HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 9

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47182

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-04-04

Fritz kalandjai: Rózsám én is közébük állok

Ez egy igaz történet. De, miután katonai titkokat ennyi év elteltével sem adhatok ki, az időpontokat, helyszíneket, neveket, és a történések sorrendjét megváltoztattam.

Rövid tartalom:

Az 1960-as évek végén déli határaink felől többször is berepültek hazánk légterébe ismeretlen felségjelű harci gépek. A legfelső katonai vezetés úgy döntött végül: le kell lőni a "madarakat", de az OLP /Országos Légvédelmi Parancsnokság/ alá tartozó vadászrepülő nem lőhet rájuk.

Titokban elkezdődik a program: kiképezni valakit, aki hivatalosan nincs rajta a katonai repülők listáján. A válsztás Fritzre esik, H. hadnagy gyermekkori barátja őt javasolja a kényes, és veszélyes feladatra. Fritz tudja, nem éli túl az első bevetést. Két érzés viaskodik benne, a repülés iránti vágyakozás, és a szerelem.


......................................................................................



A fene egye meg a Fritzet!- morogta újra meg újra nem létező bajsza alá a hosszú őrvezető, és megdidergett az ajtó irányából bevágó nedves, hideg, levegőtől. -Dögöljön meg a szemét parasztja! Felnyalatom vele a folyosót, ha előkerül, az egyszer biztos!
Az őrvezető, még különb dolgokat is mondott, s természetesen nem pontosan ezeket a szavakat használta, amikor Fritzet szidta, de egyszer, egy lakossági fórumon, vagy valami egyéb más népgyűlésen, nem érdekes, felhívták a figyelmemet a nyomdafestékre és annak bizonyos tűrési paramétereire, így hát, úgy érzem, tartózkodnom kell a napos asztal mellett elhangzó, a másik katonára vonatkozó, durva és útszéli kifejezések szó szerinti interpretálásától. Színesebb lenne, életszerűbb a történet, ha a dialógusokat szó szerint adhatnám vissza, de sajnálom, az íratlan szabályok engem is kötnek, mindenkitől maximális elnézést!

Az őrvezető tehát borzongott és didergett bokáig érő köpenyében, és mindenek előtt bosszankodott, a bejárati ajtót következetes hanyagsággal hagyta nyitva maga után az, aki éppen arra járt, kiment, vagy bejött a körletbe. Odakinn már korom sötét volt, és csontig hatoló, apró szemű ónos-esőt vert a szél az elszórt facsoportok között megbúvó laktanya épületek oldalára, ablakaira. 6 óra réges-régen elmúlt, Fritznek már több mint egy órája le kellett volna váltania felettesét, de felszívódott valamerre a ködben. A másik napos, a lusta disznaja, bent aludt, vele jól ki lesz cseszve, neki meg majd éjszaka kell itt ugatnia. Azon a tényen, hogy a másik napos édesdeden szunyókált, bárki, civil, joggal elcsodálkozhatott volna, az I. számú körletben ugyanis könyörtelen állapotok uralkodtak. Gólya repült be a körletbe, és hát ez egy felettébb furfangos és tréfáskedvű madár, ha már ott van, meg nem állhatja, hogy föl ne borogassa a kopaszok ágyait, és szekrényeit. Ezúttal is ez történt, ki tudja hányadszor már ezen a héten. A szoba közepén, ha szabad ilyen pongyolán fogalmaznom, egy katonai objektum vonatkozásában, hogy "szoba", egy kupacban hevert minden: a szalmazsákok, a vaságyak, és a személyes holmik, de furamód az egyik sarokban, a rumli ellenére békésen és háborítatlanul hortyogott a napos. A kopaszok vadul rámoltak és takarítottak, egy sör-hasú, harcsabajszú tizedes harsányan ordítozott velük. A napos minderre ügyet se vetett, öregkatona volt maga is, akár a handabandázó tisztes, és hát, beszéljünk őszintén, ki merne háborgatni álmában egy öregkatonát? Horkolása kihallatszott a folyosóra, s elhatolt egészen a napos asztalig, ahol az őrvezető téblábolt az óráját lesve, s keresetlen szavakkal illetve Fritzet, a bunkósparasztot.

Fura alak volt ez az őrvezető, az, szent igaz! Egyetlen rávetett futó pillantás elárulta róla, hogy nem tegnapelőtt kezdte pusztítani a kenyeret a seregben, arca cserzett volt és kemény, pompás sötétzöld kincstári zsávolyban feszített, derékszíjáról mélyen lecsüngött hatalmas oldalfegyvere, tükörfényes csizmáján egy pók is hanyatt esett volna. Mindazonáltal, dacára katonás megjelenésének, valami szörnyűséges civil trehányság áradt egész lényéből, ahogy egy hosszúra nyúlt kamasz esetlen testtartásával fel és alá totyorgott az előtérben, a napos asztal és az oszlop között lévő háromlépésnyi távolságot méricskélve lépteivel.
Az épület alsó szintjén, melynek előterében éppen az őrvezető adta a szolgálatot, volt elhelyezve a század létszámú karbantartó zászlóalj Malik őrnagy parancsnoksága alatt. Az emeletre, a repmüszaki-hallgatók körletébe az előtérből lehetett felmenni, a lépcső a napos asztallal szemben volt, a bejárat mellett. Odafenn egész más világ uralkodott, a falakat tablók borították, az előző évfolyamokban végzettek fényképeivel, s a lépcsőfordulóba, bármilyen hihetetlen is, gondos kezek cserepes filodendront tettek.
Az őrvezető némán átkozódott, esdeklő tekintetét időnként a plafonra szegezte, mintha onnan felülről remélne segítséget, segítség azonban sehonnan sem érkezett.

