A lány a kamaraszínháznál várta a fiút. Szép nyári délelőtt volt, hétágra sütött a nap, tüzes sugarai elől az emberek a Körút árnyékos oldalára húzódtak. A gépkocsi forgalom lelassult, az álmosító melegben bágyadtan csilingelt el egy-egy villamos. Gyurkóczi Dénes késett, a lány, a színészek kirakatban elhelyezett fényképeit nézegette. Már úgy volt vele, nem vár tovább, elindul haza. Tett is egy tétova lépést a Dohány utca irányába, ám ekkor váratlanul, mintha a földből nőtt volna ki, előtte termett Dénes.
-Akarsz repülni kicsi Ella? -kérdezte, s huncutul mosolygott, olyan ember módján, aki valami édes svihákságra készül.
-Repülni? -kérdezett vissza az Ellának szólított lány. -Mit értesz az alatt, hogy "repülni"
Gyurkóczi Dénes megfogta a kezét, szemébe nézett, és vidám hangon felkiáltott: -ezt!
S azzal magasba szökkent, mintha láthatatlan szárny emelné, s maga után húzta kicsi Ellát. Elsuhantak az emeletes házak között, egyre emelkedtek, a lány már csak a háztetőket látta, kisebbek, mind kisebbek lettek a tetők, aztán összefolyt minden, a villamos sárga vonal lett, az autók apró színes foltok, az emberek már nem is látszódtak az utca árnyékos oldalán. Felhőrongyokon törtek keresztül, csillagpor hullott szemükbe. Kikerülték a holdat, ez már egy másik bolygó holdja volt, nem a Földé, tejutakat kereszteztek. Már nagyon hosszú ideje repültek, lehetett hat, hét, vagy nyolc perce is, amikor Gyurkóczi Dénes lemutatott egy alattuk feltűnő, kék-zöld földrészre:
-Az ott lenn Csókország. Közepén van a Csókok Városa. Van kedved megnézni?
-Van, -nevetett a lány, -ha már eljöttünk idáig, ne hagyjuk ki.
Olyan könnyű volt a szíve. Dénes kezének meleg, bíztató szorítása nem lanyhult, ahogy lefelé irányította a rózsaszínű felhők között megnyíló résben, s ez a szorítás minden kezdődő kis félelmét megszüntette. Nem ismert férfit még, s nem ismert csókot. Könnyű borzongást érzett, mint mindig, ha férfira, s csókra gondolt. De Dénes a barátja volt, szerette őt, nem "úgy" szerette, s megbízott benne. Könnyedén lehuppantak a gyepre. Fás, ligetes területre érkeztek, a fű selymes volt, kis patak csörgedezett nem messze tőlük.
-Három kerülete van a Csókok Városának, -mondta komolykodva, mint egy idegenvezető, a Dénes. -Az első, itt állunk most, a Simogatások Völgye.
-Város? -kérdezett vissza meglepetten Ella. -Azt mondod, városban vagyunk? Nincs itt egyetlen ház, nincsenek utcák. Miféle város ez?
-Nézz körül, -mosolygott a fiú, s széles mozdulattal körbe mutatott. Amerre az ujja irányult, látomás szakadt fel, padokon kucorogva, farönkökön ülve, fűben heverészve mindenütt szerelmes párocskák enyelegtek, lenge ruhákban simogatták egymást.
Ellának kedve támadt megsimogatni Dénest, s míg a fiú keze lehelet-könnyű érintéssel végigfutott karján, hónalján, keblein, az ő keze is elindult. Megsimogatta a nevető arcot, lecsúszott a vállakra, megtalálta a két erős kart, a derekat. Tapintotta a has kemény izmait, a combokat. Megérezte keze, hogy Dénesben felébredt a vágy...
A második kerület a Csókok Dombja, -mondta a fiú. -Eljössz velem oda? Innen már nincs messze.
És elmentek. A fiú karja a lány vállán, a lány karja a fiú derekát öleli, így mentek végig a patak mellett, a dombig. Egy árnyas fa alatt Dénes megcsókolta Ellát. Először az orcáit gyengéden, a lehunyt két szemet. A száj következett. Ella ajkai szétnyíltak, a csók édes volt, mint a méz. Továbbsiklott Dénes szája, ahogy eldőltek a fűben, a nyakra, Ella feszes, kicsi melleire. Észre sem vették, mikor, s hogyan szabadultak meg felsőruháiktól. A csókok most már bejárták egymás testét mindenütt, s amikor a fiú rátalált ajkával Ella kecses bokáira, s elragadtatott suttogással ezekről a bokákról kezdett áradozni, a lány azt mondta magában: "szeretlek"
De nem szerelem volt az, amit érzett, csak testi vágy.
Elfáradtak a csókolózásban, ami a gyönyör legfelső csúcsára röpítette őket, egymás karjaiban pihentek, hallgatták a pacsirták énekét.
-Van harmadik kerület is? -kérdezte évődve a lány a fiút.
-Van, -mondta Dénes. -Az Ölelések Ligete. Akarod, hogy odamenjünk?
-Akarom, -mondta a lány.
-Biztos? Erősen Ella szemébe nézett, ahogy kérdezte.
-Biztos, -mondta a lány, és megcsókolta a fiút.
Elmentek hát az Ölelések Ligetébe. Kéz a kézben lépkedtek le a dombról, selymes fű simult a talpuk alá, madár dalolt a fejük felett. Az Ölelések Ligete árnyat adó, hűs fái alatt megálltak, s megszabadították egymást megmaradt ruhadarabjaiktól.
-Nem félsz, -nevetett rá Dénes Ellára, amikor már mindketten mezítelenek voltak.
-Nem, -suttogta Ella és Déneshez simult, és Dénes magáévá tette a magas fűben, a patakparton. Amikor a fiú behatolt, a lány sírni kezdett. Örömében sírt, mert azt hitte, szereti. De nem szerette, nem szerelemmel szerette. Dénes csak a barátja volt, egy szemernyivel sem több.

Hosszú ideig tartott az út visszafelé. Kéz a kézben repültek. A nagy felébredés útja volt Ella számára a visszaút, s a nagy csalódásé. Magában csalódott, nem Dénesben. De ezt nem mondta meg a fiúnak.

Harmadnap Ella ismét a kamara-színház bejárata előtt várta Dénest. Álldogált ott egy másik lány is, ő is várt valakit. Ragyogóan sütött a nap, az emberek az utca árnyékos oldalán jártak, csak ők ketten tartózkodtak a fényes kirakat előtt a napon. Egyszer csak jött Dénes, és odament a másik lányhoz.

-Akarsz repülni? -kérdezte tőle.