A lámpák béke-fényköre
alatt a csend szaval szent imát
a békéről mesél, amit sohasem
mit soha nem ismer s lát e világ
tova az alkony álomkoszorúján
levelek násza hajam felett
tócsán csúszik a Hold éles fénye
gondolat széllel szeretkezett
hogy élni, járni, és súgni ostoba
szavakat, szólni és égni mostoha
lángon
zúgni
hogy szeretet is van
hogy szeretet is van
a világon!

Az égen béke-csillagok
könnyük a lelkem tétova árnya
és szó, mint karvalyok szárnya
mint zene a légben kitárva
és szóltál
hogy semmi vagy már
ki tudja, az otthonok
felett milyen vad fény ragyog
és milyen láng lobog
mert nézem, milyen az élet
s máris reszketek
félek
mesélek
rólad, tavaszi rózsa
könnyed a fákon illatozó
halk-puha óda
nem születtél e földbe
mégis szeret örökre
és a táj bíboran énekel
úgy dalolja el
összekapart homok-szavaimmal
és kődarab mind
s mégis selyemzuhatag
rózsaszínt, bájos halványlilát
köszön a hajnal ha ébredek
és az út lüktet bennem
mint a fenséges igék
és jelzők csontból szakadó hada
hogy egyszer elindulok
hogy egyszer elindulok haza
így zengett az ősi csend-szavalat
a lámpák béke-fényköre alatt.