ki sem fizetett holmijaimon verte le. Gorombán túrt le mindent, amit már beolvasott, s ettől kezdve egy szót sem szólt hozzám. Ott álltam, hátamra tapadt ruhával, gyöngyöző homlokkal, és el sem tudtam volna képzelni, mi baja lehet velem.

- Készpénz vagy kártya? - kérdezte keményen. Hátrasandítottam a vállam fölött. Persze szépen sorakoztak már a népek. Azzal nyugtattam magamat, hogy amiképp viselkedik most velem ez a Violka, az csakis őt minősíti. De "nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél". Mit tettem? Mi válthatta ki ezt? Olyan jóízűen el szoktunk viccelődni, mindig van egymáshoz egy-két barátságos szavunk. Most meg...

Csak emeltem a kártyát, szólni nem is tudtam. Még sosem örültem úgy annak, hogy a szájmaszkom csaknem az egész arcomat befedi, mint abban a percben; legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben.

Leforrázva szédelegtem el a pénztártól, ügyetlenkedve pakoltam. Azután a bolt bejáratában beleütköztem Ibolyba, egy másik boltos kisasszonykába, aki épp a bevásárlókocsi-szerelvénnyel birkózott. Mivel úgy éreztem, mindenki látta és hallotta a jelenetet, nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem Violkáról: - Te Iboly! Szervusz! Mondd csak... lehet, hogy nagyon hülye kérdés, és mint olyanért, elnézést is kérek miatta, de... nem tudod véletlenül, mi baja van velem Violnak? Mondtam vagy csináltam valamit? Vagy...
- Ezt m'ér' tőlem kérded? - reagált fesztelenül. - Kérdezd meg tőle!
- Kösz, nem. Elég volt belőle annyi is, amit az előbb kaptam.

Már épp fordultam volna kifelé a két megnyíló ajtószárny között, amikor végül mégis utánam kapott. Úgy megrántott, majd' hanyatt vágódtam. (Jó erőben vannak a boltos lányok.) - Na, jó! Figyelj! De nem tőlem hallottad!

O-ó! Ilyenkor mindig úgy érzem, jobb lenne nem is hallanom a folytatást. De a folytatás most túlságosan is érdekelt ahhoz, hogy elszaladjak. Úgyhogy figyeltem.
- Viol bír téged, vágod?
Nagyon ostobán pisloghattam, mert Iboly tett egy türelmetlen mozdulatot, viszlátot köszönve félreállt egy távozó vevő útjából, majd azzal a bizalmas rejtegetéssel, ami minden élő figyelmét odavonzza, közel húzott magához, és újra próbálta: - Violnak tetszel, te lüke!
Még az előbbinél is bambábban bámulhattam. - Én?
- Te, te, képzeld, te.
Talán kicsit sokáig tartott, míg magamhoz tértem, de végül sikerült megszólalnom: - te ezt honnan tudod? Mondta?
- Dehogy mondta! De hát a vak is látja. Te hogy nem vetted észre eddig?
- Én? Mi... mégis miből kellett volna azt észrevenni?
Ibolyka úgy tette csípőre a kezét, hogy annál maflábbnak már nem is érezhettem volna magam. - Hát mégis miből, édesem? Talán abból, hogy szétolvadozik szegény, ha meglát, abból. Mindig vihog, ha odaállsz a kasszájához. Vihog és flörtöl.
- De hát... mindenkivel kedves. Én is mindenkivel...
- Mindenkivel! Mindenkivel! Édesem! Ébresztő!

Az ébresztővel valóban nagyon lemaradhattam. Mint a borravaló. Mire kinyögtem volna, hogy Violka így, Violka úgy, hogy ez nagyon jólesik, de ő igazán túl fiatalka ahhoz, hogy én tetsszek neki, vagy bármi mást, addigra Ibolyka már faképnél is hagyott.

Kiléptem a friss levegőre. Esett. Alig. A parkolóban emberek. A zöldséges felé pillogtam; kell még vennem ott néhány dolgot a vacsorához. A vacsora. A ma esti randi. Piros. A védelem. Miért ég a pofámról a bőr? Én felnőtt férfi vagyok! Felelősen gondoskodom a védelemről! Miért érzem piszkosnak magamat? Miért kell nekem rosszul éreznem magam a bőrömben? Violka... Én azt hittem, velem is csak éppolyan szertelenül kedves, mint bárki mással.

Visszapillantottam, épp akkor, amikor ő a bejárat felé nézett. Összeakadt a tekintetünk. Annyi szemrehányást, mint akkor, már ősidők óta nem kaptam.

