HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 11

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47194

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-03-09

Különös éjszaka

KÜLÖNÖS ÉJSZAKA





Éjféltájban, a buli kellős közepén a Keglevich belehányt a telefonkagylóba. Valószínűleg, túl sok bólét ivott, s gondolom, keverte más italokkal is. Ez az ominózus eset, melyet később, ha szóba került a társaságokban mindig, teljes részletességgel tudtam felidézni, akkor történt, amikor a gróf a rendőrség gyermekvédelmi osztályát tárcsázta éppen.
Mit akart tőlük?
Megmondom.
A Marosi Katinak az volt a feladata, hogy valljon szerelmet a vonal túlsó végén bejelentkező ügyeletes tisztnek, -ezért hívta a gróf a zsernyákokat és nem másért. No persze a Kati nem tudhatta, milyen számot hívott a Keglevich Soma, neki csak szépen ízlésesen, precíz részletességgel el kellett volna mondani, mi mindent művelnének fenn és lenn, ha együtt tölthetnék az éjszakát.

Szokásos infantilis játékaink egyike volt ez, megpörgettünk egy üveget, s aki felé az üveg nyaka mutatott, az, kapott valami kellemes kis büntető feladatot. Az eredeti verziót, amit a Keglevich javasolt, már tudniillik, hogy a vesztesnek le kell vetkőznie meztelenre, kis szókülönbséggel elvetettük, megmondom őszintén, én magam is ellene voksoltam. Ha más lett volna a társaság összetétele, tudjátok, mire gondolok: a csajokat, mondjuk a Sportuszodában szedtük volna fel, vagy a Lapajéknál, egy másik házibulin, esetleg a Városligetben, én lettem volna a legelső, aki a Keglevich változat mellett kardoskodik. Így, azonban, hogy a csajok a mi bandánk csajai voltak, a Zsíros húga, a Tóth Ildi, az én húgom, a Kati és a Keglevich Eszter, kicsit rázós volt a dolog. Elvégre mégsem vetkőztethetjük tök meztelenre a saját húgainkat?
Ezekre a bugyuta játékokra általában éjfél felé került sor, amikor már elfáradtunk a szakadatlan rokizásban. Sokat táncoltam aznap este, a legtöbbet a Maryval, a Ricsi húgával ráztam, de a Marosi Katival és a Keglevich Eszterrel is keményen nyomtuk. Elvis Presley és Bill Halley számai mentek, ezekre a számokra nem lehetett normálisan táncolni, csak őrjöngve. Ez a tánc, ez a zene különböztetett meg minket az előző, s az utánunk következő nemzedékektől, s ez az őrjöngés! A rockzene vad ritmusára szinte önkívületben figuráztunk, röpültek a lányok a srácok karján, bő szoknyájuk csavarodott, hullámzott a derekuk körül. Ha valaki, kívülálló, aki számára a Rock and Roll nem jelentett semmit, látott volna ilyenkor minket, bizonyára azt hitte volna, hogy az őrültek házába került, és nem járt volna túl messze az igazságtól.
A malőrt követően a játék félbeszakadt, s nem is folytatódott tovább. A lányok sebtében összetakarították a telefon környékét, a Keglevich pedig előkelő úri eleganciával elnézést kért a húgomtól, mint -,,házikisasszonytól,,- még kezet is csókolt neki, amit én kissé túlzott, színpadias gesztusnak tartottam a részéről, de hát, ő egy Keglevich volt!
Bekapcsoltam a magnót, ráztunk tovább. A Bodolai Jocó a Tóth Ildivel táncolt, feltűnően sokat foglalkozott vele ezen a bulin, amin persze nem lehetett csodálkozni, az Ildi valóban úgy nézett ki keskeny kisfiús arcával, kék szemeivel, s az arcát keretező félhosszú angyalhajával, mintha az ég egyik földre tévedt angyalkája lett volna.
Valamikor, éjfél után egy és két óra között lerogytunk pihenni. Sport-teljesítménynek sem volt semmiség, órákon keresztül szökdécselni, ugrabugrálni, emelgetni, forgatni a csajokat. A Keglevich Soma belevetette magát az egyik mély fotelbe, hosszú lábait a rá jellemző, végtelenül elegáns és kecses mozdulattal átvetette egymáson, szőke művészsérója a homlokába hullott, ahogy lezöttyent. Poharát felemelve a Marosi Katira köszöntötte, s mindenki számára kissé váratlanul ezt mondta:
-Kati, én leszek a szél, ami hófehér vásznadat kidagasztja, én leszek a vízesés, amit sziklaöblöd befogad. Én leszek a kertész, aki kiskerted virágát megöntözi, s rügyező bimbódat féltő szeretettel simogatja!

