HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Közös regény Emlékoldalak Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 36

Tagok összesen: 1921

Írás összesen: 51351

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

sailor
2021-04-22 18:54:40

Szülinaposok
Reklám

Naturánia - Mantova F?szerolaj Spray
Prózai művek / novella
Szerző: zsarátnokFeltöltés dátuma: 2021-03-31

Gyalázat

Széles léptekkel indult el a belváros irányába. Aznapi óráival elégedett volt, diákjaira gondolt, s mielőtt a nagy, klasszicista épületektől ölelt térre ért volna a jól ismert kis mellékutcába fordult, hogy kiüljön a Vénrigó teraszára. Sört rendelt. Tanár volt, mégis minden napját így, ilyen befejezéssel képzelte el. "A tanítás szentség" - sokszor mondta, s már maga is unta egy picit, de jó érzés volt, hogy két lábbal áll a helyén. "Tisztelik, szeretik" - igen, ezt gondolta, és a sör, melyet aznap a "szolgálat" után megivott, ezt erősítette benne kellemes, jóleső büszkeséggé.

Elégedetten szürcsölt. Élvezte a komló ízét, hosszan, kövér gusztussal ivott. Arra gondolt, mit csinál majd otthon. Családja sosem volt, szülei már nem éltek, szerették viszont a kollégák, a barátok, tanítványai, tovább vitte egy-egy kurta kapcsolat, loncsos kutyája, és az apró lakás, hová minden este hazatért. Érezte, miattuk tud még felkelni reggelente. Nem csak a sör mellett gondolta így, hanem akkor is, mikor reménytelenül maga volt. Azokban a pillanatokban, mikor nem tudta már felidézni az egykori zsongást, hajdani harsány önmagát, a véleményformálót, akire annyian figyeltek, s kit - legalábbis így emlékezett - annyian csodáltak. Mert társaság gyűlt köré annak idején. Dúskedvű, vitázó bölcsészhad, kik széles gesztusokkal, bő ingben, büszkén vonultak kocsmáról kocsmára. Hajnalban verseket olvastak, s ittak, majd továbbmentek. Folyton továbbmentek, s folyton ittak. Vajon, ők hol vannak most? Mi van velük? Nekik is ilyen súlyos már az idő? És a zene, az akkori...? Létezik még? Érti még valaki? Sörben olvadt minden gondolata hosszasan, s jólesőn.

Merengő csendben bámulta a teret, ahogyan a délután sápadttá festette lassan. Nem itt, nem ebben a városban nőtt fel, nem itt élt évtizedeket, de ez a hely tette azzá, akivé lenni akart. Ezek az utcák, az itteni házfalak visszhangozták először: "Tiszteletem Tanár Úr!", és csordultig telt a szíve, mikor évekkel ezelőtt "példás pedagógusi munkáját" dicsérték a helyi lapban.

Nemrég múlt ötven. A rejtelmes kis mellékutca, hol a kanyargós kígyó első fordulója a Vénrigót is kínálta, kedvenc szegletei egyike volt, így hát nehezen indult innen most is. Hátizsákját unottan emelte a szomszéd székről, hiszen ma sem lehet több. Menni kell, pihenni kell, mert már nem fiatal és holnap is korán kel. Saját józan esze diktált, ő pedig engedelmeskedett. Cigarettás dobozt húzott elő, belőle egy szálat pöckölt ki, s menet közben, elsétálva a Vénrigó fehér műanyaggal keretezett bejárata előtt, rágyújtott. Ízlelte a füstöt. Kedélyesen lépdelt az ódon macskaköveken, s közben gondolatai az utolsó irodalomóra hangulatát próbálták visszaidézni. Száját enyhén oldalra biggyesztve vidám füstlufikat fújt. Legszívesebben dalra fakadt volna.

