avagy az értékelés szubjektivitásáról Lillehammer után


Jane Torwill és Cristopher Dean
a nagy visszatérők,
Szarajevó s Birmingham közt
a jégtáncnak élők.

Kötelező táncuknak
- egy fergeteges rumba -
az Európa Bajnokságon
megvolt a jutalma.

S bár a kűr ott nem sikerült
olyan csodaszépen,
sokat változtattak rajta
a siker reményében.

A lill'hammeri olimpián
ők voltak a legjobbak,
ha a bírók nem is őket
találták a legjobbnak.

84-ben még nem láttam
kűrjüket, a Bolerót,
csak most nézhettem felvételről
a lenyűgöző programot.

Kilenc hatos - "Ez nem semmi!"
Mondanánk ma biztosan,
pedig akkor még nem tudtuk,
hogy ennél több is bennük van.

Ez a tíz év mit sem látszott,
ők semmit sem változtak,
sőt, talán még jobbak lettek
az eltelt néhány év alatt.

"Lássuk hát a zenét, táncot!"
bíztattak ők bennünket;
s láthattuk is fergeteges,
parádés tánc-kűrjüket.

Még sohasem láttam őket,
s csak hallomásból ismertem,
a Torwill-Dean jégtáncpárost
mégis szívből szerettem.

Most pedig, hogy végre láttam
a hallhatatlan menőket,
egyszerűen nem értem meg
mért pontozták le őket.

A fiatal orosz páros
valóban szépen futott,
mégis csak sajnálni tudom,
hogy az arany nekik jutott.

El sem tudom mondani,
mily' nagy hatással volt rám
az angol páros tánctudása!
Bárcsak újra láthatnám!

Nincsen náluk jobb jégtáncpár!
Ezt ki merem mondani.
Nem értem, hogy hagyták őket
harmadikként végezni.

Ha valaki úgy is érzi,
az ifjú orosz pár a jobb,
gondolja meg: van idejük,
lehetnek még bajnokok.

A tíz év után visszatérők
- szerintem nincs náluk jobb -
nem pénzért, csupán a tapsért
tértek vissza hozzánk most.

És sikerült is meghódítani
mindenkinek a szívét,
kivéve a pontozókét,
a szőrős szívű bírákét.

Keserűségemben írom
ezt a blőd kis versikét,
hisz mindennél fontosabb, hogy
őket szereti a közönség.

A publikumnál első helyen
áll a szimpatikus pár,
s jósolom, hogy e kettősre még
sok szeretet és siker vár.