A Kati egy pillanatig döbbenten bámult a g r ó f r a, majd valami trágárság buggyant ki a száján, amit nem idézhetek szó szerint, pedig hát elég költői- és elég érzékletes volt, s aminek az volt a lényege, hogy a Keglevich akkor sem kellene neki, ha egy szem férfi lenne a földön.
A Maryra néztem, egymás mellett ültünk a díványon, felhúzta a szemöldökét, mosolygott. Mi szavak nélkül is jól értettük egymást.
A gróf ekkor teátrális mozdulattal kisimította a haját a homlokából, s az italtól vörös, begyulladt szemeit a Katira függesztette.
-Ha nem lehetek én a szél, hogy dagasszam vásznadat, ha nem lehetek én a vízesés, amelynek robajlását te fogadod magadba, ha nem lehetek én a méhecske, aki szűz bibédre száll, akkor azt kívánom, adjon az Isten neked olyan férfit Kati, aki nálamnál méltóbb minderre!
-Az Istennek ehhez semmi köze, de neked se, -szögezte le a Kati mérgesen. -De hülye állat vagy, Keglevich! Törődj a magad dolgával, Isten egyébként sem létezik!
-Nem létezik?! - Soma talpra ugrott. -Azt állítod, hogy nem létezik?
-Azt, -vonta meg a Kati a vállát. -Mi van ebben, hogy így beindultál? Te is tudod, Istent az emberek találták ki. Ne kezdjünk el ezen vitázni.
- Hogyan jött létre a világ akkor, ha nincs Isten, -kérdezte a gróf, aki szívesen vitatkozott, bármiről, bármikor bárkivel, s ha valaki fehéret mondott, ő rögtön feketét, csak, hogy vitatkozhasson.
A Kati különösképpen a liblingje volt, előszeretettel rángatta bele olyan helyzetekbe, amikből a kiscsaj nem tudott kikászálódni. Ez is afféle csapda volt, rögtön észrevettem, a Katit azonban sodorta tovább az ár az örvény közepe felé.
-Ki teremtette a világot, ha nincs Isten, -kérdezte a gróf. Szép nyugodtan visszaült a fotelba és megitta a borát. -Na, ki?
-A világot nem kellett megteremteni Keglevich, -mondta a Kati, -mert a világ öröktől fogva létezik. Nem tanultad az iskolában, hiányoztál a filozófia órákról?
-Tehát, szerinted a világ, ez az egész nagy böhöm izé, a világűr, a csillagok, meg minden..., magától keletkezett és senki nem működteti?
-Úgy van, de ezt te is tudod, ne játszd itt nekem az eszed!
A vékony hosszú fiú előrehajolt ültében, nem tudtam, mire készül.
-Itt van ez a pohár az asztalon, -mondta. -Látod?
-Látom. Na és?
-Nem mozdul.
-Nem hát. Mitől mozdulna!
-Hát akkor most jól figyelj!
Soma egy heves kézmozdulattal lesöpörte a poharat az asztalról, a pohár a
falhoz vágódott, és pozdorjává törött.
-Nagyon vicces, -vonta meg a Kati a vállát, -de, mit bizonyít ez?
-Azt bizonyítja Katikám, hogy az anyag saját magától nem képes arra, hogy
mozogjon. Az anyagi világ részeit, legyenek azok bármik is, protonok, neutronok, elektronok, erőterek, kvarkok, vagy csillagrendszerek, valakinek mozgatnia kell. Az anyag a Mozgató nélkül halott. És a világ is halott Isten nélkül.
Kati megrázta a fejét.
-Én nem így tudom. Én úgy tanultam, hogy az anyag törvényei mozgatják a világot, nem Isten Az anyag törvényei egyetemesek és öröktől valók.
Ránk nézett, mintha segítséget, megerősítést várt volna, mi azonban hallgattunk. Ez kettejük csatája volt.
-Mit tudsz te az anyagról és az anyag törvényeiről, -nevetett fölényesen a gróf. -Ismered a termodinamika fő tételeit? Meg tudod magyarázni Einstein általános és speciális relativitás-elméletét, vagy Max Plank kvantum-mechanikáját? Le tudod vezetni a Krebs-Szentgyörgyi ciklust? Hogyan képződik a szervezetben fehérjékből, zsírokból, lipoidokból szénhidrátokból piroszőlősav? Gőzöd nincs ezekről a dolgokról, de azt mondod: -,,az anyag törvényei,,?!
-Ne, szövegelj nekem Keglevich. -Kár a fáradtságért. Akármit hablatyolsz össze-vissza, Krebsről, Plankról, meg a piro akármiről, nincs Isten.
-De hát, okold meg az állításodat! Érveket Katám, érveket, mert csak úgy tudjuk egymást meggyőzni, ha érvek ellen érveket sorakoztatunk fel!
A jó fene akar téged meggyőzni! Csak hát arról van szó, hogy nincs Isten, s ezt
nem kell bizonyítani, mert a napnál világosabb és rajtad kívül mindenki tudja!
-Argumentumokat, Kati, -figyelmeztette hűvösen a gróf az öreg Marosi imádnivaló lányát,- mert ez nem az, -indoklást! Miért nincs.
-Csak. Mert nincs, és kész!
-Nahát, ez az látod, -csattant fel a Keglevich, -a csak! Ez az összes érv, amit egy vitában fel tudsz vonultatni. Csak. Csak, csak és csak, semmi több. Az örök női válasz. Ó nők!
Ez így már túl sok volt, egy lélegzetre, valamit sürgősen ki kellett találnom. A Keglevich Soma és a Kati nem voltak egy súlycsoportban, ha vitára került a sor, ezt mindenki tudta a társaságban!
-Vívjunk, -javasoltam.- Hagyjuk most a vitát, s hagyjuk Istent. Nekünk egyébként sem osztottatok lapot, -mondtam a Keglevichnek. -Mit szólnál egy kis asszózáshoz?
-Kitűnő ötlet, -helyeselt. -A vívás nagyszerű, férfias sport, nem olyan, mint a röplabda, az úszás, vagy az asztalitenisz!

A lányoknak, nem hiszem, hogy túlzottan tetszett az ötletem, a srácok azonban lelkesen fogadták. Játszottunk mi másfajta, sokkal durvább játékokat is, tőrrel vágtuk fel az alsókarunkat, cigarettát oltottunk el a csuklónkon, vastag drótokat téptünk szét mellizmaink megfeszítésével, miközben a drót véres hurkát vágott a húsba, mindegy, a célnak most a vívás is tökéletesen megfelelt. Behoztam a kardokat, levetkőztünk félmeztelenre. Kisorsoltuk, ki kivel kezd. A Zsíros és a Bodolai Jocó volt az első pár, rendesen kiosztották egymást. Utánuk én következtem a Keglevich ellen. Valószínűtlenül vézna, hófehér teste, mint egy kísértet táncolt előttem a zöld és lila hangulatvilágításban, jól odasóztam a bordái közé, ő meg viszonzásul fejbevágott, hogy felrepedt a homlokom.

-Első vérig!- kiáltotta Tálai Gyurka, a botcsinálta párbajsegéd, -elég volt uraim, itt a vége!

Összeölelkeztünk, nevettünk az egészen, -ebcsont beforr! A lányok fellélegeztek, gyanítom, ők távolról sem élvezték annyira ezeket a hülye-gyerekeknek való harci játékokat, mint mi. Az előző kínos vita szerencsére már a múlté volt. Felöltöztünk. De mielőtt még az ingembe bújtam volna, Mary megnézte a fejsebemet a fürdőszobában. A faliszekrényben találtunk jódot, gézt, sebhintőport. Vágott egy darabkát a gézből, s óvatosan letörölgette a seb melletti területet, s ellenkezésemet figyelmen kívül hagyva takaros kötést tett a homlokomra, éppen a bal szemem fölé. A beavatkozás után úgy néztem ki, mintha én lennék Jumurdzsák a Héttoronyból.
Hajnalig buliztunk. A gróf rendesen elázott, elernyedve ücsörgött kedvenc fotelja mélyén, s kissé akadozva dacos hangon Adyt szavalt,

,,vagyok, mint minden ember fenség,
északfok, titok, idegenség,
lidérces messze fény,
lidérces messze fény"

-Hát, tényleg eléggé lidérces vagy így beseggelve, -mondta a Marosi Kati, elégtételt véve sérelmeiért. -Megyünk, vagy megvárjuk, amíg újra okádni kezdel?
Az Eszter is ráncigálta már az öccsét, hogy induljanak. Bodolai Jocó és Tálai Gyurka az előszobában várták a többieket. Tóth Ildi akkorát ásított, majd bekapta a mellette álló Jocót.
Kezet fogtam a Ricsivel, Maryval megpusziltuk egymást.
Ricsi az ajtóban megállt egy pillanatra.
-Gyerekek, kinek van kedve holnap, illetve ma, mert már ma van, lovagolni egyet?
-Hol akarsz lovagolni, faszikám? - kérdezte a Keglevich, magához térve kókadtságából. A Vidámparkban, hintalovon?
-Nem, dehogy! Solymáron, egy ismerősömnél. Állati jó fej az öregcsávó van egy tüneményes lova, a Pista, az is jó fej, elől harap, hátul rúg!
-Jó fej, jó fej, -horkantott a gróf. Te vagy a jó fej, meg a Caligula lova!
-Ezer szerencse, hogy Pistának hívják a gebét,- füttyentett aztán észbe kapva, -ha Caligula lenne a neve, nem hiszem, hogy érdekelne a dolog, de, így hogy Pistának hívják, üsse kő, elmegyek.

A többiek is fogadkoztak, hogy velünk tartanak délután, végül azonban mégis csak mi négyen, a Ricsi, a Mary, a Marosi Kati és én jöttünk össze a Moszkva téren a megbeszélt időpontban. Kibumliztunk Solymárra. A busz-megállóban, ahol leszálltunk, a Ricsi felhívta a figyelmemet egy furcsa házra, ami büszkén trónolt nem messze tőlünk, a hegyoldalban. A ház úgy nézett ki, mintha valami elvarázsolt kastély lenne csigás tornyaival, vaskos bástyáival s a bástyákon a lőrésekkel.
-Kié ez a ház, -kérdeztem a Ricsitől. -Biztos, hogy normális az ürge?
-Biztos, hogy nem normális- válaszolta rám kacsintva. Mérget vehetsz rá. Olyan, mint mi ketten, te meg én. Megrögzött álmodozó, kötözni való bolond. Várkastélyt épített magának, s lovat tart. Nem azért kell neki a ló, hogy szántson, vessen, vagy hogy szekeret húzzon, ó nem! Ő lovagol rajta. Kard az oldalán, s az övében pisztoly. El tudod ezt képzelni?
-Már csak Dulcinea hiányzik, meg a Sancho Panza,-vetettem közbe.
Ricsi felnevetett.
-Dulcinea is van, meg Sancho Panza is, majd meglátjátok. De, gyertek, menjünk föl, ne ácsorogjunk itt az út mellett.