Rövid, kétperces séta után kilépett a főtér halványvörös kockáira. Gyönyörű látvány nyílt elé, naplemente, amúgy nagyvárosiasan. Árnyaltsárga fátyol ült az oszlopos, stukkós épületek között. Az emberek szerteszét álldogáltak, a gyerekek körülöttük kacarászva kergették egymást. A szökőkút krómozott tölcsérei csillogó nyalábokat dobáltak felfelé egészen magasra. Harmóniába érkezett. Örült annak, amit látott, s nem akart sietni. Megkereste a jól ismert szeméttárolót és a még mindig parázsló cigarettacsikket egy határozott mozdulattal elnyomta. Ha néha igyekeznie kellett, innen öt perc alatt otthon volt. De most nem akart hazaérni. Nem akart még lakása falai között ténferegni, a sötétet várni, s lefeküdni. Élvezte az alkony perceit. Lassan baktatott el a szökőkút előtt a sötétbarnára festett, fekete fém karfás padok felé, hogy letelepedjen az egyikre. Leült, s rágyújtott. Komótosan, finom mozdulattal húzta elő a cigarettát. Szájához tolta, ajkai közé illesztette, nyálas nyelvével igazított rajta, jobb kezével az öngyújtó után kotort, tüzet csiholt, s fújt. Körülötte senki sem ült. A közeli kávézó teraszán, a vékonyka lábakon billegő asztaloknál különböző korú emberek beszélgettek, ki lazán, hátát a szék karfájának vetve, ki magyarázva, előredőlve, mások meghitten, egymás szemébe meredve, az asztalra könyökölve.

Az egyik társaság különösen felkeltette a figyelmét. Idősödő értelmiségieknek tűntek, esetleg tanárok, bár nem ismerte őket. Vegyesen, nagyjából egyenlő számban nők, s férfiak. Nem hallhatta, hogy miről diskurálnak. Vele szemben, arccal a tér felé egy meglehetősen nagydarab, őszes ötvenes ült halványkék ingben, aki széles gesztusokkal, öblös baritonjával szórakoztatta a többieket és néha, mikor nem ő beszélt - igen, ezt jól megfigyelte - szomorú bernáthegyi szemekkel mélázott. Ki tudja, mi járhatott ilyenkor a fejében.

Nézte őket. Céltalanul és időtlenül ült ott a padon. "Nem kell sietnem" - gondolta. "Mi értelme korán hazamenni?" "A kutya biztosan jól van." Annyit kapott reggel, hogy egy hétig is bírná talán." "Most jó itt." Apró mozdulatokat tett csak, mert részévé akart válni mindannak, ami körülvette.

"Nem látszani, egyszerűen csak itt lenni."- mormolta félhangosan az orra alatt magának. "Látni! Igen, látni kell, elég csak látni." Barátja jutott eszébe hirtelen, akivel hajdan a bölcsészkaron ismerkedett meg, s kiről tegnap kapta a hírt: meghalt rákban. Emlékezett ahogyan ittak valamikor ‘92 körül az egyetem kocsmájában, egy Kispál-koncert előtt. Ő mondta mindig: "Zoli, elég csak látni...érted, elég csak látni." Könnycseppek gyűltek a szeme sarkában.

Mögötte az alkony már mély arannyal vonta be a teret és az emberek lassan hazaindulni készültek. Most sokkal inkább egyedül érezte magát, mint máskor. Rég halott szüleire gondolt. Apjára, ki isten tudja mit szólna ahhoz, ahogyan ma él. Se asszony, se gyerekek, még egy saját, nyomorult lakás sincs, csak valami szolidan berendezett albérlet, meg könyvek. "Hogy aztán autóról ne is beszéljünk" - gondolta, s szelíden mosolygott közben. Persze, itt vannak a kölykök, az a sok élénk, nyüzsgő kamasz, akiket tanít. "Legalább ennyi, talán ezt jól csinálom."

A nap utolsó sugarait csillogtatta még vöröslőn a régi épületek között, mikor Váradi Zoltán középiskolai irodalom tanár hátitáskája után nyúlt, és fáradt mozdulattal, tekintetét hosszan a kávézó teraszán ücsörgőkön felejtve felállt, gyűrött ingét nadrágjába süllyesztette, és a szökőkút mögött, még egy sör lehetőségét aprólékosan fontolgatva végül is hazaindult.

