Késő délután Nap fénye szűrődik át a lombkoronán
Sötéthajú, barnaszemű fiú sétál a parkon át.
Lesi a fák leveleit, hallgatja szél suttogását
Keresi, s reméli, megtalálja a világban a párját

Ahogy sétálgat, s feledi az élet búját, bánatát
Lehajol egy virághoz, s észreveszi szemben vele a lányt.
Őt, hosszú arany haját, mosolyát, keskeny derekát
Szemeiben a fényt, mosolyra húzódó gyönyörű ajkát

A lány, szép szemei a tisztaság és ártatlanság tükre
Nem halandó, isteni lény ő, vigyáz lelkünkre
Ahogy szárnyait bontja az földöntúli csoda
És nem érti, hogy ez az egyszerű lény, hogy kerül oda

Miért most, miért itt, miért ő, miért szép?!
Még nem érti a földi érzést, még túl sok a miért
Zavarában elpirul és sebtiben tűnik tova
A fiú szeme elől a jótét láthatatlanba

A fiú csak néz, szemeivel keresőn körültekint,
S felteszi magának a kérdést: Az érzékei játszottak vele megint?
Feláll és továbbindul, igaz nem feledi ezt a délutánt
Nem is tud másra gondolni ezután, mert szívébe zárta a lányt

A lány messze száll, csillagok közt lebeg
Kérdőn fordul a mindenhez: Hogy lehet, hogy egy angyalszív remeg?
Mi ez az érzés, ami felpezsdít, elönt, felemel?
Lehet-e mind ennek oka az az ember?

Valóban, ez a legnemesebb érzés: a szerelem
De, hogy egy angyal szerelmes legyen, az lehetetlen
Vagy mégsem az! S ezt elfogadni neki el kellett
Hogy egy halandót szeret, s szerelméért álljon ki, s ő így tett

Lehunyta mindkét szemét, s angyal szívére hallgatott
Majd elkezdte keresni a halandó világban a fiút
Meg is találta és sokáig gyönyörködött benne,
De akármennyire is akarta, megszólítani nem merte

Villámcsapásként érte a felismerés súlya
Ha vele akar lenni, angyal nem maradhat, hiába akarja
Ez a gyönyörű érzés mégis arra készteti,
Hogy halandó legyen ő is, mert a szerelem élteti

Elbúcsúzott hát a halhatatlanságtól, mindentől
Hogy ember lehessen, s szeressen testestől-lelkestől
Halk imába fogott, s eldobta hófehér szárnyait,
Hogy immár emberként keresse az élet vágyait

A fiú azóta parkba sokszor sétált
És fejében csak egyetlen dolog motoszkált
Nem tudta kiverni a fejéből a lányt
Miért találkoztak, s miért tűnt el, nem tudta megoldani ezt a talányt

Ismét, mint minden délután a parkban sétált
Hirtelen dobbant a szíve, mert meglátta a lányt
Hosszú arany haját, mosolyát, keskeny derekát
De ekkor hirtelen, hiába kapaszkodva az életbe, elsötétült előtte a világ...

A lány sietve lépdelt az árnyas parkban
És mit lát? Szörnyűség! A fiú aléltan zuhan.
Nem lépdel, rohan már! Mi történt vele?
Odaér, térdre rogy mellette, s megfogja, hogy ölébe vegye.

Látja ahogy a barna szemekből elszáll a lélek
Némán hullajtja könnyeit. Miért ilyen kegyetlen az élet?
Csillogó könnyeket ejtve a fiú hideg testét öleli
Szipog, sír, könnyei folyópatak, de nem tud mit tenni

A lány szívét mérhetetlen fájdalom járja át
Elvesztette mindenét, életét, egyetlen párját
Lehunyta szemeit, dalra fakadt, mely száll az égen át
Dalára sírva nyíltak a rózsák, hogy hallgassák bánatát

Ahogy énekelt, könnyei az élettelen testre hulltak
Magasból a túlvilági fény sugarai a fiúra mutattak
Az élettelen test aranyló madárrá vált
S messze az égbe a lombok fölé szállt

Ahogy a lány a madár után nézett
A vállain selymes érintést érzett
Hátrafordult és a jelenés szemébe fúrta tekintetét
Hirtelen lélegzete is elállt, mikor meglátta a fiú szemét

A könny már nem fájdalommal, hanem örömmel csillant szemében
A határtalan boldogság, szeretet, szerelem lelt utat lelkében
Megölelte és szorította szíve minden sóvárgásával
Aztán meglepődött, mikor a fiú körülfonta őt angyali szárnyaival

Selymesen, lágyan palástként borult rájuk
Úgy néz ki teljesült minden szíve-vágyuk
A fiú megfogta a lány kezét, s a szívére rakta
Végigsimított gyönyörű arcán, és forrón megcsókolta

A csók édes volt, forró, és örömteli
A fiú viszontszerelme újra szárnyakat adott neki
A két isteni teremtmény egymásé már
Most már felhőtlenül járhatnak az égen át, tovább!