Kanyargós széles kocsiút vezetett fel a várkastélyszerű épülethez. Ahogy kiértünk a homlokzat előtti füves területre, meglepődve állapítottam meg, hogy a vár alig nagyobb egy nagyobbacska családi háznál!
Várnak ugyan picike volt, de takaros, az egyik bástyán még egy öreg ágyút is felfedeztem.
Kiabálásunkra valaki belülről leeresztette a hidat, a kapuszárnyak szétnyíltak, s egy alacsony köpcös, pirospozsgás alak gurult ki, jókedvűen hahotázva.
-Ez biztosan az öreg Sancho, -súgtam oda a Ricsinek. Filmen ment egyszer a történet, pont így nézett ki!
-Dehogy is! Ez a gazda, te őrült! Meg ne próbáld Don Qijoténak hívni, mert keresztül döf a pikájával.
A gazda, Dani bának hívták, barátságosan hahotázva beinvitált minket.
Ricsi bemutatta a társaságot, sorra lekezeltünk az öreggel. Hellyel kínált a nagy kerti asztal mellett, az óriási platánfa árnyékában. A fal úgy volt megépítve, hogy körbekerülte a nagy fát, melynek koronája a jobboldali bástyát szinte teljesen eltakarta. Mögöttünk tömör tölgyfa-lépcső vezetett fel egy neogótikus stílusban épült, gazdagon díszített boltíves bejárathoz. Ezen most egy lidércnyomás-szerű alak lépett ki, két méter magas, csaknem teljesen kopasz, olyan jelenség, mintha kísértet csontváz lenne a házi kriptából. Tálcát tartott a kezében, a tálcán csordultig telt üvegkancsó, s poharak.
-Ez itt a Sancho Panza, -dünnyögte a Ricsi, egy alkalmas pillanatban, -ez a rém: Dani bá' gügye szolgálója.

Az asztal egyik oldalán a Ricsi ült a Marosi Katival, szemben velük mi, a Mary és én. Az asztalfőt a gazda foglalta el. A langaléta haver egy árva szó nélkül letette a tálcát az asztalra, és távozott. Még a köszönésünket sem fogadta.
-Süketnéma,- mondta a tömzsi ember mentegetőzve, -egy kukkot sem ért abból, amit mondanak neki. No, de kóstolják meg az italt. Málnaszörp, valódi, nem gyári, saját kezemmel szedtem a hozzávalót itt a hegyoldalban.
Töltött a finom metszésű kristálypoharakba. Megkóstoltam, itatta magát. Ittunk és beszélgettünk, főleg a kutyákról, a lovakról és a fegyverekről esett szó. Később Dani bá körbevezetett a házban, megcsodálhattunk mindent, a kardokat, lándzsákat, vérteket, szúró és vágó fegyverek egész arzenálját, a ,,nagyterem,, faburkolatát, tornyokat, bástyákat, csigalépcsőket, a romantikus zegzugos átjárókat.
Sokáig álldogáltunk az életnagyságú páncélos lovag előtt a szalonban, -Dani bá könnyedén megjegyezte, hogy a vértezet eredeti, és egy kisebbfajta vagyonba került.

-No, vallják meg hát, nem miattam jöttek, hanem a Pista miatt, -mondta heherészve, amikor visszatértünk a kerti asztalhoz.- Lovagolnának egyet, innen fúj a szél, nem igaz?
Szemérmesen bevallottuk, valóban ez a szándékunk.
-Akkor ne húzzuk tovább az időt,- vágott az asztalra, -lássunk neki.
Hátra vitt minket az istállóhoz, felszerszámozta a Pistát, s kivezette az udvarra.
-Had látom, csak, mit tudnak! Ricsi barátomon kívül lovagolt már valamelyikük?
-Én már lovagoltam, -jelentettem ki magabiztosan. -Gyulaváriban lakik az egyik rokonunk, a Fekete Kőrös mellett van tanyája, nála egynéhányszor hajtottam s lovagoltam is.
-Meglássuk! Kerüljenek egyet itt bévül szép sorjában, s ha nem esnek le, nem bánom, a vár körül is próbálkozhatnak. Mit mondott, hol lakik a rokona? Gyulaváriban?
-Nem pontosan Gyulaváriban, -mondtam, -hanem mellette, egész közel a folyóhoz.
-Szép hely az ott, -bólogatott merengve, -ismerem. Hajaj, de még mennyire ismerem.
-Nocsak, talán odavalósi Dani bá'? -érdeklődött udvariasan a Ricsi.
-Nem, én a Felvidéken születtem, Korpona mellett, egy olyan falucskában, ami ma már nem létezik. Gyulavári azért ismerős nekem, mert ott estem orosz fogságba. Az utolsó egység voltunk, amelyik a folyót védte, Hunyadi-páncélgránátosok. A mi védelmi szakaszunkon át nem törtek volna a ruszkik, elit egység volt a mienk, s lőszerünk is volt bőven. Százával jöttek a T 34-eseikkel, mi meg csak lődöztük őket, mintha agyag-galamb vadászaton lennénk. Aztán, összeomlott a front, áttörtek a szárnyakon, s körbe kerítettek minket. Megpróbáltunk kitörni, puskatussal, s szuronnyal verekedtünk a muszka gyalogsággal, amikor találatot kaptam. Közvetlen közelből lőttek vállon. Na mindegy, megúsztam nem érdekes! Gyerünk hölgyeim és uraim, a Pista már türelmetlen, látom rajta, nagyon kapál a patájával.


Ricsi ült fel először, megjegyzem: ez nem is volt egyszerű feladat, a Pista ez az átkozott dög, tényleg harapott is, rúgott is, ahogy a Ricsi előre jelezte, ezért csak óvatosan oldalról lehetett hozzá közelíteni. No, de túljártunk ám az eszén! A Mary, Dani bá' instrukciói szerint, almával kínálta, s míg így ügyesen elterelte a figyelmét, a Ricsi nyeregbe pattant. Ügetett néhány kört, aztán cipője sarkával oldalba rúgva a dögöt, vágtába ugrasztotta. Elhűlve figyeltük, mi lesz ebből? A Zsíros ráhajolt a ló nyakára, hófehér ingének az ujja lobogott a szélben, ahogy elzúgott mellettünk. Nyeltük a port, de a java még hátra volt. A vakmerő lovas a nyeregben most a kerti pad felé iramodott, és habozás nélkül magas ívben átugratott fölötte!
Ricsi után én következtem, aztán a lányok. Dani bá kihozta az istállóból a futószárat, s óvatosan vezetgette körbe a lovat, hogy a kiscsajok le ne essenek. Ricsi nyaggatta az öreget, nem mehetnénk e ki a ház elé, a rétre?

-A fiúk kimehetnek, -egyezett bele nagy nehezen, -de a lányoknak nem javaslom, hogy odakint lovagoljanak. Ez a Pista egy vadbarom, ha szabad tért lát maga előtt, nekilódul, még leesne valamelyikük, s a nyakát szegné!