-Miért engeded ó Istenem, mondd, hogy tűrheted el ezt a disznóságot- ez volt a mintakatona szánni való pillantásában. A felmentő sereg, vagyis hát Fritz, csak nem akart megérkezni, és a kopaszok már a folyosót mosták, lassan kiértek az előtérbe. Septyiliku őrvezető szívből utálta volna, hogy belefolyjon egzecíroztatásukba, ezt szerette volna a Fritzre hagyni, Fritzre aki mellesleg imádott üvöltözni a kopaszokkal, értett is hozzá, és végtére is a kopaszoknak csak használ, ha üvöltöznek velük. Igaz, a tetvesek titokban kiröhögték Fritzet, hogyne nevettek volna, a fickó majom módra vigyorgott üvöltözés közben, mintha azt akarná mondani, -na jó, nem komoly ez gyerekek, nem kell rögtön betojni egy kis katonáskodástól. De, hát hogy hogyan bánik a Fritz a kopaszokkal, az ő dolga. Ha hülye, hát akkor hülye, kapja be és kész. Ámbátor, nem könnyű elmenni a hülyeségei mellett, ez is biztos. Kevés ember akad a században, aki kibírná idegekkel, amit művel. Talán az Áldott Béla, a rendíthetetlen flegmájával, vagy az a féleszű Matróz, aki alig tud írni és olvasni. Egymás után szedi össze a büntetéseket, lám, alig, hogy visszajött Lillafüredről, az is büntetés volt, naná, hogy büntetés, már is belefutott a menetrendszerűen közlekedő következő laktanyafogságba, mert kimaradáson nem tisztelgett egy szarf....ú jakumó őrmesternek. Függelemsértés volt ez a javából, megérdemelte, amit kapott érte. Éppen letelt volna a helyben járás, s talán előbb utóbb törölték volna a büntetést, és talán előbb utóbb eltávot is kaphatott volna, hogy sok hónapnyi tipródás után hazamehessen végre, amikor elkövetett egy újabb szolgálati vétséget, otthagyta őrizetlenül a napos asztalt, mert valami halaszthatatlanul sürgős dolga akadt, talán kakálnia kellett, vagy valami más. A Zogyi persze azonnal kiszúrta, vércseként csapott le az alkalomra, s elcsente a fiókból az ügyeleti naplót. A dologból óriási botrány kerekedett, nem sokra rá, Malik őrnagy hívatta a Fritzet, hogy meg akar valamit nézni a könyvben. A napló persze nem volt sehol, Zogyi kajánul vigyorgott, a Malik meg úgy ordítozott a Fritzzel, hogy a falak megrepedtek tőle. Újabb laktanyafogság következett, ki tudja hányadik Fritz katonai pályafutása során, és akkor még örülhetett, hogy ennyivel megúszta. Aztán ott volt az a kantinbeli verekedés! Vajon miért kellett ebbe neki belekeverednie? Nincs rá épeszű magyarázat. Nem tudódott ki, mint ahogy az se, hogy a Böhöm haverjával, meg egy sofőr sráccal, a Cserepessel szombatonként kijárnak a nagybetonra teherautóval rodeózni. Ha mindez, és még egyéb más dolgok a Malik elé kerülnek, holt biztos, hogy hadravágatja a Fritzet, de meg is érdemli, a futkosón van a helye, nem itt a sorállományban.

Az őrvezető köhögött, az orrát fújta, és cikornyásan káromkodott.
-Jó, jó, -mondta magában aztán, békülékenyebb hangra váltva, -az is igaz, hogy a haverjai mindent megtesznek érte, mert annak ellenére, hogy egy óriási nagy szemétláda, és egy önző disznó, Fritzre azért lehet számítani, ha baj van és ez sokat nyom a mérleg másik serpenyőjében.
Idáig jutott a meditációban, amikor újabb szélroham vágott a képébe a bejárat felől. Mérgesen pillantott a belépő katonára, és elkáromkodta magát, harsányan, trágárul: Fritz oldalgott be az előtérbe, képén azzal a cinikus hülye vigyorával, amitől mindenkinek kinyílott a bicska a zsebébe. Septyiliku őrvezető nyeldekelt és hápogott, ősi átkok formálódtak tátogó száján. Fritz azonban mit sem törődve barátja sokkos állapotával, két könnyed tánclépéssel megközelítette, s mintegy bocsánatkérésképpen, szemmel alig követhető mozdulattal behúzott egyet a bordái közé. Az őrvezető mondani akart valamit, talán tiltakozni akart a szerencsétlen, mire kapott még egyet, ugyanoda.

-Bocs,- morogta -a katona,- volt egy fontos megbeszélésem, és elhúzódott.
-Fontos megbeszélésed? -miről csacsogsz itt össze vissza bogárkám -nyerte vissza lélekjelenlétét a csontcsillagos. -Mi vagy te! Tőzsdeügynök?
A Fritz lehúzta a fejét, mert egy jobb lengő zúgott el felette egészen közel, súrolva feje búbját.
-Ne törődj te azzal, hogy ki vagyok, akárki vagyok, és akármit teszek, nem a te dolgod, vén Redvesnyakú! Vésd be ezt egyszer és mindenkorra abba a betonfejedbe. Most pedig takarodj a francba, átveszem a szolgálatot. Húzz el kajázni, vagy pi...ni, ahova tetszik.

Fritz éjfélig ücsörgött a napos asztal mellett, volt ideje töprengeni. Fejében vad összevisszaságban kavarogtak az elmúlt délután eseményei, újabb purparléja a Zogyival, az élelmiszer raktár előtt történt bunyó miatt, ami persze csak a szokásos mindennapi testedzés volt, senki nem vette komolyan, a szakaszvezető értette félre, s aztán később a H. Lacival való beszélgetése, kinn a kisbetonon, a terepjáró belső világításának halvány fényében.
Fritznek volt egy jó félüvegnyi vörösbora dugiban, kihalászta a fiókból és belekortyolt.
-Csípjen belém valaki, -mondta félhangosan magának, -álmodom, vagy ébren vagyok? Olyan titokzatos az egész, annyira képtelen, és hihetetlen!


Hétköznapi dolgokról beszélgettek, Fritz nem is igen értette, miért cipelte őt ki a hadnagy ide a sötétbe, miért nem a kantinban találkoztak, vagy a körletben, fenn a Lacinál, ahogy máskor is.
-Mondd csak, szeretsz te még repülni?- kérdezte egyszer csak minden előzmény nélkül témát váltva a vadászpilóta,- mert ha igen, akkor lenne rá lehetőség.
Fritz megütközött a kérdésen, mert, hát hogy is kérdezhet tőle bárki, kiváltképp a Laci ekkora nagy állatságot.
-Szeretek e repülni, -füstölgött magában- hát nem a Laci volt az, aki még májusban, mielőtt Lillafüredre vezényelték volna, az építkezéshez, felvitte őt? Hát nem neki kellene a legjobban tudni a választ? Jóságos ég! Hol van már az a repülés, s hol van Lillafüred is? Mi minden történt már az óta!
-Az életemet adnám érte, hogy repülhessek, -gondolta magában, igen mit ér az élet, ha az ember nem azt az életet éli, amit szeret, ha gúzsba van kötve keze-, lába, s kiváltképp, mit ér az ő élete? Semmit, nullát. Ami eddig értékes volt benne, arról kiderült, hogy csak álom volt, ifjúkorának az álma a BANDÁRÓL, s valakiről, egy lányról, aki a régi bandához tartozott. Szép álom, az igaz, de mégis csak álom, se nem több, se nem kevesebb.

-Miért kérdezed,- vakkantott vissza. -Fel tudnál vinni újra egyszer? Csak nem...?
-Akár minden nap,- mondta a Laci, s idétlenül kacsintott hozzá.
-Minden nap?
-Úgy van. Egyedül rajtad múlik!
Fritz valami nagyon gorombát mondott ekkor a hadnagynak, valami olyat, amit nem lehet idézni, ami bármelyikünknek kicsúszhat a száján, ha nagyon beindulunk valamitől, és ami úgy kezdődik, hogy: menj a ...

