HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 12

Tagok összesen: 1837

Írás összesen: 46819

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

dpanka
2018-08-07 16:08:05

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: MimózaFeltöltés dátuma: 2007-03-28

Távozás

Dermedt, csendes, februári éjszaka volt. Az utcai lámpák fénye narancsszínűre festette a hegyes kristályokká fagyott hajnali nedvességet. Nem volt már hó, és a hideg is elvonult. A város poros levegője nem mozdult, egy autó, vagy járókelő sem zavarta meg a nyugalmat.
Csak a hálószobákban kavargó álmok nesze, és a nyomukban sikló sóhajok olvadtak egy különös, minden utcában meglapuló, érző lélekkel meghallható árnnyá.
A hálószobáját az a jellegzetes félhomály töltötte meg, amely csak egy kivilágított utcában lehetséges. A lámpák barátságos, narancssárga tekintete belesett a földszintes ablakon, láttatva elterült alakját.
Korán lefeküdt az este, nagyon fáradtnak érzete magát. A takaró összecsavarodva hevert rajta, kopottas pizsamája pedig félrecsúszott kissé meghízott hasán. A szobában meleg volt, ő mégis remegett, és hidegverejték áztatta homlokát. Karja, lába meg-megrándult, szemöldöke kérdőn a magasba szökkent, hogy aztán mély árkokat húzva maga után visszakuporodjon megszokott helyére. Álmodott.
Különös képsorok gyötörték aznap éjjel. Kisfiú volt, és semmit sem tudott a világról. Céltalanul bolyongott ködös erdőkben, rácsodálkozva az eléje táruló, homály fedte tisztásokra, és minden átmenet nélkül felbukkanó, undok mocsarakra.
Aztán egy szakadék került elé hirtelen, és ő iszonyodva nézett a mélységbe. Majdnem lezuhant. Riadtan hátrált, majd megtorpant. Most úgy érezte, nem is fél a szakadéktól. Hiszen mi lesz vele, ha lezuhan? Le akart ugrani. Botorkálva megindult előre, a perem felé. Pár lépés után megjelent előtte egy kedves női alak, és leguggolt hozzá.
- Várj még - mondta, és megsimogatta szőke fejecskéjét.
Kapkodva szedte a levegőt, és kétszer is megfordult az ágyban. A szeme hirtelen kinyílt, a semmibe meredt, majd lezárult. Nem ébredt fel.

Reggel pontosan fél perccel ébredt a vekker berregése előtt. Semmire nem emlékezett az álmából, de az utána maradt hangulat még átjárta a lelkét. Álmosan ült fel, lerántva magáról a takarót. Egy rövid nyilallást érzet a mellkasában, önkéntelenül odakapott, de nem figyelt rá egyébként.
Hunyorítva nézett ki az ablakon a derengő fénybe, még bántotta a szemét. Lassan állt fel, és kelletlenül megállapította, hogy szédül. A fal mellett, kapaszkodva botorkált a fürdőig, hogy rendbe szedje magát.
Szakálla kicsit rendezetlen volt, de nem érezte magát elég jól ahhoz, nekilásson a borotválkozásnak. Megfésülködött, közben tűnődve nézte magát a tükörben. Apró ráncok borították az arcát, nem feltűnően, épphogy csak jelezve, az évek eljárnak lassan-lassan fölötte. Tekintete zárkózott volt, mint mindig. Mégis, ahogy belenézett a tükörben, olyan érzése volt, mintha mondani akarna neki valamit.
Elmosolyodott. Arra gondolt, a magány megmozgatja az ember fantáziáját. Hogy hamarosan eljön az idő, mikor magával fog beszélgetni. "Vajon mennyi idő múlva? Hetek? Hónapok? Évek?" Erre a gondolatra elkomorodott.
Sietősen felöltözött: a szokásos fehér ingbe, és vasalt nadrágba bújt. Az aktatáskájáért indult. Az a díványon hevert, hatalmas száját tátogatva. Hanyagul beledobta telefonját, és egy szemüvegtokot. Felkapta, és indulni készült. Ahogy kifordult a szobából, még fél szemmel egy pillantást vetett az üres lakásra. Sóhajtott, és kilépett a lépcsőházba.