Kivezettük Pistát a vár elé. Ricsi azt szerette volna, ha én megyek először, én meg azt, hogy ő.
Sorsoltunk: "szőrös töke van a légynek, ha nem hiszed, eredj, nézd meg,..." vesztett, neki kellett kezdenie a műsort. A már ismertetett szertartások közepette nyeregbe szökkent, s elporzott azon az úton, amelyiken feljöttünk a buszmegállótól. Jó száz méterrel alább az út balra kanyarodik, itt van az elágazás. E ponton túl már nem láttuk, merre jár. Negyedórát, húsz percet volt távol, rettenetes hosszúnak tűnt, a Kati már kezdett aggodalmaskodni, hogy biztosan leesett a lóról, s most ott fekszik törött karral hörögve az erdőben. A Ricsit azonban nem kellett félteni! Nem olyan fából volt faragva, hogy egy ló kibabráljon vele. Én legalább is biztos voltam benne, hogy épségben visszatér. Így is lett. Izzadtan, porosan, de diadalmas képpel vágtatott be a kapu elé, leugrott, és odadobta nekem a kantárszárat, -te jössz haver!
Mit mondjak: szép rendesen be voltam csinálva, de nem látszott kiút semerre, különösen így nem, hogy a lányok várakozás-teljesen engem néztek. Most már csak hős lehettem vagy hősi halott. Torkomban dobogó szívvel szálltam nyeregbe, és látszólag nyugodt galoppban, belül azonban ocsmányul izgulva elporoszkáltam. Ahol az út balra tér, az Y -elágazásnál, a felső ágat választottam, azt amelyik, egy bő hurokkal visszakanyarodik a hegy felé. Az ösvény itt elég széles volt, s enyhén emelkedett. Könnyű ügetésben haladtam néhány száz métert, hol jobbra, hol balra kanyarodva, mígnem közvetlenül egy ilyen kanyar után az utat kidőlt fa zárta el. A Pista nyílegyenesen az akadály felé tartott, s anélkül, hogy bármit tehettem volna, könnyegén átugratott felette. Igen ám, de arra sem ő, sem én nem számítottunk, hogy egy öreg kocsányos tölgy ága mell -magasságban pont itt ível át az úton. Az ág mellbe taszított, s én, hopszla, a földön találtam magam. Az egész olyan gyorsan történt, hogy mire észbe kaphattam volna, már az ősvényen hemperegtem, s a ló sehol! Feltápászkodtam, tapogattam az oldalamat, a derekamat, és a vállamat, elsősorban a vállamat, mert azt ütöttem meg a legjobban, s a hajladozó ágakat bámultam bugyuta képpel, amerre a Pista elszaladt. Most mit tegyek? Első fúriámban elkezdtem futni abba az irányba, amerre a Pistát eltűnni láttam, s vadul ordítoztam: Pista! Pista!
Futottam és kiabáltam, amíg a lélegzetem el nem fogyott, de minden erőfeszítésem hiábavaló volt, a ló kámforrá vált.
-Te jó szagú rezeda, mi a fityfenét kell tennem most?!
Mivel semmi okos dolog nem jutott az eszembe, retiráltam, egészen vissza a házig, ahol a többiek elhűlve nézték dicstelen visszatérésemet.

-Az öreg padlót fog, ha megtudja, mi történt -gondoltam magamba zuhanva, a legkevesebb, hogy felnégyel azzal a hatalmas bárddal, amit a falon láttam!

Dani bá' azonban egyáltalán nem őrjöngött, -állítom, bárki más ezt tette volna ebben a helyzetben -hanem higgadt hangon kijelentette, hogy a Pistát még sötétedés előtt meg kell keresni, s hozzátette: ebben mindannyiunk segítségére számít.
-A lányok maradjanak itt, míg vissza nem térünk, -rendelkezett, -a többiek pedig, aló neki, a világ négy égtája felé!

A Kati és a Mary ragaszkodtak ahhoz, hogy részt vegyenek az akcióban, naná, majd pont egy ilyen buliból maradtak volna ki. Így hát, végül, némi vita után a Mary és én nyugat felé indultunk el, arra amerre az Y -elágazás található, a Ricsi és a Kati keletnek, a ház háta mögött kanyargó ösvényen, a süketnéma a község irányába, míg a gazda maga toronyiránt északnak, amerre a hegy csúcsa magasodott.

Az órámat nem néztem meg, de később meg mertem volna esküdni, hogy 6 óra már régen elmúlt, amikor nekivágtunk. Biztos voltam benne, hogy az a jó irány, amelyiken mi haladunk, a Pista errefelé rohant el, ehhez nem fért kétség.
Mentünk, mendegéltünk, frissen lépdelve a friss nyomon, mint indiánok a hadiösvényen egy Karl May regényben, bár a ,,nyomot,, csak képletesen kell érteni, mert valójában a szememet majd ki néztem, semmit se láttam, se a földön, sem az alacsonyabb ágak szintjén, ami a Pistára utalt volna.
Meddig haladtunk így a képzelt nyomon meg nem tudnám mondani. A széles turista-út eltűnt alólunk, keskeny vadváltón csörtettünk előre, egyre beljebb. Az erdő, a bozót egyre sűrűbbé vált körülöttünk, fogalmunk nem volt merre járunk, de csak mentünk előre, mintha titokzatos erő húzott vonzott volna minket.
Az erdőben a sötétség hirtelen, figyelmeztetés nélkül érkezik, ezúttal is így történt. Az én hibám volt, csaknem három évvel voltam idősebb a Marynál, és én voltam a férfi, nekem kellett volna észnél lennem. Amikor leszállt az este, már visszafelé jöttünk, illetve csak hittük, hogy visszafele. Isten igazából nem tudtuk merről jöttünk, és hová tartunk. Hamarosan olyan sötét lett, hogy az orrunkig sem láttunk el. Egymás kezét fogva tapogatóztunk előre fatörzstől fatörzsig, tüskés bokrok zárták el az utat, és megfordulva újra csak tüskés ágakba ütköztünk. Végül kínomban hangosan felröhögve megálltam. Ekkor már annyira sötét volt, hogy a Maryt is alig láttam magam mellett, ha nem fogom a kezét s nem hallom szapora lélegzetét, nyugodtan azt hihettem volna, hogy egyes egyedül vagyok a kerek erdő közepén. Annyira irreális, meseszerű helyzet volt, s mégis annyira valóságos! A vállam, amelyre ráestem, kegyetlenül sajgott, s a tenyeremben, amivel belemarkoltam a galagonya-ágba, ezernyi tű szúrása égett.

-Mi lesz most, -kérdezte a Mary, halk, de meglepően higgadt hangon. -Hogy jutunk ki innen?
-Nem tudom, -vallottam be. -Az igazság az, hogy fogalmam nincs, merre kellene mennünk, de, ha tudnám se segítene, mert semmit sem látok. Te látsz ebben a vaksötétben?
-Nem, -mondta én se látok, nem vagyok bagoly!
-Mit tegyünk?
-Nem tudom, mondd meg te!
-Fázol, -kérdeztem, -mert éreztem, hogy reszket a keze a tenyeremben.
-Nem, -suttogta,- de igen, egy kicsit fázom, nem érdekes, ki fogom bírni.
-Üljünk le ide a fa tövébe -javasoltam, -nem tudok jobbat kitalálni. Lehet, hogy már keresnek minket a többiek. Nagyobb az esély, hogy ránk akadnak, ha itt maradunk egyhelyben, és nem a sötétben kóborlunk.
-Ezen a helyen meg nem találnak -mondta csüggedten a kislány. Annyira sűrű a bozót, s olyan messze vagyunk mindentől!
-Oké, lehet, hogy így van, de végtére is mi bajunk eshet azon kívül, hogy fázunk egy kicsit? Kivárjuk a reggelt, s világosban majd csak kitalálunk valamerre! -bíztattam. -Mit szólsz hozzá?
Nem válaszolt, csak halkan felnyögött.
-Hahó, kislány, itt vagy még? Vagy te már hazaértél?
-Jól kikapok otthon!
-Miért kapnál?
-Na hallod! Mit gondolsz, mit szól majd az anyám, hogy nem mentem haza? Ha a Ricsiék megtelefonálják neki, hogy elvesztem?
-Dehogy telefonálják -kiáltottam fel. -Nem ettek meszet! És te egyébként se tehetsz semmiről, én, egyedül én vagyok a hibás!