Amint néhány lépést tett a tér belseje felé, hogy a szemközti kis utcába érjen, meglátta az idegent. Kapucnis, piros-kék melegítőben, zsebre dugott kézzel ácsorgott látszólag céltalanul. Rövidre nyírt fekete haján valamiféle zselé, vagy lakk fénylett. Fejét idegesen, már-már természetellenes gyorsasággal kapkodta hol az egyik, hol a másik irányba. Nem látta még jól, de úgy tűnt neki, mintha sötét szemét türelmetlenül, űzött hirtelenséggel forgatta volna attól függően, hogy hol, merre, ki mozdult, mit csinált, vagy éppen kihez szólt. Ahogyan közeledett, egyre világosabban érzékelte az idegen minden mozdulatát. Valamilyen állat, macskaféle, leginkább a fekete párduc jutott róla eszébe, de hogy miért pont az, nem tudta. Nem a szemével látta olyannak.

Továbbment, s tekintetük most már találkozott. Háta mögül a tér másik végén, a kávézó teraszán tovább folyt a vidám csevej. Zoltán élesen, tisztán hallotta miről beszélnek. Minden elhangzott szó, annak jelentése közeljött hozzá. Ebben a percben arra gondolt, miért nem ült le közéjük.

A férfi úgy harminckettő lehetett, legalábbis Zoltán hitte annyinak valamiért, pedig jóval többnek látszott. Másodpercek teltek, s a kávézó teraszáról már semmit sem hallott. Hátitáskája széles pántjába kapaszkodva haladt tovább egyenesen az idegennel szemben, kinek görbe, macskaszerű alakja lassan indult meg felé. Zoltán tudta, bármit tesz, bármennyire próbál másra figyelni, s gondolataiba merülve csak úgy elsétálni mellette, meg fogja szólítani. Egyszerűen nem történhet másképp. Az idegen határozott mozdulattal lépett elé.

- Adna egy cigit?
- Ne haragudjon, nem dohányzom.

Zoltán egy pillanatra torpant meg, s már indult is volna tovább, de nem tette. Úgy érezte, mondania kell még valamit. Meg kell magyaráznia, miért nem tud adni. Hiszen ő tanár, intelligens ember, nem mehet csak úgy el, neki ezt meg kell magyaráznia.

- Leszoktam, tudja. Már rég leszoktam.

Nem érzett fájdalmat, csak egy tompa csattanást hallott. Jobb tenyerével a földre csapódott, zavartan imbolygott, majd felállt.

- Adj már egy kibaszott cigit, te köcsög! - Az elébb, ott a padnál szívtad, baszd meg!

A magyartanár, miután felkászálódott a pad felé figyelt kétségbeesve, ahol most is látta mindazt, amit az imént. Véreset nyelt, miközben érezte, forog vele a világ. Táskája után nyúlt, mely az ütéssel egy időben a jobb vállára csúszott úgy, olyan hirtelen, hogy a félliteres vizes flakon kizuhant belőle. Megtántorodott és újra hanyatt esett. Csend lett. Nem hallott most se autózajt, se emberi hangot, se semmi mást. Gondolkodni se bírt. Mindenfelé dermedt süketség. Csak a szívverését nyelte vissza összeszorult torkán.

- Na, mit találtál? Állj már fel!

A földön fekvő rogyadozva feltápászkodott.

- Adj cigit!

Nem tudott megszólalni. Tétova riadtsággal támadója arcát nézte. Látta ahogyan a lapos fülkagylók szorosan simulnak széles koponyájához, amint az egész fej kissé oldalra fordul, hogy vad, állatias lendülettel ismét belémarjon. El akart húzódni, de lassan mozdult. Az ütés hangosan csattant. Zoltán megszédült és hátrébb lépett.

- Hagyjon már békén, adok! - kiáltott félig rekedten, herélt sikollyal.
- Miért hazudsz, buzi?! - Hát erre tanított az apád, hogy hazudj?
- Adok, adok...adok!
- Térdre faszfej, térdelj le elém! Úgy adj!

Imbolyogva állt, éles kontúrokat látott, egy torz pofát mi rávigyorog, s gyengeséget érzett. Valószerűtlen volt minden. Táskája lent hevert a kövezeten, bambán nézte, de nem emlékezett rá, mikor került oda. Utánanyúlt, hogy felemelje, de az újabb ütéstől hátrabicsaklott.