- Jó reggelt, igazgató úr! - halotta a háta mögül, és furcsa mód megérezte, mikor elhaladt a portás mellett, ahogy annak arcára fagy a hivatalos mosoly, majd grimaszba torzul.
Eleinte nem vette észre, hogy szinte belelát az emberek gondolataiba, áthatja egy-egy érzés, ami a körülötte megforduló emberek hangulatát idézi. Később sem tudatosult benne, de megfigyelte a környezetét.
Az irodába érkezve rögtön megpillantotta a takarítónőt. Az épp alázatosan távozni készült. Halkan köszönt, majd maga után behúzta az ajtót. Félelem és harag bujkált a levegőben utána.
Egyedül maradt. Leült kényelmes székébe, és arra gondolt, hogy fizetésemelést kellett volna adnia. Aztán ingerülten tekintett az asztalán heverő papírkupacra. Semmi kedve nem volt velük foglalkozni.
Félrefordította a tekintetét, és a hatalmas akváriumra meredve megállapította, hogy teljesen érdektelen az egykor minden gondolatát betöltő munkája iránt. A felismerés megszédítette, és egy pillanatra vöröses fekete foltok úsztak a szeme előtt. Mikor elmúlt a szédülés, tekintete még mindig az akvárium üvegfalán járkált kimérten. Megkereste a szemével az összes halat, és elmondta magában a nevüket. Szerette őket.

Egy kevés papírmunka után olyan kimerültnek érezte magát, hogy meg kellett pihennie. Feje kegyetlenül megfájdult, és nagyon gyengének érezte magát, ezért úgy döntött, hogy hazamegy, és hosszú hónapok óta először kipiheni magát.
Sietősen távozott irodájából, de a folyosón, az utolsó ajtónál megtorpant. Halkan, félénken kitárta, és belesett rajta. Úgy festett, mint egy kisfiú, aki tudja, hogy tilosban jár, és nem tudja, felfedheti-e ottlétét.
A nő, álmosan, közönyösen föltekintett.
- Már mész is?
- Igen - mondta habozva, aztán kis szünet következett.
- Rosszul vagy talán?
- Nem...nem igazán, csak nem érzem magam a legjobban - mondta, de még mindig nem mozdult. Érezte, hogy kell még mondania valamit, de nem tudott összefüggően gondolkodni. Inkább csak érezte, hogy szerelme kihűlt, de ugyanakkor, mintha leülepedett volna minden, összetömörülve nagyjából a mellkasában, egy kimondhatatlan mondattá. Tudta, hogy ismeri ezt a nőt, minden porcikáját, és többet tud róla, mint amennyit valaha is hitt.
- Megyek - mondta most már minden zavar nélkül, és nem nézett a nőre, csak kisétált. Az ajtót tárva-nyitva hagyta.