A sötétben felém fordult, éreztem vállának mozdulását. -Nem,- mondta,- szó sincs róla. Mindketten hibáztunk, ha egyáltalán hibának lehet nevezni, hogy eltévedtünk. Félre ne értsd, hogy aggodalmaskodom, jó buli, hogy itt vagyunk az erdőben, és azt se bánom, ha fázok egy kicsit. Csak attól félek, hogy fogom ezt otthon megmagyarázni!
Mivel semmi más ésszerű lehetőség nem adódott, leültünk a fa tövébe, s amennyire lehetett összebújtunk, hogy melegen tartsuk egymást. Pólóban voltunk és farmerban mindketten, ez bőven elég volt, amíg a nap sütött, de most, hogy este lett, s lehűlt a levegő, igen lenge öltözetnek bizonyult. Éhesek voltunk és fáztunk. Édes, bódító illat töltötte be a levegőt, bodza, vagy valami más erdei virág illata.
-Különös, különös este, -suttogta a kislány. -Érzed ezt az émelyítő illatot? S ezek az apró roppanások itt mögöttünk a sötétben! Hallod? Mi lehet ez?
Szemből világító zöld szempár meredt ránk, majd suhogást hallottunk, s a szempár eltűnt. Talán bagoly volt. Az erdő hangjai nyugtalanítóak voltak, mégis tökéletes biztonságban éreztem magam a kislánnyal, elveszve, mindentől távol. Tudtam, hogy most nekem kell őt megvédelmeznem, s magával az ördöggel is szembeszálltam volna, ha bántani merészeli.
Átkaroltam, fejét a vállamra hajtotta.
-Álmos vagyok,- mondta, -nem baj, ha elalszom?
-Aludj csak, -simogattam meg a haját. -Aludj nyugodtan, vigyázok, amíg alszol.
-Nem fogsz megharagudni?
-Hogy haragudnék, csacsi! -aludj.
Elcsendesedett, hallottam könnyű, egyenletes lélegzését. A fejem majd szétszakadt a túl erős, túl bódító illattól, hátul a tarkóm tájékán éles nyilallásokat éreztem. Félig ébren, félig alva tartottam a kislányt zsibbadó jobbkarommal, mozdulni se mertem, nehogy felébresszem. Ahogy küszködtem a rám zúduló álmosság ellen, egyszerre csak a szélben hajladozó ágak között apró, pislákoló fénypontot pillantottam meg. Hohó! Ott egy ház van! Ez mesterséges fény!

Megráztam a karját. -Mary! Héj, te lány, ébredj, hej hó!
Gyengéden rázogattam, míg magához nem tért.
-Hol vagyunk,- kérdezte. -Te vagy itt?
-Nézd csak azt a fénypontot a sötétben,- mondtam,- mit gondolsz, mi lehet az?
-Nem látok semmit,- válaszolt tétován, -túl sötét van.
-De, ott,- nézd, most újra látszik!
-Fény, -mondta, egy kis hallgatás után csodálkozva. -Talán valami erdei lak lehet az.
Odamegyünk?
-Bírod!
-Persze, hogy bírom, hogyne bírnám!
Felálltunk összekanalaztuk magunkat, s egymást húzva, vonva, támogatva elindultunk a fény felé. Átküzdöttük magunkat nagy keservesen a sűrű bozóton, s kilyukadtunk egy kicsike tisztásra, ahol a csillagok halvány fényében előttünk állt az alacsony, fatörzsekből összerótt mesebeli házikó.
-Be mersz jönni? -kérdeztem a küszöbre lépve. -Lehet, hogy rablótanya, kifosztanak, s megölnek minket.
-Ne nevettess, -válaszolta a kislány s csengő hangon felkacagott. -Mit rabolnának el tőlünk?
-Akkor, hát?!
-Gyerünk, -mondta -vágjunk bele. Ha egyszer elhatároztad magad, soha ne nézz hátra!
Kopogtam, semmi válasz. Lenyomtam a kilincset, az ajtó kitárult. Az első, amit megláttam odabenn, a sparhelt volt. Fekete hajú asszony állt mellette, buzgón kavargatott valamit, s nevető, barátságos szemekkel intett felénk.
-Eltévedtek, ugye? Jöjjenek csak bátran. Házam ajtaja mindig nyitva áll a vendég előtt. Maguk szerelmespár?
-A kérdés annyira váratlan volt, annyira durva és tapintatlan így telibe, hogy a szó a torkunkra forrt hirtelenjében. Maryra néztem, ő vissza rám, s egyszerre pukkant ki belőlünk a nevetés. A feszültség feloldódott.
-Igen, -mondtuk majdnem egyszerre, belemenve a játékba.
-Gondoltam. Magukra van írva. De, ne álldogáljanak hát a küszöbön! Kerüljenek beljebb, üljenek le ide, a tűz mellé. Látom, átfagytak odakinn. Hidegek még az éjszakák. Merre bolyongtak ebben a rengetegben, ahol a madár se jár?

Elmeséltem neki kalandjainkat, attól a perctől kezdve, hogy leestem a lóról, egészen addig, hogy megpillantottuk a fényt. Sokat-tudóan hümmögött.
-Zúzódás van a vállán, s nehezen bírja mozdítani a jobbkarját, eltaláltam?
Csodálkoztam, honnan tudja, mert arról, hogy megütöttem a vállam nem tettem említést.
-Vegye csak le az ingét, -mondta,- megnézzük azt a csúnya sebet.!
A heverő fölött lévő polcról leemelt egy üvegcsét, lecsavarta a kupakját, s a sárgás, szirup-szerű folyadékból töltött néhány cseppet a tenyerébe.
-Mutassa, ne féljen!
Fejemen áthúzva, kibújtam a pólóból, az asszony mellém lépett, most a jobb oldalamnál állt, közöttünk. A tűzhellyel szemben ültünk, az állatbőrrel letakart heverőn. Mary szemügyre vette a zúzódást a vállamon, s az asszony előtt átnyúlva ujjával óvatosan megérintette.
-Nagyon fáj? -kérdezte résztvevően.
-Nem, -füllentettem, -alig egy kicsit. Csúnyának elég csúnya, de nem vészes.
-Bekenem ezzel a kenőccsel, s reggelre rendbe jön, meglássa, -mondta az asszony, eltolva a Mary kezét, -engedjen csak!

Puha, azt lehet mondani, szinte érzéki mozdulatokkal kente a vállamat, addig masszírozta, amíg a bőr be nem itta a folyadékot.
-Hagyja most szépen így, még nem szabad ruhát húzni rá -rendelkezett. -Éhesek? Jaj Istenem, hát persze, hogy éhesek! Várjanak egy percet, mindjárt lesz enni, s inni való!
Térült, fordult, kenyeret tett az asztalra, szalonnát, parasztkolbászt, s egy kancsó piros bort. Asztalhoz ültünk. Töltött a borból, megszegte a kenyeret, kínált, együnk, igyunk. Vágtam a szalonnából, a kolbászból, belehörpöltem a borba. Finom volt, édes, meggy-bor lehetett, úgy éreztem az ízén. Mary is ivott egy kortyot, kicsit megrázkódott, s letette a poharat az asztalra.
-Nagyon erős, -mondta álmosan, -inkább egy kis vizet innék, szomjas vagyok.
Nekem úgy tűnt, hogy csak félig-meddig van ébren. Persze azért félálomban is jóízűen falatozott, nyelte a jó szalonnát, és a paraszt-kolbászt, mint kacsa a nokedlit.