A tiszt nem sértődött meg, nevetett, s hátba vágta Fritzet. -Nos, pajti, mondjak többet is? Kíváncsi vagy a részletekre?
-Hallgatlak,- felelte a katona, hirtelen lehiggadva. -Bökd ki a keserves hétszentségit, hogy hova a lószarba akarsz kilyukadni.
A hajózótiszt zubbonya felső zsebéből két ujjal ügyesen kihalászott egy Honvédot, kicsit megsodorgatta a két tenyere között, hogy kiegyenesedjen, majd körülményesen vacakolva az öngyújtójával, rágyújtott.
-Egyszóval ott tartottam, hogyha igent mondasz az ajánlatomra, minden áldott nap repülhetsz. Először természetesen velem, vagy ha én nem érek rá, egy másik sráccal, doplizunk majd, ahogy elő van írva, megtanulsz szépen egyedül felszállni, és leszállni, s mindent, amit kell, éppen úgy, mint a tisztiiskolások. Egyetlen különbséggel azonban: neked nincs annyi időd, mint nekik, neked három hónap alatt mindent el kell sajátítanod, elméletet, gyakorlatot, a fegyverek kezelését, a rádiózást, és a többit.
-Ó, hát ez pompás, -harsogta a Fritz, hülyére véve a figurát- aztán, ha már befejeződött a kiképzésem, együtt fogunk járőrözni, s majd egyszer, ha az alkalom úgy hozza, lelövünk egy ellenséges gépet!
-Pontosan!
-De... de hát, te most komolyan beszélsz?
-Mint a halál.
-És... mi ebben az egészben a csavar? Mert, hogy itt valami nem stimmel az hétszentség.
-Nincs benne semmiféle csavar, -mondta lassú tagolt hangon a hadnagy, s kuncogott. -Hallgass végig, s meg fogsz érteni mindent!

Letekerte az ablakot, hogy a vastagon gomolygó cigaretta füstöt kieressze. A szél esőcseppeket vágott be a dzsipbe és metsző hideget, ami azonban még mindig jobb volt, mint a füst.
-Amit most elmondok neked,- folytatta,- hétpecsétes titok, nyakazás jár érte, ha kitudódik. Parancsom van rá, hogy egy alkalmas embert beavassak, s én úgy döntöttem, te leszel az.
-Én? Miért pont én? S mibe akarsz te engem beavatni? Tudnod kell hülye állat...

Fritz azért beszélhetett ilyen hangnemben a repülős-tiszttel, mert gyermekkori cimborák voltak, s ez mindkettőjük számára erős kapcsot jelentett, erősebbet, mint a rendfokozat, s az alá-és fölérendeltségi viszony.

-Kussolj egy kicsit, jó -kérte szelíden a vadászpilóta, s úgy oldalba vágta a Fritzet, hogy az csuklani kezdett. -Megígértem, hogy mindent elmondok, nem? De, hogy egyáltalán szóhoz juthassak, ahhoz most neked kell kussolnod. Megértettél?
-Értettem,- mondta Fritz. Kérek engedélyt meghunyászkodni.
-Az engedélyt megadom, pihenj és nyald ki. Szóval,...hol is kezdjem? Az elmúlt év áprilisa óta a radarok folyamatos légtérsértéseket regisztrálnak, Szeged, Mohács és Pécs vonalában. Az ismeretlen felségjelű gépek dél, délnyugat felől lépik át a határt, nagy magasságban átrepülik a légteret, s nyugat, délnyugat irányába távoznak. Van úgy, hogy csak egy gép jön, de általában gép-párról szólnak a beszámolók. Augusztus 15.-i paranccsal Pápáról, és Kecskemétről elfogó-vadászokat küldtek fel a megfigyelésükre, MIG 21-eseket, és 15-ösöket, ezek a gépek azonban nem kaptak tűzparancsot. A dolog voltaképpen érthető is, nézd csak meg a térképet, kik a déli szomszédok?
-A jugók - mondta Fritz. -Ehhez nem kell térkép.
-Úgy van. A jugók. S pont ezért kínos az ügy a mélyen tisztelt felső vezetésünknek. Mert kik a jugók? Barátaink? Vagy ellenségeink? Látod, itt van annak a bizonyos ebnek a végső nyughelye. A helyzet elég kényes, de hát ez nem a mi gondunk. Ha nekünk azt mondják: lőni kell, lövünk, ha meg azt, hogy hagyjuk őket békén, akkor békén hagyjuk őket. Figyelsz te egyáltalán? -kérdezte, mert Fritz unottan piszkálgatta a körmét a másik ülésen.
-Figyelek,- ütött rá a kérdésre a fejével az öregkatona, -csak azt nem tudom, hogy jövök én a képbe. Mi közöm van nekem mind ehhez?
-Várj, rögtön megérted. Egy jó hónappal ezelőtt változott a helyzet. A járőröző gépek tűzparancsot kaptak.
-Jó ég, -hördült fel Fritz- ez komoly?
-Mint a halál.
-És...azóta, van már valami fejlemény.., már úgy értem...
-Nem, egyelőre, semmi. Váratlanul érkeznek a szarháziak, s mire a mieink megkapják a riasztást, és felszállnak, már el is húzták a csíkot.
-És... mi a lószart lehet akkor tenni?
-Hát, például azt, hogy folyamatosan járőrözünk a térségben egy gép-párral. Tudom, azt akarod kérdezni, eddig miért nem ezt tettük?- Nos, szóval ennek a bulinak van egy költségvetési vetülete is, a vadászgépek röptetése nem olcsó mulatság, s ebben nem a katonák döntenek.
-Értem.
-A fenét érted, én se értem, de hát ez van.
-És..hát...szóval azok az idegen gépek milyen típusúak?
-Információink szerint, -mondta a Laci kicsit gondterhelten, ugyanolyanok, mint a mieink, vagyis MIG 21-esek és MIG 15-ösök. Talán 15-ösök, nem tudjuk biztosan, közelről még senki nem látta őket. Ők is a ruszkiktól kapják a gépeket, akár csak mi. Na szóval, most beszéljünk arról, miért mesélem el ezeket a dolgokat neked.

A hadnagy elhallgatott, tűnődve nézett ki az esőbe, mintha azon gondolkodna, hogyan is folytassa.

