Nem a legjobb iskola ez. Ide azok jönnek, akiknek mindegy, vagy akik nem várnak sokat a jövőtől. Szerda délutánonként mégis más a nagy zöld épület. A végzősök a szokottnál kevesebb zajjal gyülekeznek, a tanárnő egy halk szavára elnémulnak, és figyelnek.
Nem tartozom ide, nézőnek jöttem. Mit? Nem tudom. Nem a tanárnő fiát kell megszemlélni, ebben biztos vagyok. Barátnőmnek nem ezért volt ennyire fontos, nem ezért telefonált két hete minden nap. Mást akart megmutatni. Valamit, amit elmondani nem tud, de meg akarja osztani.
A tornaterem ajtóhoz legközelebbi sarkában gubbasztva figyelem őket. Megszólal a zene, a mackónadrágos kamaszlányból lassan fiatal nővé érő Anna arca kisimul és átszellemül.
"Nem voltak babáim, én autóztam..." - persze, elhiszem. A fiús gyerekkor emlékei között az elvesztett édesanya csak pillanatokra kerül elő. Ilyen parfümöt használt, ezt a könyvet olvasta. Ám egyszer kibújik a kislány. "Felpróbáltam a cipőit és a nyakláncait. Egész nap úgy rohangáltam."
Sosem hittem, hogy nem játszott neki valót. Lehet, hogy az autók érdekesebbek voltak a babáknál, de az örök kislány-álom megvolt benne is. Fiúnak várták, a fiúk pedig nem sírnak. Egyszer hallottam, de nem láttam, mert mögöttem ült. Nem mertem hátranézni. Megbénított a tudat.
Mindig ő volt számomra a nagy, a felnőtt, most mégis fordított helyzetbe kerültem. Mindenképpen meg akarta mutatni nekem. A mai napig sem tudja, hogy ezért hívott ide. Anna ösztönösen cselekszik, csak érzi, hogy mikor mit kell tennie. Most nem kemény, lány lett végre, és álmodhat.
Ha elvéti a lépést, akkor sem bújik ki a szerepből. Eleinte még vet felém pár pillantást, de más világban mozog ilyenkor.
Erre az órára elhiheti, ahogy a többiek is, hogy egy hatalmas és gyönyörű bálteremben táncol. Szól a zene, kavarog a világ. Fehér ruhája a legszebb mindenkié között, sötétbarna haja puha loknikban omlik a vállára. Hopp, csak eddig tudják a koreográfiát. Most tanulják a befejező lépéseket.
Anna inkább "apás" volt. Nem ismertem még akkor, de valószínűleg sündisznó-énje már akkor is tiltakozott közel kerülni bárkihez. Mikor serdülni kezdett, és kialakulhatott volna köztük az igazán bensőséges viszony, késő volt. Néhány elejtett félmondatból, és egy hazafelé menet, ismeretségünk kezdetén elsuttogott történetből ismerem az anyját.
Verseny után reggel mondta, hogy maradjon otthon. Aggódott érte, hogy nagyon elfáradt. Könyvtárba kellett járni helyette. Veszekedtek, mikor utoljára találkoztak. Jött a telefon, és Anna már tudta. "Nem mondhattam meg neki, hogy szeretem."
Újra beállnak, megint elkezdik. Arról az osztálytársáról is tudok sok mindent. Neki is kisiklott az élete, és hagyta. Anna nem. Ő harcos. Létezik könnyebb út is annál, amin jár. Felejteni manapság már sok minden segíthet. Egyszerűbb is lenne, mint a sok nehéz tanulnivalóval kínlódni, a széthullott család romjai közt a mindennapokat továbbélni.
A legerősebb marad életben. Anna erős, de meddig? Anyja halála az egész családot tönkretette, apja iszik, nővére eltűnt... Neki mégis hiányzik, harcol érte, hogy megint legyen. Ebben is ugyanolyan makacs, mint akármiben. De egyedül nem megy.
Itt lépek a képbe én. Talán én vagyok a legközelebb hozzá. Csak felém nem mutatja a tüskéket. "Te vagy az egyetlen normális valakim." És az egyetlen, aki normálisan a valakije. Ha valakinek a valakije vagy, az többet jelent egyszerű vér szerinti kapocsnál. Azt jelenti, hogy szereted, és jót akarsz neki. Nem pedig magadnak akarsz jót az ő szeretetéből.
Tavaly a tanításon kívül minden percünket együtt töltöttük. Közös sport? Persze, számított, de végül már nem az volt a lényeg. Hiánya mégis érezteti, hogy keretet adott mindennapjainknak. Biztos volt, ahogy biztos most a szerdánkénti tánc. Nem hibáztatom érte, hogy előnyben részesíti.
Itt könnyebb elhinni, hogy érsz valamit te is, mint izzadtságtól csatakosan a másodpercekért hajszolva magad, amik végül eltűnnek, mikor szükség lenne rájuk. Veszettünk tavaly, sokszor és sokat. Okokat keresni lehet, de fölösleges. Már kinőttünk ebből a játékból.
Mást játszunk már mindketten. Nekem van már társam, és tudom, hogy őt kerestem eddig. Korábbi céljaim már csak eszközök, a jövő nekem tetsző alakításához. Kezdek önmagam lenni.
Anna is sokat változott. Van, hogy szoknyában jár. Arcán a régi, otthonról hozott zaklatottságot felváltotta a kollégium szabályozott életének nyugalma. Nem aggódik, és igaza is van. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy. Valami rettentő okos mesében hallhattam ezt. Kell pár pofon ahhoz, hogy valaki így éljen.
Az én életem előre el van tervezve, alakítok rajta tetszés szerint, de nem vagyok ilyen... rugalmas. Nem tudom elfogadni, hogy ne én irányítsam az eseményeket. Az ő életét viszont csak így lehet túlélni.
Mégis kellek bele - én. Mert én vagyok az ész, az, akihez még lehet fordulni, aki meghallgatja a végtelen panaszáradatot. És aki - szülők és testvérek helyett - aggódik érte. Figyelem a bizonytalanodó lépteit, nem csak a keringőben nem tudja, hogyan tovább. Féltem, de hagynom kell. Felnőtt. Előbb, mint én, de most mégis én érzek felelősséget iránta. Segítenem kell neki, de ha nem vagyunk együtt, nem tudok. Ha együtt lennénk megint edzésen, akkor a tánc nem lenne.
Nem tart már sokáig. Pár hét múlva szalagavató, utána szeretne velem társastáncra járni. Ismerem magunkat. Nem lesz belőle semmi. De remélem, addig megtanul álmodni. Az fogja átsegíteni a nehéz pillanatokon, ha elég erősen hiszi, idővel rájön, mi minden teljesül belőle.
Azért akar elvinni magával, hogy én is megtanuljam. Pedig én már milyen régóta tudom, hogy álmodni lehet, és kell, ha tovább akarsz élni a holnapnál.