-A fejével mi történt? -mutatott az asszony a homlokomra. -Beütötte, vagy verekedett valakivel?
Dióhéjban elmondtam éjféli párbajomat a Keglevichcsel. Mélyen zengő hangján jót nevetett rajta.
-Ezek a férfiak, -csóválta meg a fejét, -ezek soha nem férnek a bőrükbe!
Felugrott, levett a polcról egy szelence-szerű dobozkát, belemarkolt. Száraz levél volt a dobozban, vagy virágőrlemény. Rászórta a sparheltra. Fehér füst szállt fel
-Mi ez az illat, -kérdeztem felvillanyozódva, -olyan sűrű, olyan édes?
-Ez a tavasz illata, -kacsintott rám pajzánul, -tavasz van, a szerelem évszaka, s ez az illat a szerelem illata.
Orrom alá dugta a ládikót. -Nézze csak! Szagoljon bele? Érzi?
Megszagoltam a dobozt, és legnagyobb meglepetésemre ugyanazt az illatot éreztem, amit az erdőben, a fa alatt.
-Furcsa, -mondtam magamban, -ugyanaz az illat! Hogy kerül az émelyítő illatú virág ebbe a házba? S ki ez az asszony? Álmodom, vagy ébren vagyok?

De ébren voltam, ehhez nem fért kétség, lüktetett a vállam és szúrt a tenyerem. A szobában egyre melegebb lett, mert az asszony egyre csak rakta a kályhát. Mary ültő helyzetében el -el-bóbiskolt, szép feje mellére csuklott, mint a száron ütött virág.
-Fektessük le a heverőre,- javasolta az asszony, -had pihenjen nyugodtan.
Hóna alá nyúlva felemeltem s áttámogattam az ágyhoz. Vigyázva lefektettem a medvebőrre, -hogy tényleg medvebőr volt-e, nem tudtam megállapítani, de gyanítottam, hogy az. Mellé ültem én is, s a kályhában lobogó tűzbe bambultam. Forróság áradt a tűzhely felől, szemem le-lecsukódott. Az asszony összepakolt az asztalon, hosszan tett vett, kiment, majd újra bejött. Fényes, sötét anyagból készült pongyola volt rajta, ezüst és arany mintákkal. Ha agyonütnének, se tudnám pontosan leírni, milyenek is voltak ezek a minták, leginkább szeszélyesen tekergő indákra, és éhes nagy virágkelyhekre emlékeztettek. Amikor az asztallal végzett, újra fát tett a tűzre. Kértem, ne tegyen rá többet, pokoli meleg volt már így is. Nevetett és tovább rakta.
-Had égjen a tűz. Had lobogjon! Azt szeretem, ha lobog! Lobogjon, mint a szerelem lángja!

Nevetett, buja, csiklandós nevetéssel, kibújt a pongyolájából, s anyaszült meztelenül állt előttem a kályha sárgán villódzó fényében.
Sudár termete, akár egy délceg, fiatal fenyőé, érckeblein merészen nyíltak az érzékiség rózsái, köldöke alatt pompás fekete háromszög hirdette büszke asszonyiságát. Nagyszerűen szórakozott, azon a félszeg, megzavarodott figurán, aki ebben a pillanatban voltam.
-Nézd a testem,- búgta lágy, dallamos hangon. -Szép? Tetszik? A szerelem nem más, mint testi vágy, s a Földet éltető szeretet ebből a vágyakozásból fakad.
Körbefordult a tűzhely előtt, karjait felemelte, s valami idegen szláv nyelven együgyű dalocskát dúdolt, melynek visszatérő refrénje összeölelkező izzadt testek cuppogását idézte.
-Ne félj a szerelemtől, -kacagott rám. -Ne félj kívánni az asszonyi testet. A világot megtermékenyítő szeretet, a szerelem kapuin keresztül érkezett a Földre, ezt soha ne feledd el!
Fölvette a földről a pongyolát belebújt és leült mellém.
-Na, most, hogy már kigyönyörködted magadat, beszéljünk komolyabb dolgokról. Az a te bajod kiskomám, hogy félsz a vágyaidtól, félsz kimutatni, amit érzel. Túl sok benned a feszültség. Mutasd, csak a tenyered! Jósolok neked.
El akartam húzni a kezemet, de erős kezével megragadta a csuklómat, s ujjaival ügyesen, szétnyitotta az öklömet.
-Messziről jöttél, -mondta a tenyerembe pillantva, -s messzire visz az utad. Csuklóid meg voltak jelölve gyermekkorodban. Széles, örvénylő folyóhoz érkezel, átjutsz, nem fulladsz bele, mint annyian, de a túlsó parton egy ismeretlen, másik világot találsz, és soha többé nem térhetsz vissza az innenső partra.
Kiszakítottam a kezem a szorításából. Az egész testem remegett.
-Honnan tudja mindezt?! Ki maga?
-Nem érdekes, ki vagyok, -mondta, kivillantva erős, egészséges fogsorát. Én vagyok az erdő jó tündére, aki mindenkin segít, aki mindent tud. Gyermekkorodban leestél, valahonnan nagyon magasról. Fáról? Háztetőről? Jól mondom? Add csak vissza a kezed, még nem fejeztem be.
Megragadta a kezem, s ujjával puhán végig simított tenyerem vonalain.
-Szeretnél a jövőbe látni, szeretnéd tudni meddig tart a barátságotok ezzel a lánnyal itt? -kérdezte. -Nézzük csak. Ez az, itt van megírva minden. Az idő kereke forog, percek, órák, napok, évek peregnek le a rokkán. Nincs már túl messze az, az év és az a nap, amikor végleg elszakadtok egymástól! Várj, ne ugrálj! Mondom tovább.
Felpattant, s a dobozból száraz leveleket szórt a tűzhelyre. Füst szállt fel. Bele nézett a füstbe és folytatta.

-Egy fehér és egy fekete madár kergetőzik a vadvirágos rét felett. Elborul, sötét viharfelhők borítják az eget, villámlik. A fehér madár elrepül. Messze száll, arrafele, amerre a nap lenyugszik. Idegen földön rak fészket. Nem jön vissza soha többé.
Nem értettem miről beszél, homályos volt az egész és hátborzongató.
-Azt mondja meg kérem,- hallottam saját elfúló, rekedt hangomat,- együtt maradunk? Jó barátom ez a lány és szeretném tudni...
-Ellenkező neműek között nincs barátság,- förmedt rám, majdnem durván. Aztán észbe kapva, visszaváltott az előbbi, kántáló hangra.
-Nagyon távol kerültök egymástól, soha nem látjátok egymást többé, mégis mindig együtt lesztek, -mondta.
Hallgatott néhány pillanatig, s a felszálló füstbe révedt. -A hosszú hajú lány egy hajón utazik. A hajó elsüllyed, A lány kiúszik a partra. Lakatlan, terméketlen sziget, elátkozott földdarab. A lány termővé varázsolja, fák nőnek a parton, virágok illatoznak, forrás vize buggyan ki a sziklák közül, madarak énekelnek az ágakon.
-Nem értem-mondtam feszengve. -Madár, sziget, forrás? Mik ezek?-
-Jelképek, -felelte. Most még nem érted őket, de később meg fogod érteni.
-Emlékezz majd vissza erre az éjszakára! Emlékezz, s minden meg fog világosodni. Ennél többet nem mondhatok!