- Mit mondtam?! ......Térdelj le! Nem érted, buzi...térdelj le!
- Adok,....kérem,...adok,....csak ne,...ne bántson! - zihálta Zoltán, s a könyörtelen ököl következő támadására ismét a földre esett.

Éppen, hogy sötétedni kezdett, mikor a kávézó felől egy ordítás visszhangzott végig a téren, s csapódott szét a régi épületek közt minden irányba. A nagydarab ember emelkedett fel az iménti társaságból. Őszes fejét fenyegetően előre szegte, s lépésnyire az asztalok elé állt.

- Abbahagyni! Azonnal abbahagyni! Mit képzel,...hogy meri?! - üvöltötte.

A többiek ott az asztalnál csendesen maguk elé bámultak. Csak ímmel-ámmal nézegettek felfelé, vagy egymásra, és csak töredék pillanatokra a gyalázat irányába. A nagydarab férfi feldúlt káromkodásba kezdett, s várta, mi történik. Az idegen ránézett. Zoltán, kihasználva a hirtelen támadt zavart, vállára húzta poros hátizsákját és görnyedten, szinte engedelmet kérve indult el a kis utca felé, merre minden áldott nap ment, s mely most mégis oly ismeretlen, oly távoli volt, mint mikor álmunkban eltévedünk, s nem találjuk a hazavezető utat. Homlokából forrón az orra hegyére csöppent valami. Vér volt. Farzsebéből gyűrött papírkendőt húzott elő, hogy letörölje, s közben igyekezett eltűnni. Hosszú másodpercek teltek el, míg az utcába ért. Ott, a megyei törvényszék épületének árnyékában mert először hátranézni, de homályos volt minden.

Nem értette, miért nem lát. "Hiszen az elébb még sütött a nap, mitől lett hirtelen ilyen sötét?" Homlokához kapott, hogy a vérzést csillapítsa, de most csak az izzadságát mázolta szét. Tovább akart indulni. Nem tudott. Ólomnehéz lábai nem vitték. Kapaszkodni próbált valamibe, forgolódott, zihált. "Zoli, elég csak látni,...érted, elég csak látni." "Nem látszani, egyszerűen csak itt lenni." "A kutya,...egyedül van,...szomjazik,...meghal!" Apu,...nem hagyom,...nem hagyom! "Mit képzel,...hogy meri?!" "Uramisten!"

Kinyitotta a szemét, de csak lassan tisztult az ismerős környezet. Először a könyvespolc ködlött, majd a szekrény, végül a nagy váza ott a sarokban. Fölült és az ablakra meredt. Sötétkék derengést látott. Búgott, s forgott vele a szoba. Visszadőlt, felordított, majd apró, rövidke semmi következett, és egy telefon, valahol nagyon messze csöndes cincogásba kezdett....

2021.03.31.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

szhemi bejegyzést írt a(z) Aranyat fút a szél (szeles alkonyat a tavon) című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) az értékek cérnaszálon lógnak című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) az értékek cérnaszálon lógnak című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) az értékek cérnaszálon lógnak című alkotáshoz

Madár bejegyzést írt a(z) Örök szerelem című alkotáshoz

Pecás alkotást töltött fel Három gondolat a jóságról címmel a várólistára

szhemi alkotást töltött fel Régen kaptam levelet címmel a várólistára

eferesz bejegyzést írt a(z) A lajtorja 80. című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 7. című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Bujkáló zokni című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) az értékek cérnaszálon lógnak című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Színkeverős szürke vers című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Színkeverős szürke vers című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Színkeverős szürke vers című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Színkeverős szürke vers című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) az értékek cérnaszálon lógnak című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 7. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 6. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 5. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Bujkáló zokni című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Bujkáló zokni című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Bujkáló zokni című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) az értékek cérnaszálon lógnak című alkotáshoz

Tóni bejegyzést írt a(z) Arany János: Ez az élet / Das ist das Leben című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Színkeverős szürke vers című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 7. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 30. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 29. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 28. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 27. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 26. című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Barangolva járom... című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel tegnapi szótlanság címmel a várólistára

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Versike című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Berci keresztelőjére című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)