-Egyszóval, felsőbb utasítás érkezett, hogy le kell lőnünk a madarakat. Mindenki boldog volt, a fiúk örültek a parancsnak, mint majom a farkának, tudod milyen a vadászpilóta. Repültünk, illetve, hát a fiúk repültek, a pápaiak, s a kecskemétiek, s már-már kezdték magukat beleélni elkövetkező légi csetepatékba, amikor ugyanolyan gyorsan, és váratlanul, mint ahogy meghozták, visszavonták a parancsot. Azt mondták: egyelőre, nem. Érted ezt? Egyelőre! Na és akkor itt jössz most a képbe te és én. Illetve mindketten. Valahol fenn a nagyfejűek, úgy értem a civilek, mert azok ilyen átkozottul okosak, eldurran a fejük a sok észtől, kiokoskodtak egy hihetetlenül nagy állatságot. Ennek az a lényege, hogy az idegen gépek ellen olyan embereket kell felküldeni, akik nincsenek regisztrálva a légierőnél, így ha baj történik, mondjuk, lelövik őket, jobban el lehet tussolni a dolgot. Várj, ne szólj közbe. Hogy megértsd, miről van szó. El kell tussolni, nyilvánvaló, ismered a külpolitikai baromságokat, ezért is függesztették fel a tűzparancsot. Állományban regisztrált vadászpilóta nem tüzelhet rájuk, ez az ukáz. Jó, tudom: baromság, de figyelj ide. Tételezzük fel, hogy te ülsz az egyik gépben, te, aki hivatalosan nem létezel, és lelőnek. A vizsgálat azt mondja majd, gyakorlatozás közben balesetet szenvedett egy katonai repülőgép itt és itt, a gépvezető nem sérült meg. Nyugodt szívvel mondhatja, hiszen az állományból senki nem hiányzik, igaz, s így pampogni sem fog senki. Téged pedig katonai tiszteletadás mellett elásnak valahol, s a közleményben a szokásos sztereotípia szerint az áll majd, hogy szolgálatteljesítés közben elhalálozott.
-Nagyszerű, -mondta Fritz, te mindig fel tudod dobni az embert.
-Akarsz repülni, vagy sem?
-Akarok, persze hogy akarok, te hülye, de amit te itt elmondtál, dajkamese. Hogyan tudnék én három hónap alatt annyira megtanulni repülni, hogy légiharcot vívjak? Aztán pedig,.... én csak egy szarf...ú sorállományú reptérkarbantartó vagyok. Ki és hogyan intézi el azt, hogy pilóta kiképzést kapjak?
-Ne aggódj,- nevetett a tiszt. Repülni igen hamar megtanulsz, arról kezeskedem. Az adminisztrációs oldalát, pedig elintézzük, tökikém. Majd szépen kikéretünk a Maliktól, mondjuk, na mondjuk, állandó hangártakarításra. Ha jól tudom, imádsz takarítani.
Fritz nem reagált a hadnagy szemétkedésére.
-És ezt be is veszik majd? A Malik, a Zogyi, a Kovács alezredes?
-Kénytelenek lesznek, különben szétrúgom a hátsójukat!
-S mi van akkor, ha mi lőjük le őket?
-Ugyanaz- mondta a Laci. -Ugyanaz, vagyis baleset. Egy baráti országból áttévedt repülőgép műszaki hiba miatt... satöbbi, satöbbi. Érted, nem?
-Kurvára. S mi a te szereped?
-Ugyanaz, mint a tied. Együtt fogunk felszállni. Kevesen tudják, mert ez is katonai titok, hogy én még most is a szovjet légierő tisztje vagyok. Kinn kaptam a kiképzést, az elsők között voltam, s a rangomat is tőlük kaptam.. Ha lelőnek, velem sem kell leltár szerint elszámolni. Meg van firkálva, mi?
-Egyet azért nem értek, -nézett töprengve Fritz a barátjára. Tudnod kell, hogy én azért voltam létszámfeletti Miskolcon, mert állítólag a külföldön élő rokonaim miatt megbízhatatlannak számítok. Az írnok srác, aki jó haverom volt a légfúrósoknál, erről susmorgott. El nem tudnám képzelni, hogy itt ezt ne tudnák?
-Biztos lehetsz benne, hogy tudják! Az anyagodat átküldték, én is láttam.
-És akkor?
-Lehet,- mondta a Laci sejtelmesen,- hogy épp ezért.
-Vagyis, hogy... Azt akarod ezzel mondani...?
-Azt!
-Na, ne marháskodj ! Szóval arra számítanak, a rohadékok, hogy lelőnek, mint egy majmot, s akkor eggyel kevesebb a probléma?
-Nem én mondtam, s talán ez így, ilyen kőkeményen nem is igaz. Az elsődleges cél nyilvánvalóan nem az, hogy legyilkoltassanak téged, vagy engem, csak, ha éppen úgy sül el a dolog, érted, hogy mi veszítünk, könnyebben ki tudják majd magyarázni. És ne feledd, két legyet ütnek egy csapásra. Úgy, hogy ... most már mindent tudsz, kishaver, s ezek szerint dönts! Holnapra várom a válaszodat. Most pedig ha nincs több kérdésed, húzzunk befele, mert kiújul a tüdőlötyögésem ebben a kib...tt hidegben.

Fritz felállt az asztal mellől, nyújtózott, ásított. -Milyen lassan telik az idő! Csak már reggel lenne. Az éjszaka veszélyes és kiszámíthatatlan. Éjszaka gyötrő gondolatok jönnek a semmiből, s mint éhes farkasok a koncot, megrohanják az embert. Hányszor, de hányszor történt már meg vele, hogy az álom, és az ébrenlét határán hánykolódva, élete eseményein, a vak véletleneken töprengett. -Vak véletlenek, igen, a sors által kitervelt mocskos kis trükkök. Mint például ez is itt. Ha nappal lenne, könnyű szívvel tudna dönteni, nem kellene megküzdenie a múlt árnyképeivel. De most éjszaka van, s neonlámpa vibráló fényében a téglafalon túlról egy lányarc tűnik fel elmosódottan, s egy szívének kedves szempár néz rá, vidám, szomorú tekintettel.

-El kell búcsúznom tőle,- mondta magában erős elhatározással. Tőle, s a többiektől, mindenkitől, aki fontos volt az életben. Meg kell kérnem a Malikot,- töprengett tovább, hogy egy napra, igen, csak egyetlen egy napra engedjen haza. Ha megtagadja, nincs más hátra, mint borítani, de mindenképpen haza kell jutni! Fritz meg volt róla győződve, hogy nem éli túl az első bevetést.
-Reggel kihallgatást kérek az őrnagytól,- határozta el magát végre. --Meglátjuk. Vagy- vagy. -Most pedig,... hol a nyavalyában van már az a váltás! Megyek és felrugdosom, ideje, hogy ágyba bújjak!
Kortyolt az üvegből, alig két újnyi maradt már csak az alján. Meglötyögtette, s gondosan visszazárta a fiókba a tintás üvegek mögé. Ásított, nyújtózott, ropogtatta a hátát. Elindult a hosszú folyosón, a túlsó oldalon lévő ablak felé. Csizmái szabályos egyhangúsággal kopogtak végig a kövezeten. Benyitott a saját körletébe, a fiúk horkolva aludtak a vaságyakon, egyikük öntudatlan üdvözlésképpen eleresztett egy ropogós salvét. Az öregkatona óvatosan továbbment, megkereste a másik napos ágyát a sötétben. Lehajolt és megrázta a bajtárs vállát.
-Egy embernek ébresztő föl!- sziszegte a fülébe. -Nézze meg az ember! Laktanyavédelmi riadó van, maga meg a lóbőrt húzza, harcos?
-Dögölj meg,- mondta a napos mérgesen, rekedt hangon, de már kászálódott is kifelé azon minutumban. -Kurva mindenségét ennek a tetű világnak. Megyek már, ne rángass, az anyád szentségét!