Eleresztette a kezemet, és felállt.
-Látom, álmos vagy. Feküdj le te is ide a heverőre, elfértek itt ketten is. Ha valóban szerelmes-pár vagytok, ahogy mondtátok, akkor aludhattok együtt.
Felnevetett. -De, ha nem így van, ha csak barátok vagytok, s ennél több közötök nincs egymáshoz, akkor se fenyeget benneteket semmilyen veszély ma éjszaka. Megint nevetett, hamisan csalfán.
-Aludjatok. Később találkozunk. Hosszú, nagyon hosszú még az éjszaka.
Fekete szemeivel áthatóan nézett rám, amikor azt mondta: ,,hosszú még az éjszaka,,

Meg nem tudnám magyarázni miért, félelmetesnek, baljóslatúnak éreztem a fekete asszony szavait, viselkedését és az egész miliőt. Olyan furcsa, meseszerű volt az egész, mintha álmodnék. Pedig nem álmodtam, kristálytisztán érzékeltem, hogy ébren vagyok, bár szemeim majdnem leragadtak a fáradtságtól.
Amikor az asszony kiment, minden jobb meggyőződésem ellenére elhatároztam, hogy egy kicsit tényleg megpróbálok pihenni, hogy erőre kapjak.
A Mary nyugtalanul hánykolódott az ágyon, ide-oda forgolódott, motyogott néhány szót, de nem értettem mit mond. Átmentem az asztalhoz, leültem az egyik székre, s fejemet a kezemre hajtva megpróbáltam aludni. Talán sikerült, mert álmodtam, ám az álmom olyan rémséges volt, annyira iszonyatos, hogy felriadtam. Szívem hangosan dörömbölt a mellkasomban, reszkettem, egész testemről folyt az izzadság. Megkerestem a pólómat, megtörölköztem vele aztán magamra húztam. A tűz furcsán sírt a kályhában, mintha elátkozott lelkek zokognának a pokol tornácán. A veszélyérzet nem szűnt meg bennem az alvástól, sőt fokozódott. Odamentem a Maryhoz és ébresztgetni kezdtem. Nagy sokára sikerült lelket vernem bele, de láttam, nincs még teljesen magánál. Lehet, hogy az édeskés füst miatt voltunk mind a ketten ennyire bódultak, nem tudom.


-Mit kell tennünk? - zakatolt az agyamban. Kényszerítenem kellet magam, hogy gondolkodni tudjak. -El kell innen tűnnünk minél előbb!
-Gyere -fogtam meg a kislány kezét -induljunk.
-Hová megyünk? - kérdezte alig hallhatóan. -Nem akarok menni. Hagyjál aludni légy szíves.
-Muszáj mennünk, -erőszakoskodtam. - Ne kérdezz most semmit. Később mindent elmagyarázok.

Félálomban is felfogott valamit abból, hogy baj van, hogy veszélyben vagyunk, mert engedelmesen követett az ajtóig. Igen ám, de az ajtó zárva volt!
-Ez csapda - villant át az agyamon- csak nyugi. Gyerünk gyorsan az ablakhoz!
Szerencsénk volt. Az ablaktáblát könnyűszerrel ki tudtam nyitni. Kimásztunk mindketten, előbb én aztán ő. Segítettem neki leugrani az ablakpárkányról, megfogtam a derekát, nehogy elessen félig bódult állapotában. Találomra elindultunk valamerre az ösvényen. Nagyon sötét volt. A hold nem világított aznap este, csak a csillagokat láttuk itt-ott a fák ágai között, ahol ritkább volt az erdő. Reméltem, az ösvény kifele vezet minket. Az órám az esésnél megállhatott, fogalmam sem volt mennyi az idő. Elmúlt már éjfél? Mennyi ideig aludtam? Milyen messze lehetünk a Dani bá házától?
Kérdések, kérdések, amelyekre nem volt válasz.

Éjszakai vándorlásunkról alig maradt meg valami az emlékezetemben. Nekem úgy tűnt, nagyon hosszú ideig tartott. Az is lehet, hogy körbe mentünk egy ideig. Szó alig esett közöttünk, Mary néha mormogott néhány érthetetlen szót, én megkérdeztem jól van-e, választ azonban nem kaptam. Végre valahára, Isten tudja mennyi idő elteltével pirkadni kezdett. Tisztáshoz értünk, megálltunk pihenni. Az erdő megtelt madárdallal. Nagyon hűvös volt, látszott a leheletünk. Mindketten dideregtünk. Egy hatalmas fa derekának támaszkodtunk, fölöttünk fülsértő hangon kvikk-kvikkelt egy madár, akit megzavart ottlétünk. Talpam alól hangya sereg bújt ki a földből, indultak valamerre, hajnali vándorútra. A fű, az aljnövényzet nedves volt, cipőnk átázott.

Talán a csontig ható hideg tette, Mary fölébredt végre. Figyelmesen rám nézett, aztán körbefuttatta tekintetét a tisztáson.
-Hol vagyunk - faggatott immár kristálytiszta aggyal, de vacogó fogakkal. - és hol töltöttük az éjszakát?
-Nem emlékszel? - adtam vissza a kérdést. - Hát ott, abban a kis kulipintyóban az erdő mélyén!
-Miféle kulipintyóról beszélsz?
-Tényleg nem emlékszel? -kérdeztem hitetlenkedve. Azt hittem csak ugrat.
-Mire kellene emlékeznem?
-Na várj csak, - mondtam. -Tisztázzuk, hogy is történt. Kezdjük az elején. Gondolom, arra emlékszel, hogy elindultunk tegnap délután megkeresni a lovat. Na. Kerestük mindenfelé, közben besötétedett. Tudsz követni?
-Igen, persze! Ezekre a dolgokra mind emlékszem.
-Rendben van, menjünk akkor tovább. Elfáradtunk, és leültünk egy fa mellé az erdőben. Hideg volt, fáztunk. Stimmel ez is?
-Igen! És volt ott valami nagyon különös édeskés, bódító illat?
-Pontosan. Te aludtál, vagy elszundítottál?
-Aludtam.
-Igen én is azt hiszem. Aztán megláttam a fényt a fák között, és felébresztettelek.
-A fényre emlékszem - mondta a kislány. -
-Elindultunk a fény felé.....
-Elindultunk? Na várj csak.....
-Igen, elindultunk!
-Hát....nem is tudom. Valami rémlik, de nagyon homályos. Szóval azt mondod, hogy elindultunk?
-El!
-És?
-És kilyukadtunk egy kis erdei házikóhoz. Mint a Hófehérke és a Hét Törpe mesében egy kis tisztás közepén állt a kicsike ház, gerendákból vagy fatörzsekből ácsolták össze.
-Mondd tovább!
-De emlékszel végre?
-Nem,...illetve nem tudom. Olyan furcsa ez az egész. De mondjad csak, ne kímélj. Mi volt ezután?
-Egy feketehajú asszony vacsorát adott nekünk, kolbászt és szalonnát. Jó meleg volt bent, égett a tűz.
-Furcsa. A tűz?
-Az! A nő valamit rászórt a tűzre, füstölt, s a füst pontosan olyan édeskés, émelyítő illatú volt, mint amit az erdőben éreztünk. Aztán később.....
-Mi történt később?
-Semmi. Pihentünk egy ideig aztán eljöttünk. Nos beugrott már?
-Különös -mondta nem emlékszem tisztán ezekre a dolgokra, és mégis....
-Mégis, micsoda?
-Nem, semmi. Nem tudom. Talán az illat. Történt valami más is, amit el akarsz mondani?
-Semmi más nem történt, -mondtam habozva, - illetve várj csak. Emlékszel arra, hogy vacsora előtt a nő bekente a vállam valami kenőccsel, s azt állította, hogy reggelre meg fog gyógyulni?
-Nem emlékszem semmi ilyesmire, rázta meg a fejét - Nem lehetséges, hogy mindketten elaludtunk a fa alatt, s te álmodban élted át ezeket a dolgokat?
-Az asszony azt mondta, hogy reggelre meggyógyul a karom, -vontam meg a vállam, és most nem fáj!
-Hát akkor nézzük meg, -javasolta a kislány, - most már én magam is kíváncsi vagyok. Vedd csak le a trikódat!
Levetettem, és megnéztük a zúzódás helyét. Semmi, egy karcolás sem látszott a vállamon azon a helyen, ahol tegnap még nagy zúzott seb volt. Döbbenten néztünk egymásra. Mary megborzongott.
-Induljunk - lehelte alig hallhatóan. Szeretnék már otthon lenni. Nem tudom mi történt az éjszaka, de ez az egész nagyon különös, az biztos. S az is biztos, hogy jól kikapok otthon, s nem engednek el többé sehova.

