Muskátlik virágoztak az ablakban,
bronzban játszott a délutáni napfény,
s a zavartalan, néma csend lágy ölén
apró, láthatatlan szárnyak csapkodtak.

A jól védett, apró házacska mögött
hófehér homokdűnék emelkedetek,
halk hullámárban morajlott a tenger,
s némán húzott el smaragdvizén a szörf.

Úgy hatott néhány röpke pillanatra,
a boldogtalanság sosem törhet be
e mindennapoktól elzárt szigetre,
s tán e szép álom örökké eltarthat...

Vajon honnan ered a megszállottság,
mi sosem engedi meg, hogy az ember
saját sötét árnyékából kilépjen
s végre megvalósítsa szíve vágyát?




EREDETI HOLLAND SZÖVEG:

Het Huisje in de Duinen

Muurbloemen bloeiden voor het lage raam.
Het late middaglicht was warm en bronzen,
en de ongerepte stilte klonk als gonzen
van vele kleine vleugelen te zaam.

En achter het beschutte, kleine huis
verhieven zich de wit-geblaakte duinen:
een strakke hemel stond boven hun kruinen;
haast niet te horen was het zeegeruis.

Hier scheen de macht van 't onheil te vergaan,
één ogenblik. Hier scheen 't geluk bereikbaar,
de lome druk der daaglijksheid ontwijkbaar
binnen de grens van een beperkt bestaan.

Welke is die mensen ingeschapen drang,
die geen vervulling duldt van het begeerde,
maar altijd van hun zwakke harten weerde,
waarnaar zij joegen, heel hun leven lang ?