Korán jött idén a tavasz. Bár lehet, hogy még nem kellene elkiabálni... volt már úgy a közelmúltban, hogy az igazi tél áprilisban érkezett.
Most március elején, igazi tavaszias idő van. Zöldül a fű, közötte ibolya nyílik, százszorszép nyújtogatja a nyakát, a fákon, bokrokon duzzadnak a rügyek, a virágos kertekben is bimbóznak a tavaszi virágok, az aranyvessző sárgul mindenfelé, vidám tavaszi színével felüdíti a lelkeket. Csak a platánok szunyókálnak még, fehér törzsük és ágaik kopárak, rügy sem fakad, úgy látszik kivárnak. Ők tudják miért.

Lassan lépkedek, bámulom az eget. Tele van fehér felhőpamaccsal. Gyönyörködöm bennük. Mindnek más a formája, hosszan el tudom nézni a felhőket, ahogy úsznak fenn az ég mezején, ahogy átformálódnak, ritkulnak, vagy éppen egybeolvadnak. Különlegesek, nagyon látványos figurákat alkotnak, élvezettel legeltetem a szemem rajtuk.
Hirtelen felzúg egy helikopter. Összerezzenek, pedig már megszokhattam, mert a kórház, ahol landolni szokott, itt van a közelben. Kisvártatva meg is pillantom a gépet, egyre hangosabban zúg, repeszti a levegőt, hiszen ereszkedik lefelé, már igen közel van a kórház. Csak egy pillanatra vettem le a tekintetem róla, talán csak pislantottam éppen, s amikor újra követtem szememmel a gépet, hirtelen egy fekete tárgy hullott alá.
Ahogy a gép ereszkedett egyre, egy csapat galamb ijedten röppent fölé hirtelen. Galamb lehetett, az áldozat. Nem tudta elkerülni az ütközést. Gondolom, hogy a pilóta sem. Hiszen annyi mindenre kell figyelnie, hogy landoljon a magas kórház tetején, nem vette észre, vagy ha történetesen észrevette, akkor sem tudta már elkerülni az ütközést, hiszen ő azokért felelős, akik rá vannak bízva, akiket ott vár már a tetőn egy öt-hat fős csapat, hogy életet mentsen. Azt, talán észre sem veszi senki, hogy egy másik élet közben kihunyt.

Elgondolkodom, mennyi áldozatot követel az, hogy mi repülőgéppel utazhatunk. Ott fenn a magasban, ahol a költözőmadarak szállnak, vajon mennyi áldozat van nap mint nap, miattunk?
Miért nem figyelünk jobban a környezetünkre? Kiírtjuk az állatokat, madarakat, méheket, rovarokat, pedig nélkülük mi sem élhetünk. Talán ez a pandémia sem a véletlen műve. Figyelmeztető jel!... Megpróbál kordában tartani bennünket, csak észre kell venni a figyelmeztető jeleket...
A képlet pofonegyszerű. Ha mindent elpusztítunk magunk körül, mi is elpusztulunk.