Fritz egész éjjel mindenféle zagyvaságot álmodott össze-vissza. Első álmában Lillafüreden járt. Zavaros és nyugtalanító volt az álombeli történet. Úgy tűnt, mintha egy hatalmas, vén MERCEDES-ből szállt volna ki a fiával és a lányával a Palota-szálló fölött lévő parkolóban. A fiú magas volt és vékony 20-as évei elején járt, a kislány 12 év körüli és olyan szép, amilyen szépet csak álmában láthat az ember. Minden ugyanolyan volt, mint évtizedekkel ezelőtt. Fritz nagyon elcsodálkozott ezen. A Hámori tó, a kisvasút, a tündéri kis állomás a magas hegyek között, az alagút, mind -mind ott álltak a helyükön, mintha semmi más dolguk nem lett volna az eltelt idő alatt, csak, hogy Fritzet visszavárják. Megmutatta gyermekeinek, hol itták a sört a Pékkel, s hová, melyik padra ültek le pihenni, s a lányokat bámulni. Elmesélte, hogyan úszta át a tavat egy másik cimborával, akinek a neve nem jutott hirtelen az eszébe, s rácsodálkozott a stégre -mert az is meg volt még- amelyiken felkapaszkodtak a partra, csoki-barnára sült felsőtesttel, s fehérre meszelt lábakkal.
Bementek a kastélykertbe, sétáltak és beszélgettek, megnézték a Garadna -patak híres vízesését, s mikor mindezzel végeztek, elindultak a Hámori tó jobboldalán húzódó, ómassai műúton. A Sziklához érve Fritz megtorpant, az egykori harcálláspont, ahol azon a rettenetes télen az ő százada adta az őrszolgálatot, néptelennek és kihaltnak tetszett, sehol egy katona, sehol egy teremtett lélek. Az udvart és az őrbódét, ahol egykor posztolt, rozsdás vaskapu zárta el a kíváncsi tekintetek elől. Fritz álmában visszaemlékezett az őrszolgálat keserves óráira, nagyon különös dolog volt ez, álmában emlékezni. Látta magát földig érő őrbundájában és a vastag nehéz nemez-csizmákban kétségbeesett igyekezettel ugrálni és szökdécselni a farkasordító hidegben, s körben, fagyba dermedt vigyorral mulatott rajta az éjszakai táj, az ezüst-színű fák, a sejtelmes fényekbe burkolózó Palota-szálló, s a csonttá fagyott Hámori tó.

Hosszú percekig téblábolt a kapu előtt, a fák lombja susogott a feje felett. Megrázta a fejét, mormogott valamit magában, aztán a lábai tovább vitték, elindult hogy megkeresse a régi feljárót, amelyen a rákövetkező nyáron a század tehergépjárművei feljártak a hegyre, a kettős púp közötti nyeregbe települt sátortáborba, és az építkezésre. Az utat pontosan azon a helyen találta meg, amelyre emlékezett, a kanyar után száz, százötven méterre. Ahogy ráfordultak, a kizökkent idő visszatért újra eredeti medrébe, Fritz 20-éves volt, kifakult kincstári zsávoly feszült izmos testén, ahogy öles ugrásokkal rohant felfelé, hogy a táborhelyet elérje. Süketen és vakon futott át az erdőn, az egyre emelkedő ösvényen, amerre a keréknyomok vezették, s arra gondolt közben, hogy azokat a keréknyomokat az ő századának gépjárművei vágták a puha avarba. Tüdeje zilált, szíve zakatolt, de csak futott, futott. Végül, jó félóra elteltével teljesen kifulladva megtorpant, az erdő oly sűrű volt körülötte, sehol semmi nyoma sem a rétnek, sem a kis pataknak, melyre pedig olyan tisztán emlékezett. Megnézte az óráját és elámult, a mutatók tanúsága szerint 35 percen keresztül futott felfelé, már réges-rég meg kellett volna érkeznie az egykori táborhelyre. Az álom azonban olyan volt, mint általában az álmok, semmi logika nem volt benne, de tovasuhanó foszlányai között Fritz mégis megérezte az idő múlékonyságát. A folytatás is zavaros volt: a régi kőbányánál járt, Újmassán, de ott, ahol egykor a katonaság lánctalpas csotrogányai hordták a szürkés-vörös kőtörmeléket, semmit nem talált, a hegyoldalt benőtte a természet, fiatal suhángok lengették ág karjukat a fejtés helyén. A NÉPBOLT épületét megtalálta, ugyan úgy nézett ki, mint ahogy visszaemlékezett rá, de elhagyatott volt és roskatag, s a falára valaki fekete betűkkel ezt a szót mázolta: ELADÓ.

Ha Fritz iménti álmát zagyvának és érthetetlennek kellene minősítenünk, a következő már egyenesen rémséges volt. Felriadt a két álom között néhány pillanatra, motyogott is valamit, aztán ahogy ez lenni szokott, átfordult a másik oldalára, és belesüppedt újra a széltől űzött felhő- foszlányokként érkező álomképek kavargásába.
8000-ezer méter magasan repült gépével az áttetsző kékségben, fölötte jobbra 50 méterrel magasabban és mintegy 200 méterrel előbbre a hadnagy gépe táncolt. Az égbolt békésnek és barátságosnak tetszett innen a vezetőfülkéből, s Fritz arra gondolt, hogy ilyen kristálytiszta időben talán még az ég angyalai sem tudnának észrevétlenek maradni. Balra csűrte a gépet, elindított egy lapos, vezetett orsót, hogy lent is jól körülnézhessen, s éppen megkezdte már az átfordulást, amikor a szárny és a törzs találkozásánál bekapta a magasból lecsapó ellenséges vadászgép levegő- levegő rakétáját. A MIG 15-ös valósággal kettéroppant a becsapódás erejétől, a kabinba füst és láng tört be, és a következő pillanatban már égett is az alápörgő roncs, mint a fáklya. Bőrkabátja lángolt, torkát a füst csikarta, ahogy újra meg újra megpróbálta működésbe hozni a katapult berendezést, a rendszer azonban nem működött. Fritz tudta: meg fog halni, meg kell halnia, s ez be is következett. Még látta magát kétségbeesetten kapálózni, hallotta saját fülsértő sikoltozását, aztán mindennek vége lett, meghalt annak rendje, s módja szerint, s halála olyan egyszerű és természetes volt, mint mindenki másé.
Ám ép csak, hogy elpatkolt, máris csoda történt vele. Égő, élettelen testét hűsítő áramlat kezdte simogatni, s hirtelen felriadva rájött, mi az. Felordított és vaktában a levegőbe rúgott. Fölötte az ágyon a Matróz állt, szélesen szétterpesztett lábakkal és pisilt, a fejére és a mellkasára irányítva a langyos, sustorgó sugarat. Végre az egyik rúgás telibe találta, ekkor megbillent, a levegőbe kapott, s részeg támolygással lehuppant a körlet kövére.
-Bocsika,- vigyorgott fel Fritzre, tápászkodás közben,- fel kellett, hogy ébresszelek, olyan rémesen sikoltoztál álmodban, hogy az egyszerűen elviselhetetlen volt. Nem haragszol?
-Barom -ordította Fritz magán kívül, s a lepedővel törölgette a fejét. -Épelméjű vagy te? Mi az ördögöt művelsz?!
Bele akart még egyszer rúgni, de a heves mozdulattól elvesztette egyensúlyát és ferdén lecsúszott az ágyáról, egyenesen rá a kapálózó Matrózra.
Ekkor egy csizma ívelt át a sötéten és fejen találta.
-Kuss legyen ott mán végre- szólt egy sztentori hang a túlsó oldalról, -mert belétek vágom a rohamkésemet!
A zavaros, őrült éjszakát józan fagyos reggel követte, s Fritz még mosakodás közben a kővályúnál, ahogy a csapvizet karjára, vállára csorgatta, eldöntötte, hogy nemet mond a Laci ajánlatára. Álmai rávezették, hogy ezt kell tennie, s elhatározása végleges volt. Élni akart, nem meghalni.


