ELMÚLT A HARAG

Lehull a levél: egy villanás csupán.
Lábnyom az avarban,nincs még oly korán.
Volt barát cseveg új barátaival.
Nem cseng már minékünk újrakezdett dal.

Ősz jő, a nyárnak lázas csillogása
Eltünt, mint a szeretetnek izzása.
Magam vagyok, magányos lélek ődöng
Egyedül csak, mint a kiürült bőrönd.

Lecsillapodtam, ez az élet rendje.
Kell, hogy agyam az érzést rendbeszedje!
Okosan, bár a szívem tiltakozik,
Csendesen, noha lelkem várakozik...

Elmúlik felettünk ősz, majd a tél is,
Fáj még, de a hege begyógyult mégis.
Kikelet jön majd, csivitel sok madár,
S a szívünk megint a szivárvánnyal jár.




NEM ISMERTEM....


Nem ismertem ezt az idegen érzést,
Szavak feszítik szájamon a vérzést,
Édes Istenem, légszomj, megfulladok,
Mi arra késztet: ajkamba harapok...

Megbántottak idegen szavak rútul,
Dobog a szívem a szégyentől csúful.
Mit tegyek, hogy ne kelljen válaszolni,
Csak úgy csendben sarokban meghúzódni.

Nem ismerek egy mondatot, mi most kell,
Szavak, kérlek, ne bújjatok épp most el!
Gyertek elő, nem lehet menekülni.
Most kell a fájdalommal szembenézni...

Nem ismertem a hangokat, mik szólnak
Mikor van vége számodra a jónak.
De változtasd meg a bánatot szépre,
Csak nézzél fel most szivárványos égre!



Áné Ági

KIKELET

Tavasz készülődik, eljő nemsokára.
Lekerül válláról mindenki nagykabátja.
Ibolyát csodálunk végre valahára.
Nem is lesz rajtunk más, csak könnyű kardigánka.
Rácsodálkozunk a rügyező világra.
Mosolygunk barkaágra, gyöngyvirágra.
Szimatolunk hársfára és bodzára.
Nem taposunk zsenge fűre, kamillára.
Belenevetünk a fényes napsugárba.
Őrízzük gyönyörű világunk vigyázva.




















Ábrahámné Ágnes


LÁNGOK

Lángok lobognak, égető tűz van,
Fellobbanak az égig, bokorban
madárkák sikolya dermeszt.
Sűrű füst, az ember elveszt
mindent a fekete fulladásban.
Nem tudja, hogy a szerette hol van,
keresi rettenettel mindenütt.
Véletlen valaki nagyon megüt,
de te csak rohansz tovább köhögve.
Az emésztő tűz bent ég szivedbe,
a kedvesedre rá kell találnod!
Éltedet csak vele együtt látod...