Először még csak fújdogált, majd országokat szétszaggató dühödt viharrá változott. Egy pillanat alatt már egy teljesen másik arcát mutatta. Próbálta erőnek erejével kiszaggatni a küszködő fákat. A gyengébbeket sikerült is neki, az erőseket csak kidölteni tudta. Süvítés. Kopogások az ablakon. Heves lélegzetvételek. Küzdelem az életbenmaradásért. Mindenki harcol a saját démonaival és átkozott gondolataival. A lélek folytonosan valamiféle gátló erővel néz szembe. A testtel. A test nem engedi lelkeinket túl hosszú kóborlásokra, nem engedheti. Ő a bilincs és a kapocs is egyben. Mikor szükséges szabadjára enged, ha kell visszatart és visszaránt. A világmindenség újra és újra elmerül gondolataiban. Eközben a vihar még mindig vívta szélmalom harcát. Csalogatta rejtekéből a napfényt. Szerelmesen, vadan sustorgott neki. Kietlen pusztaságokon vágtatott keresztül. Kergette, esedezve kereste a melegség forrását. Vágytól fűtötten szaladt el a nagy Alföld felett. Ekkor látomásként feltűnt a nap, megmutatta fényes koronáját a világnak. Az összes élőlény ámulattal bámulta, várták a megváltást a vihar után. Kezdett lenyugodni az orkán, és ismét szellővé változott. A természet újra elcsendesedett. De a szellő sosem fog nyugalomra térni, örökké hívogatni fogja az áhitott fényt.