Mire a karbantartó század végzett a reggeli futással, és dübörögve visszatért a körletbe, Fritz is elkészült a mosakodással és a borotválkozással. Fölvette az ingét, a zubbonyát és felhúzta a napos- karszalagot. Itt volt az idő, hogy cselekedjen. Maga sem tudta igazán, hogy mit tesz, amikor a folyosót mosó kopaszok között szlalomozva átfurakodott az előtérig, ahol Septyiliku őrvezető az imént vette át a szolgálatot. A tisztes bosszús volt és kelletlen képpel fogadta barátja jelképes, bosszantásnak szánt tisztelgését.
Fritz azonban nem tágított, s továbbra is keményen tisztelegve engedélyt kért az őrvezetőtől, hogy kihallgatáson megjelenjen.
-Mi az ördögöt akarsz te a Maliktól- károgott rá a tisztes -jobban teszed, ha széles ívben elkerülöd. Mit akarsz neki jelenteni?
-Nem jelenteni akarok, hanem kérni- mondta Fritz.
-Kérni? -az őrvezető elképedve bámult az öregkatona arcába. -Mi a szart akarsz tőle kérni?
-Eltávot.
-Micsodát?
-Eltávot!
-Na jó, húzz el szépen innen, míg finom vagyok, és nőies.
Fritz leeresztette a jobb kezét a sapkájától és közelebb lépett az őrvezetőhöz.
-Figyelj csak, Redvesnyakú! Nekem, muszáj valahogy hazajutnom. Borítani nem akarok, úgy is elég balhém volt mostanában. Megpróbálom, hátha elenged.
-Hogy engedne, féleszű! -kiáltott fel az őrvezető méltatlankodva. -Ismered a szolgálati szabályzatot, nem? Amíg a laktanyafogságot napiparancsban el nem törlik, nincs eltáv!
-Hátha rá tudom dumálni a Malikot- makacskodott Fritz. - Had döntsem el én.
-Lószart tudod rádumálni. Majd pont te tudnád rádumálni. Azonkívül....én nem engedhetlek kihallgatásra, mert, ha megteszem, engem is hazavág.
-Szóval nemet mondasz?- Fritz úgy tett, mintha indulni készülne. Sapkája alól lapos pillantást vetett a szemmel láthatóan vívódó őrvezetőre.
-Azt nem mondtam- nyeldekelt a hosszú katona, én csak arról beszéltem, hogy mennyire hiábavaló próbálkozás...és, hogy.... szóval, hogy bajba sodrod magadat is, meg engem is. De... ha ennyire ragaszkodsz hozzá....állj oda elé b... meg, mit bánom én.
Az őrvezető megvonta a vállát, jelezve, nem érdekli, mi fog történni, ha Fritz mégis elköveti azt a marhaságot, hogy eltávot kér a Maliktól.

A reggeli kihallgatások az őrnagy irodája előtti folyosón zajlottak. Ezt a folyosó szakaszt lengőajtó választotta el az előtértől, ahol a napos asztal állt. Az idős, kemény arcélű tiszt minden áldott reggel pontosan nyolc órakor lépett ki a szobájából, feszes derékkal elsétált a szolgálattevő tisztek, tiszthelyettesek, tisztesek, s a kihallgatásra bejelentkezett, no meg az odarendelt katonák sorfala előtt. Ez utóbbiaknak senki sem szeretett volna a bőrében lenni.
Fritz a jobb oldalon állt, azok között, akik önként jelentkeztek valami kérelemmel, s igyekezett olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak tudta.
Az őrnagy szeme egy pillanatra megakadt rajta, s Fritznek a gyomra kavarogni kezdett a zászlóalj- parancsnok tekintetétől. A vész azonban most még elvonult a feje felől, Malik őrnagy tovább ment, s megállt a balszélen, a század-ügyeletessel szemben.
-Őrnagy elvtársnak jelentem, a karbantartó zászlóalj létszáma száztizenkét fő, hárman vannak szabadságon, ketten a gyengélkedőn, az elmúlt éjszaka alatt különös esemény nem történt- jelentette Septyiliku őrvezető.
-Értem- mondta a tiszt. -Kösse följebb katona az oldalfegyverét, úgy néz ki vele, mint egy c o v b o j a vadnyugaton.
Tovább lépett, s azok, akiknek jelenteni valójuk volt, sorra jelentettek neki. Végül odaért a kérelmezők elé. Fritz előtt egy kopasz állt, aki eltávozást kért, hogy hazamehessen nagyapja temetésére. Az őrnagy engedélyezte. Fritz következett.
-Maga meg mit akar itt? - kérdezte tőle a Malik.
-Jelentem szeretnék eltávozást kérni. Kérem őrnagy elvtárs, törölje el a büntetésemet, s engedélyezze, hogy a szombati és a vasárnapi napot otthon tölthessem.-
-Van valami komoly oka, hogy ezt kéri?
-Jelentem van, őrnagy elvtárs.
-S mi lenne az, b... -meg? Elárulja?
-Jelentem, nagyon régen nem voltam már otthon, és....
-Takarodjon innen maga szarházi -mondta az őrnagy. -Hogy merészel...? A szakaszparancsnokát is megbüntetem, mert megengedte, hogy idejöjjön. Ki a szakaszparancsnoka?
-Őrnagy elvtársnak jelentem, én vagyok - lépett ki a sorból Septyiliku őrvezető.
-Maga? Gondolhattam volna. Megfingatom magát is, hogy a tökét elhagyja!
Fritzhez fordult.
- Most azonnal átmegy az I. számú hangárba, s jelentkezik Ferenczi törzsőrmesternél. Az érvényben lévő büntetése mellé, b... meg, hangár-takarításra osztom be. Mától kezdve ott teljesít szolgálatot, amíg a parancsot vissza nem vonom, megértette?
A katonák között az elszörnyedés moraja zúgott fel. Ha a Malik Főutcára vágja a Fritzet, s a futira kerül ez a bunkó, az se váltott volna ki ekkora döbbenetet. Egy öregkatonát takarításra rendelni? Nem, ez már tényleg elviselhetetlen gondolat volt. Akasszák fel, lőjék főbe, egy könnycsepp sem hullana utána, de, hogy takarítani küldjenek egy öregkatonát?
-Mozogjon már, a teremtésit magának- ordított rá az őrnagy a tétovázó katonára. -S vésse jól az eszébe: nem akarom többé a nevét meghallani, amíg alattam szolgál!

