Elhaló végvárak emlékén
megtörik múló gondolat,
sóhajtva hulló hódolat
balzsamoz sodró imát,
mely vissza az időbe kiált
a történelem zord pillérén.


Rozsdába olvadnak láncok,
behorpadt,feledt sírhelyen
burján az úr,áll kevélyen,
bérceken innen és túl
dúl,tombol szél vadul
-beheggednek elhagyott lősáncok.


Nem kapkodják jövő unokák
forradalmi dalra bokros fejük,
nem duzzad kokárdás mellük,
mert nem zúg ébresztő hang:
kard-vonó legyintésbe hal
élettelen,hamis lázadás.


Gondolatod most áll kábán,
cifra versekbe font éneked
ünneplőbe 0ltözöttnek véled,
fényezett lakkcipőd alatt
jajong az ősi föld pora,
szélkavartan,tépetten,árván.


Magadénak vallod e földet önzőn,
de hamis a féltégla,mellyel
magyarnak vélt melled döngeted,
felszegett fővel büszkén állsz
üdvrivalgásra,dicsszóra vágysz,
míg lehull az ég alja -vérzőn.


Árnyékodból kevélységed virít,
borongós fátyolba fullad remény,
könnyek a mosolygást megölék,
kikopik lábad alól hazád,
századok mélyén lesújt a vád,
a messzeségből magyar zok sikít.