20. Szabadíts meg a gonosztól (Harmadik könyv, folytatás)

Kerülgették, mint macska a forró kását. Egyiküknek sem akaródzott szóba hozni. Pedig a levegőben lógott. De hát ekkora szégyenről hogy beszéljen az ember? Apjuk elvált az anyjuktól, szép, fiatal feleségétől, Ertsey Piroskától. Mikor is történt? 1890-ben? Igen, akkortájt. Illetve akkor, pontosan akkor, abban a rissz-rossz évben. Lenke és fivére soha nem tudták meg mi történt a szülők között. Gyerekek voltak, s a gyerekekre nem tartoznak a felnőttek dolgai. A Sors néha különös, kegyetlen játékot űz. Istenfélő, keresztény emberek voltak a szülők, a hatalmas termetű, bivalyerős Fráter Mihály, és légies, finom kis felesége Ertsey Piroska. Most már késő. Kinn nyugszanak mindketten a temetőben, apjuk valahol az Ér mellett, az ott most Románia, ellenséges ország, anyjuk pedig Budán a Farkasréti temetőben.
-Kimész néha hozzá? -tette fel a kérdést reszelős-bizonytalanul Endre.
-Gyakran- hajtotta le fejét a húga. -Legutóbb a múlt hónapban voltam kinn a gyerekekkel.
-És...? -Endre habozott, megállt az "és"nél.
-És?
Endre végre kibökte. Meg merte kérdezni. Nem kevés lelki erő kellett hozzá.
-Te tudod, miért váltak el?
Lenke szemét elfutotta a könny. Odakapta tekintetét Endre erőltetetten közönyös arcára. Ó, értette ő a bátyját. Némán rázta a fejét.
-Nem.
Nem mondott többet. Csak ennyit: nem.
Fájó pont volt ez.
Istenfélő, keresztény ember nem válik. Az eskü örök életre szól. Jóban, rosszban mindhalálig. Milyen ember az, aki élete legfontosabb esküjét megszegi?
Lenke tudta, hogy az élet bonyolult. Tudta, de nem tudott napirendre térni felette. Igen, persze, bonyolult. De akkor is...

Sok minden szóba került az utolsó napokban. Rövid volt a hátralévő idő, ki tudja, mikor találkoznak újra, mikor tudnak megint beszélgetni. Lenke mesélt a háborút követő nehéz évekről. Megmutatta bátyjának a papírokat. Volt közöttük egy nagyon érdekes levél.
"Herderics Ferencné úrnőnek" -ez volt a címzés.
A Katonákat Fogadó és Ellátó Budai Bizottság Központjától jött.

"Ezennel felhatalmazom címzettet, hogy a rászoruló katonáknak és családjaiknak élelmiszert gyűjtsön"

Aláírás: vitéz Várady János csk. ezredes

Endre lopva ránézett a húgára. Istenem. Ez a törékeny kis asszonyka, majdhogynem lánynak is beillene szegény, mennyi sok, nehéz terhet cipel. Valódi hős, hozzám képest mindenképpen, füstölgött. Én, renyhe, mihaszna, kocsmázó alak itthon ülök, nem csinálok semmit, csak a földet túrom...
Hétszilvafás kisnemes, piha, gúnyolódott magán. Csak elpipálom az életem.

Megdöbbent, amikor meglátta a Vasúttársaság végelszámoló-levelét.
Kassa Oderbergi Vasút. Iktatószám: 23 eln, szám 1921. Hederics Ferencné úrnőnek, II. oszt. kezelőnő. BUDAPESTEN.
"Miután Ön 1921 év szeptember hó 15 én hozzánk intézett nyilatkozatában kijelentette, hogy a szolgálatban megmaradni nem kíván, Önnek a nyugdíjintézeti alapba befizetett járulékait kamataival együtt 566 azaz ötszáz-hatvanhat cseh-szlovák korona értékben visszatérítjük és az Ön számára a következő illetményeket állapítjuk meg".

A végösszeg az átalányváltsággal és a "lakáspénzzel" együtt 14400 plusz egyévi fizetésnek megfelelő 3000 magyar koronát tett ki.
A papír tetejére valaki ceruzával, kapkodó, mégis akkurátus betűkkel ráírta: "Czím: I. Dombovári út 2. 2/4."

Endre összecsapta a kezét.
-Gratulálok! Akkor most te egy gazdag nő vagy!
Lenke arcán fanyar mosoly futott át.
-Valóban. Ebből a pénzből vehetek két pár virslit és másfél kiló kenyeret!