A parancs úgy szólt, hogy a hangárba menjen, s Fritznek, hogy teljesítse, a körletből kilépve jobbra kellett volna fordulnia. Nem ezt tette. Éhes volt, s ezért balra vette az irányt, a konyha felé. Az étkezde, egy hatalmas, szürke-palatetős földszintes épület alig kétszáz méterre esett a Malik-féle karbantartó zászlóalj elhelyezési körletétől. Fritz megkereste Szulákit, a konyhafőnököt. A szakaszvezető a haverja volt, együtt cselgáncsoztak a Reptiszti Iskola csapatában.
-Szuli, adj valamit zabálni, kilyukad a belem az éhségtől, -mondta Fritz a tisztesnek, amikor ráakadt a konyhát, és az élelmiszer raktárt összekötő keskeny folyosón.
-Száraz kajám van már csak, kolbász, szalonna, és egy kis töpörtyű. Jó lesz? S ki tudok még neked önteni egy fél -csajkányi fekete löttyöt.
-Kösz, nem -rázta meg a fejét az öregkatona, -szárazat nem kérek. Nincs egy kis forró virsli a háznál?
-Persze, majd külön főzetek a számodra egy adagot! Mit képzelsz?
A szakaszvezető ott akarta hagyni Fritzet, s bosszús arccal hátat fordított neki.
-Jó lesz a száraz, -mondta a katona, attól félve, hogy hoppon marad.
-Ülj le akkor odakinn, majd kiküldöm egy kopasszal. Egyszer úgy is lebukok miattad.

Fritz leült az egyik hosszú asztalnál és várt. A terem, így üresen még hatalmasabbnak tűnt, hatalmasnak és sivárnak, az asztalokkal, padokkal, s az asztalok között csúszó-mászó kopaszokkal, akik a kövezetet mosták. Nagy sokára kijött egy kopasz a konyhából, tálcával a kezében, s Fritz csaknem hanyatt esett a meglepetéstől, a tálcán, pléh-tányéron az igaz, de mégis csak virsli párolgott, igazi virsli, mustárral, nem is egy pár, hanem három!
-Honvéd elvtárs kérek engedélyt, a tálcát letenni -mondta a kopasz.
-Tegye csak ide, -legyintett könnyedén az öregkatona. -Hogy hívják magát?
-Jelentem, Berecki Dánielnek.
- Hová valósi, b...meg?
-Pesti vagyok, jelentem.
-És mit gondol, Pesten magázzák a húsz éves srácok a huszonegy éveseket?
-Jelentem, nem, illetve, jelentem, nem tudom.
-Jól van. S most azt mondja meg kopasz, szereti e maga a virslit? Igennel, vagy nemmel válaszoljon, mert, ha hozzá meri tenni azt a szót, hogy "jelentem", nem tudom, mit teszek magával, de valószínűleg miszlikbe aprítom.
Az újonc tétovázott.
-Nos -reccsentett rá Fritz,- még ma válaszol, vagy megvárja, míg kihűl ez a szar itt?
-Szeretem, -mondta a kopasz, s nyelt egyet.
-Akkor ülj le testvér ide mellém, - röhögte el magát a Fritz, s egyél, ne játszunk tovább katonásdit egymás között!

Fritz teli hassal, s nehéz szívvel ügetett az I. számú hangár felé, hogy szolgálattételre jelentkezzen. Nagy kerülőt tett az ellenkező irányba, nehogy véletlenül összefusson az őrnaggyal, vagy valamelyik szarrágóval a századtól. Feje felett a magas jegenyefán varjak károgtak. A fiú megtorpant, lehajolt, felvett a földről néhány öklömnyi követ és nekilátott, hogy megdobálja a madarakat. Második dobására készült éppen, amikor éles kiáltás csattant mögötte.

-Katona! Mit csinál maga itt?
Fritz megfordult, s leengedte a kezét.
Egy ősz, öreg törzsőrmester állt előtte, a barázdált arcból jóindulatú szempár meredt a fiúra.
-Nos? Kegyeskedik végre válaszolni?
-Jelentem, a varjakat dobálom.
-Azt látom. És... ez a dolga magának? Miért nincs a szolgálati helyén?
-Jelentem, éppen oda igyekszem!
-Nagyon igyekezhet, ha erre is van ideje.
-Kérek engedélyt meghunyászkodni!
-Tessék?
-Kérek engedélyt, szóval...kérek engedélyt távozni.
-Ki a parancsnoka, maga balf...?
-Jelentem, a Malik őrnagy.
-Úgy. Nos, akkor jelentse neki mit művelt, s azt is, hogy szemtelenkedni merészelt egy elöljáróval. Most távozhat. Gyerünk, mozduljon már!

Fritz tisztelgett, s egy szabályos hátraarcot hajtott végre, olyan feszesre sikeredett, hogy még az idős, sokat megélt tiszthelyettes is elismerően csettintett. De Fritz laza volt ezen az átkozott reggelen, nagyon is laza, s ahogy kezeit lóbázva tovább sasszézott, azon tűnődött, hogy miért osztotta be őt az őrnagy már most hangár -takarításra, hiszen még nem mondott igent a Lacinak.
-Meg se várta a válaszomat a szarházi, -morfondírozott -biztosra vette, hogy vállalom. Pofára fog esni. Nem ettem meszet, hogy ebbe a marhaságba belemenjek. Én még élni akarok egy kicsit, evezgetni a Dunán a régi haverokkal, meg minden, összehozni újra egy frankó házibulit a bandával, s talán....?
Fritz arra gondolt, talán lesz még rá alkalma egyszer, hogy elmondja Marynak, a Zsíros húgának azt, amit a bevonulása előtti nyáron a Velence -fürdői nyaraló teraszán, azon az irreálisan holdfényes éjszakán elmulasztott.
Nem látott a jövőbe, nem tudta, hogy a házibulik ideje soha nem jön vissza többé, a banda, az ő bandája szétszéled, a g r ó f f a l egy életre összevesznek valami hülye, idétlen lovagias ügyön, a Zsíros diszidál, s a Mary, igen a Zsíros húga, ez az elbűvölő tekintetű drága kis boszorkány végzetes lépésre szánja el magát.
Talán, ha mindezeket előre látja, nem tépelődik a döntésen. Ha mindezeket tudja, nem csüng annyira az életen.
A jövő azonban elrejtette ocsmány pofáját a Párkák kínban szőtt kárpitja mögé, s gúnyosan röhögött.