Csak én tudok így megbántani valakit. Ilyen ártatlanul s ilyen húsba vágóan. Ha tudtam volna... na, igen, ha tudtam volna, ma egészen biztosan nem itt vásárolok. Ezentúl, ha a védelemre is gondolok, be kell ugranom Miskolcra. Agyament ötlet, de ha őt ennyire bántja...

A tünetek nyilvánvalóak. Szinte beléjük ütközünk. De néha az az érzésem, hogy én nem is a számra, hanem a szememre húzom azt a nyavalyás maszkot!

*

* A személyiségi jogok megsértését elkerülendő a neveket megváltoztattuk. // ** - "Mosom kezeimet."

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
2002
Időpont: 2021-02-23 18:47:30

válasz Kankalin (2021-02-20 12:24:47) üzenetére
Szervusz ismét Kankalin!

Sajnálom, hogy nincs elég időd jelenleg, de bízom benne, hogy mihamarabb eljön a lejegyzések ideje.
Köszönöm ittlétedet és (időd szűkössége ellenére) ideszánt megtisztelő figyelmedet.
Mostanában kicsit én is időzavarba kerültem, de majd csak elmúlik, s több idő juthat ismét az irodalomnak.

Laca ⚘
Szerkesztő
Kankalin
Regisztrált:
2009-10-05
Összes értékelés:
7355
Időpont: 2021-02-20 12:24:47

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia Laca! :)

Imádom Pötyit, és szerintem tanulni is lehet tőle, mert tudja, mit akar, határozott egyéniség. :)
"Hinni újra magamban, ez volt a legnagyobb kihívás." - igen. Tökéletesen értelek. Higgy, megtérül!
Azon gondolkodtam ennél a résznél, hogy mennyi buktató van az életben, hányszor kell felállni egy embernek, ám mindig érdemes, mert soha nem tudjuk, mit dob a sors. Ügyes játékmester a porondon, mindig képes meglepetésekkel szolgálni. Ezt tapasztalatból mondom, van sok történetem erről. Egyszer le kellene jegyeznem, csak nincs elég időm.
Nagyon jól írsz, felemelő olvasmányt tettél elénk. :)

Szeretettel: Kankalin
Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
2002
Időpont: 2021-02-20 03:03:04

válasz oroszlán (2021-02-16 00:06:05) üzenetére
Kedves Ilona!

Örülök, hogy elmondhattam, úgy, hogy szórakoztató legyen. Örülök, ha bárkit kikapcsolt néhány percre.
Köszönöm ittlétedet és megtisztelő figyelmedet.

Laca ⚘
Szenior tag
oroszlán
Regisztrált:
2012-04-25
Összes értékelés:
8820
Időpont: 2021-02-16 00:06:05

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *

De jó kedves Laca, hogy nekünk elmondtad, nem a szöszinek, humorosan, kedvesen.
Köszönöm.
Szeretettel gratulálok
Ica
Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
2002
Időpont: 2021-02-15 06:01:41

válasz sailor (2021-02-14 17:16:27) üzenetére
Kedves sailor!

Köszönöm megtisztelő figyelmedet, s örülök, hogy élményt nyújtott az írás.

Laca
Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
2002
Időpont: 2021-02-15 05:59:30

válasz Kőműves Ida (2021-02-14 15:08:03) üzenetére
Kedves Ida!

Örülök, hogy végig mosolyogtál.

Laca ⚘
Alkotó
Regisztrált:
2012-10-26
Összes értékelés:
6849
Időpont: 2021-02-14 17:16:27

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Laca!

Ismételten köszönöm az élményt!
Nagyon élveztem!

Egyet kis részt szeretnék idézni...megfogott,
csoda jó ´meglátás´:
" s hogyan is érthetne meg ő engem, aki még soha nem tévedt el önmagában (talán mert ehhez egy Zsoleszben eleve túl kevés lenne a hely)."

Gratulálok:sailor

Szép estét!
Szenior tag
Regisztrált:
2012-03-29
Összes értékelés:
6749
Időpont: 2021-02-14 15:08:03

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Laca!

Mosolyogtam. Végig. :)
Majd máskor folytatom...

Szeretettel,
Ida

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Mikor című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Mikor című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) A bosszú ára (7/8) című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) A bosszú ára (7/8) című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) A bosszú ára (7/8) című alkotáshoz

magam bejegyzést írt a(z) Csendekbe ír a végtelen című alkotáshoz

magam bejegyzést írt a(z) Tavaszváró című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Rémület című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) az árnyéknak is színe lett című alkotáshoz

efmatild bejegyzést írt a(z) A bosszú ára (7/8) című alkotáshoz

Pecás alkotást töltött fel Álomvárás címmel a várólistára

Azrael bejegyzést írt a(z) Gergő És Pamela-Tizedik Rész című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) az árnyéknak is színe lett című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Csendekbe ír a végtelen című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Csendekbe ír a végtelen című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)