Hazafelé hajtott, sokkal lassabban, mint általában. Nyugodt volt, sőt, békés. Ezt annak tudta be, hogy félretette aznapra a munkáját. Közben a gondolataiba merült.
"El kell ma még mennem Eszterkémért, megígértem neki. Már csak ezen a héten jön, utána vége a tanfolyamnak. Vajon sokat leszünk együtt, ha ide jár majd gimnáziumba? Jó lenne. Kész nő a lányom. Nagyon sajnálom az elvesztegetett éveket, amikor nem foglalkoztam vele eleget. Annyira jó vele, ahogy fél szavakból is értjük egymást! Remélem nincs túl késő ahhoz, hogy szerethessük egymást.
Közben peregtek a könnyei, és ezen nagyon meglepődött. Hozzászokott már a bűntudathoz, amiért elhanyagolta a gyerekeit, és elhagyta a családját. Nem értette, miért tört rá most ilyen erősen a szeretet érzése.
Épp olyan zavarosan látott könnyeitől, mintha a szélvédőt most volna az eső. Egyik pillanatról a másikra egy zavarodott nő táncolt az autója elé, és csöppet sem sietve forgatta a fejét, mint aki nem látja az autókat. Tövig nyomta a fékpedált, és még éppen sikerült megállnia az asszony előtt úgy, hogy egy apró sérülést sem okozott neki. Nem volt már elég lélekjelenléte ahhoz, hogy megnyomja a dudát. Ijedtségtől dübörgő szívvel lassan továbbhajtott.
"Istenem, megölhettem volna! Pedig milyen fiatal volt, talán 1-2 évvel idősebb csak nálam. Előtte a fél élet! Jobban is vigyázhatna. Meg aztán nekem sem tett túl jót."
Mire hazaért, egészen megnyugodott, de a szíve még mindig úgy kalimpált, mintha épp most érte volna az ijedség. Mikor leállította a motort, hirtelen megtöltötte a csend az autót. Különös érzés töltötte el: mintha valaki mellette lenne. Körbenézett, de természetesen nem volt senki a kocsiban.
A lakásban a megszokott, magányt kiáltó csend fogadta. Kissé elszomorodva áthúzta a pizsamáját, és leheveredett a nappaliban egy kanapéra. Estéről maradt egy fél üveg bor az asztalon, most oda sem pillantva nyúlt érte, és töltött a borospohárba. Belekortyolt, majd letette. Valamiért keserűbbnek tűnt a kelleténél.
Elgondolkodva nézett a pohár után. Emlékek kavarogtak a fejében. Olaszországban vették a készletet. A gyerekek első külföldi útja volt. Most visszaemlékezett rá, mennyire türelmetlen és kelletlen volt velük, és egykori feleségével.
Most a kisebbik lányára gondolt; arra, hogy milyen kicsi még, talán nem is érti, miért nincs velük az apukájuk.
"Nagyon szép...vékony, magas...remélem olyan fiút talál, aki megbecsüli majd."
Maga is elcsodálkozott, miért foglalkoztatták most ezek a dolgok. Mintha nem érne rá még ezzel törődni. De ez a mondat valahogy hamisan csengett a gondolatai között.

Megpróbált elaludni, de amellett, hogy nagyon fáradtnak érzete magát, a tudata túl éber volt az alváshoz, az álmok pedig nem akartak rátalálni. Valamiféle különös szeretettel és együttérzéssel gondolt az emberiségre, mint egy hatalmas alakra, és úgy érezte, változnia kell a világnak. Nyomasztónak érezte abban a formában, ahogy akkor körülvette. Rádöbbent, mennyire hiányzik az együttérzés és az emberségesség mindenkiből.
Mikor már zúgott a feje, elhatározta, hogy leköti magát valamivel; zavarta a sok megoldhatatlan probléma. Álmosan kászálódott fel a kanapéról, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait.
Akkor különös szél csapta meg. Meglepetten nézett az ablakra, hogy megnézze, onnan támadt-e a huzat, de egészen mást látott, mint amire számított. A kedves, alacsony női alak teljesen elterelte figyelmét a csukott ablakról, és a fuvallatról. Jól ismert mosolyával indult felé, és kedvesen szólt hozzá:
- Mindjárt, fiam - mondta neki, majd tovább sétált.
A férfi nem mert maga mögé nézni. Remegve állt sokáig. Képek villantak elé az előző éjszakai álmaiból, most végre felismerte a nőt. Kétségbeesetten számolgatta magában, hány éve is halt meg az édesanyja.