Az utunk újra az erdőbe vezetett, az ösvény ide-oda kanyargott a sűrűben. Érzésem szerint már jó két órája gyalogoltunk, amikor egy lapos füves részre érkeztünk, melyen kis patak folyt keresztül. A patak vize természetes medencébe ömlött, s a parton egyetlen egy fa állt egy magányos óriásfenyő. A nap sugarai kellemesen cirógattak már, az erős tempójú gyaloglástól kimelegedtünk. A tavacska partján Mary megállt. A víz kristálytiszta és átlátszó volt, pici fürge halacskák cikáztak benne.
-Szeretnék megfürödni - mondta a kislány. Nem érzem tisztának magam, felmennél addig oda a fák közé?
Átvágtam a réten az erdő aljáig, találtam fenn egy lapos követ, leültem rá, háttal a pataknak.
Néhány percet kellett csak várakoznom, máris mellettem termett, hajából csöpögött a víz, inge átázott, ahogy nedves testére felhúzta.
Rám nevetett, örvénylő tengerzöld szemében huncut lángocskák vibráltak. Frissnek, jókedvűnek látszott, mint aki pihentető mély álomból ébredt.
-Te nem akarsz fürdeni? - kérdezte vidáman, -isteni a víz! Olyan ez a hely, mint az Édenkert. Látod körben az ezernyi tarka virágot? A színes lepkéket? Most már azt sem bánom, ha kikapok, olyan szép itt. Szedek egy csokorra valót, amíg fürdesz, aztán siessünk!


Kelet felé vándoroltunk, gondolván arra lehet a község. A virágcsokrot Mary vitte, előttem ment, nem fértünk el egymás mellett az ösvényen. Szaporán szedtük a lábunkat jó ideig. Egyszer csak váratlanul kiértünk az erdőből, s a távoli völgyben házakat pillantottunk meg. Feltételeztük, hogy Solymár lesz, s közelebb érve láttuk, hogy nem tévedtünk. A falu szélén árva, elhagyatott kápolna mellett vezetett el az utunk, a kápolna oldalánál repedezett mohos kőkereszt állt a megfeszített Krisztussal. Megálltunk a kereszt előtt. Volt lent a talapzatnál egy kőváza, benne elszáradt csokor. Mary kivette a vázából a maradványokat és a friss mezei virágcsokrot tette a helyébe. Néhány percig szótlanul álltunk. A fekete asszony szavai visszhangzottak bennem, amit a szeretetről, a szerelemről és a vágyról mondott. De vajon igaza van-e? A Mary csokra a kereszt mellett megkérdőjelezte a fekete asszony szavait. És a többi? A jóslat? Minden hazugság volt?

-Eh, mindegy, -hessegettem el a gondolatot. Nem szabad most ezzel foglalkoznom, talán majd egyszer átgondolok mindent, s talán majd egyszer a Marynak is elmondom, mi történt, amíg aludt.

Beértünk a házak közé. A Fő utcán találtunk egy élelmiszer üzletet. Éhesek voltunk, mint a farkas, betértünk hát, hogy tejet és kiflit vegyünk magunknak. Kettőnknél összesen alig volt több tíz forintnál, gondoltuk, csak elég lesz tán. Az ajtóban a Ricsibe és a Katiba botlottunk. Az első pillanatban úgy bámultak ránk, ahogy Robinson bámulhatott Péntekre.
-Csak, hogy megkerültetek, -mondta a Ricsi, miután kiörvendeztük magunkat a viszontlátáson. -Eltévedtetek az erdőben, mi?
-Te soha nem idegesíted magad semmin - zsörtölődött a Marosi Kati. -Én még ilyen alakot nem láttam. Halálra izgulom magam, míg ő ....!

Röviden elmeséltem nekik éjszakai kalandunkat addig a pontig, hogy elkeveredtünk, és megtaláltuk a kicsi házikót a sűrűben. A fekete asszonyról azonban nem beszéltem. A Mary a fejét csóválta és kétkedve hallgatott mellettem.
Ők is elmondták, mi volt velük. Dani bácsiéknál aludtak a kastélyban, és egész éjszaka reménykedve vártak minket, hátha befutunk.

-Illetve hát, -mondta a Kati neheztelő hangsúllyal, -az, az igazság, hogy a Ricsi jóízűen aludt, az épület is összedőlhetett volna felőle, én virrasztottam, én idegeskedtem. Hajnal óta aztán benneteket kerestünk újra. A ló még előző este megkerült, maga jött vissza, több esze van, mint nektek.


A boltba falusi asszony lépett be, főkötősen, karján kosárral. Ahogy megláttam az arcát, összerándultam mintha vipera csípett volna meg. Ugyanaz a nő volt, akinél az éjszakát töltöttük! Az asszony a pulthoz lépett, ügyet sem vetett ránk. Megböktem a Maryt és az asszony felé intettem a szememmel: -ő az! A kislány összeráncolta a szemöldökét, erősen gondolkodott aztán nemet intett.
-Nem, nem ismerem.
A Ricsi észrevette, hogy nézem az asszonyt, gondolom, félreértette az érdeklődésemet, mert, amikor kimentünk az utcára a fülemhez hajolt.

-Elkapnád egy fordulóra barátocskám, mi? De vigyázz! Ez itt Dulcinea!
-Hogy, hogy -értetlenkedtem, -miféle Dulcinea?
-Ez a nő a Dani bá bejárónője. De szerintem többet jelent az öreg számára, ezért mondom, hogy ő: -Dulcinea.
Nagyot nevetett. -Emlékszel, említettem neked tegnap, amikor feljöttünk ide, hogy Sancho Panza is van, meg Dulcinea is!
Maryhoz fordultam. -Jól megnézted azt az asszonyt a boltban?
-Meg -felelte nyugodtan. -Mi van vele?
-Nem ismerted fel? Ez volt az éjszakai vendéglátónk!
-Miféle éjszakai vendéglátó -kottyantott közbe a Marosi Kati. - Most már igazán elárulhatnátok, hogy merre jártatok.
-Hagyd őket kuncogott a Ricsi. -Nekik is lehetnek titkaik. Csak azt nem tudom - tette hozzá tűnődve, hogy a Dulcineával, hol a csodába akadtatok össze, mert a Dulcinea itt lakik a faluban, ti meg valahol az erdőben kóboroltatok, ha jól értettem. És tudtommal, - a Dani bá is azt mondta az éjszaka, amikor latolgattuk, hol lehettek- se közel, se távol nincs itt a környéken semmiféle tanya, vagy erdei lak!

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az influenzás című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Korhadt szálfák című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel Gottfried Keller: Abendlied / Esti dal címmel

Pecás alkotást töltött fel Késő őszi este címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)