Nem kell izzás, amely így világít,
Sem nagyság, csak állatok csordája, kisszerű népek
Hol vándorolnak a gyönyörű-szépek.

A múzeum, hol a Másikat kiállít
Egy csorgó szájú-ész tömegnek, hol szemmel követnek
Mindent adnak a vezető követnek.

Csak kacér hús, és göngyölődő élet
Mit fogni jó, és kóstolni az újkori Titánoknak szabad
Mikor kidob a lét, mert úgy szalad.

Hol még mesének tartják a véget
Tovább súgják füledbe, akkor is, mikor Szemétre visznek
Testvért összetört babának hisznek.

De izzik egyre a néprengetegnek
Hősére vágynak a zúgó, szétválaszthatatlan tengernek
Nem érnek semmit, hol ennyien teremnek.

És csak kiáltják a végzeteknek:
"Nem tudom mi a baj velem, csak többet akarok
Félek, nincsenek már bajnokok."

Csak hullnak a hazug könnyek:
"Ments meg, ki ebből az érthetetlenségből, megvertek
Az asztalon csak garasok hevertek."

Hát kell az izzás, amely így világít?
Nincsen nagyság, helyette csordák és kisszerű szépek
Hova vándoroljanak még ezek a népek?