Egészen elvesztette az uralmat önmaga felett. Egyre távolabb érzete magát világ zajától, szinte nem is látta maga körül a tárgyakat, az otthonát. Szíve hevesen dobogott, és a vér lüktetése a fejében mintha ezt a szót lökdöste volna dobhártyája falának: gyorsan, gyorsan...
Egyáltalán nem akart róla tudomást venni, és megtagadva minden késztetést, ami eluralkodott rajta, agyonhasznált székébe ült, és szinte reflexszerűen bekapcsolta a számítógépét. A billentyűzetre meredt, és ujjait szorosan a félig lekopott betűkre tapasztotta, mintha kapaszkodna egykori életébe, egyáltalán az életbe.
Közben testének minden sejtje őrülten dolgozott, egészen eufórikus állapotba juttatva őt. Nyomasztóan vette körül az érzés, hogy nincs egyedül. Kiélezett érzékei ijesztő bizonyossággal juttatták el agyába, hogy egyre többen lesznek a szobában, és várakoznak rá. Nem félt tőlük. És idővel, ahogy mozdulatlanul ült, azt vette észre, hogy kíváncsi rájuk.
Aztán teste megnyugodott, lelassult minden mozgás a szervezetében, és biztonságban érezte magát. Mintha egy sötét szobában várná az édesapja kezét fogva, hogy elaludjon.
Még egy pillanatra elmúlt a révület, az asztalon nyugvó tollra pillantott. "Hát ennyi" - gondolta, és minden elhatározás nélkül lehajolt, hogy kikapcsolja a számítógépet. A mozdulattól az idők folyamán megüresedett szíve alatt halkan szétdurrant egy ér, és holtan terült el a földön. Nem érzett fájdalmat.

Az elkövetkező időkben lelke az élők között bolyongott, és bűnbocsánatot keresve, elbúcsúzott szeretteitől. Ezután bölcsen, távolról figyelte a világot, és így tekint le ma is ránk. Álmaikban néha meglátogatja egykori ismerőseit.

Szenior tag
Regisztrált:
2006-06-11
Összes értékelés:
707
Időpont: 2007-03-29 20:19:21

Hű, ez félelmetes volt! De tetszett.
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7937
Időpont: 2007-03-29 08:46:29

Szia! Maradj a földön, a földi dolgoknál. Vagy, ha mégis kimerészkedsz, tedd idézőjelbe. /Képletesen./ Hasznélj kevesebb jelzőt, fogalmazz pontosabban. És...írj, mert gyakorlat teszi a mestert!
Szia:én
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7937
Időpont: 2007-03-29 08:46:23

Szia! Maradj a földön, a földi dolgoknál. Vagy, ha mégis kimerészkedsz, tedd idézőjelbe. /Képletesen./ Hasznélj kevesebb jelzőt, fogalmazz pontosabban. És...írj, mert gyakorlat teszi a mestert!
Szia:én
Szenior tag
Artúr
Regisztrált:
2007-02-21
Összes értékelés:
3817
Időpont: 2007-03-28 21:57:26

Szia!
De szeretnék tudni így írni. Minden kép, minden gondolat a helyén van. Kétszer olvastam el minden bekezdést, csak így tudtam a végére jutni. Engem nagyon megfogott ez az írás.
Gratulálok!
Üdv.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel Angyalkacaj címmel a várólistára

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Már nem vagyok című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Már nem vagyok című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Ujjmese című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Már nem vagyok című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel Tanka: Itt valami / Irgendwas címmel

hundido alkotást töltött fel Dalocska címmel

hundido bejegyzést írt a(z) Balatoni szkeccsek (Részl.) című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Az ebéd című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Már nem vagyok című alkotáshoz

black eagle alkotást töltött fel Semmi üzenet címmel a várólistára

black eagle bejegyzést írt a(z) Az ebéd című alkotáshoz

Ylen Morisot alkotást töltött fel Bodzasirató címmel

Ylen Morisot bejegyzést írt a(z) Az ebéd című alkotáshoz

Ylen Morisot bejegyzést írt a(z) Az ebéd című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)