Az I számú hangárban csend és nyugalom honolt. A bejárattól jobbra, egymás mögött két majdnem teljesen épp 15-ös árválkodott, az elől lévőnek a fél szárnya hiányzott, a másik azonban így, első ránézésre komplettnek tűnt. Fritz tovább ment a szárnyak, törzsek, farok-részek, hajtóművek között a túlsó oldal felé, ahol egy csoportnyi ember kuporgott a félhomályban a földön. Közelebb érve már látta mivel foglalatoskodnak: valamiféle műszaki rajz hevert előttük, azt tanulmányozták elmerülten, ügyet sem vetve a közeledő katonára.
-Kérem a megszólítást -kiáltotta Fritz, amikor odaért, mert rangjelzést nem látott az olajos overálokon.
-Seggfej -mormogta valaki a csoportosulás közepén. -Nyögd ki, mit akarsz, aztán húzz el a pi...ba.
-Malik őrnagy rendelt ide,- mondta a katona bizonytalanul, hogy jó helyen érdeklődik e?
-Ja? Te vagy az a jómadár? Hol kószáltál barátocskám?
Egy vézna, maszatos, negyven körüli emberke emelkedett fel, s kissé görnyedten, fájós derekát tapogatva Fritzhez lépett, s a kezét nyújtotta.

-Ferenczi Lajos vagyok, a műhelyfőnök.

A dolog olyan váratlanul érte Fritzet, annyira slampos és civil mozzanat volt, hogy a fiú ijedten hátralépett.
-Törzsőrmester elvtárs, -Fritz megmondta a nevét, hogy ilyen meg ilyen honvédnak hívják, - kérek engedélyt, szolgálattételre jelentkezni!
Ferenczi felsivalkodott.
-Hallottátok ezt, fiúk? Most aztán kérjetek engedélyt tik is a seggemet kinyalni! Kérjetek engedélyt a farkatokat kiverni! Ha, ha, ha. Forget about it, seggfej. He, he, he. Még egy mintakatona. Honnan a pokolból szalajtják ezeket? Mi itt bent, magunk között nem basztatjuk egymást, barátocskám. Mi itt mindannyian repülősök vagyunk. Érted? Nem érted, nem baj. Most pedig.... Találsz vödröt, rongyot, seprűt valahol, valamelyik sarokban, ha van kedved, láss neki, vagy mit bánom én, csak hagyj minket egy kicsit békén b... meg, amíg ezt a szart itt, -körbemutatott a szanaszét heverő alkatrészeken, amelyekből különféle színű vezetékek lógtak ki- össze nem rakjuk.
Az olajos emberek nevettek Fritz elképedt arcát látva, érdekes módon azonban ez a nevetés egyáltalán nem volt bántó, s Fritz, ahogy tovavitorlázott maga is elnevette magát. Semmi dolga nem volt, az, hogy esetleg takarítani kezdjen, fel sem ötlött benne. Végigbóklászott újra a hatalmas hangáron, melyben nyolc-tíz teniszpálya is simán elfért volna, Fritz látta is lelki szemeivel a pályákat, s a fiúkat, a csapatot, ahogy edzenek, míg kint a hóvihar dühöng. Odaért a MIG-hez, a hátrébb lévőhöz, felnézett rá. A kabintető hátra volt húzva, s a gép oldalának támasztva egy létra. Fritz óvatosan körülnézett, nem látja e valaki, de Ferencziéken kívül senki nem volt a hangárban, s Ferencziék nagyon messze voltak a terem másik végében. A fiú a létra legalsó fokára tette a lábát, s még egyszer körülnézett. Semmi nem mozdult. Fritz felmászott, s beleereszkedett a vezető ülésbe. Istenem! Jobb kezét a botkormányra tette, a ballal megmarkolta a gázkart. Lábaival megkereste az oldalkormány papucsokat, szeme a műszerfalra tapadt. Igen, ez itt a magasságmérő, ez a műhorizont, ez meg az elfordulás-jelző. S íme, itt van a variométer is. Mennyire ismerős minden, még az illatok is, a hajtóanyag s az olaj nehéz szaga. Mintha ezer órát repült volna vele, mintha itt született volna, ebben a szűk, keskeny ülésben!
Előretolta a gázkart, s elképzelte, hogyan dübörög fel a hatalmas hajtómű. Felengedi a féket, gurulni kezd a madár. Gázt ad, a sebesség növekszik. Enyhe nyomás a boton, felemeli a farkát. Gázt, még gázt. Őrjítő rohanás, ráz a láda, mintha a pokol szekere lenne. Most, most húzd! Hasra húzza a kniplit, a gép engedelmesen fölemeli tömzsi orrát, a kerekek elszakadnak a betontól. A rázkódás megszűnik, repül, ó igen, repül újra, s tudja, érzi, ezért született, ezért élt eddig, hogy repülhessen.

Nem tudott volna számot adni arról, miért változtatta meg a döntését, s miért mondott végül igent a Lacinak, minden előzetes fogadkozása ellenére. Két ember lakozott benne, vagy talán több, saját maga kiismerhetetlen rejtély volt saját maga számára. Élete fontos csatáit eddig is, mindig elvesztette önmagával szemben, most sem történt másként. Pillanatnyi szeszélye, tovaillanó hangulata szerint döntött, nem mérlegelt. Jobban félt attól, hogy a hadnagy gyávának fogja tartani, ha nemet mond, mint a ténylegesen fennálló veszélytől.
-Akkor ezzel rendben is lennénk, -nevetett a hadnagy, -tudtam én, hogy így lesz. Nos, mi a beosztásod mára, bajtárs?
-Semmi, -vont vállat Fritz. - Mi lenne?
-Nem kellene neked most véletlenül éppen takarítanod, ahelyett, hogy a gépek körül csellengsz?
-Takarítani?
-Miért? Nem említette neked a Ferenczi, hogy ki kellene takarítani a hangárt?
-A Ferenczi azt mondta, takaríthatok, ha van kedvem hozzá.
Fritz felnevetett.
-De nekem nincs kedvem.
-Na jól van, hát akkor most fülelj arra, amit mondok, kishaver. Nálunk, ezt jegyezd meg jól, a parancs általában így, ilyen udvarias, kellemes formában érkezik. A repülősöknél ritkán fogják azt mondani, hogy tedd ezt, vagy amazt, itt csak megkérnek rá. Esetleg még azt is hozzáteszik, hogy "ha van kedved hozzá". De... ne tévesszen meg a csomagolás. Az udvarias felkérést vedd éppen olyan parancsnak, mintha a Maliktöl, vagy a Zogyitól jönne a szokásos b..dmegezések közepette. Remélem megértetted?
-Igen,- mondta Fritz kelletlenül.
-Nem hallom, hogy mondtad?!
-Értettem!
-Láss hát neki.
-Oké, oké.
Fritz elkámpicsorodva indult, hogy seprűt keressen, fülébe csengett barátja vihorászása: "miért, te tökfej, te azt gondoltad, hogy a bárányfelhők szétkergetésével fogjuk kezdeni?"


Jöttek, mentek a napok, teltek, múltak a hetek. Nem mesélem el most, hogyan telt el a következő három hónap, nem ecsetelem milyen életmódot élt Fritz a kiképzés ideje alatt. Rátok bízom, hogy elképzeljétek, milyen lehetett hajnali öt órakor körbefutni a "nagybetont", szétszedni és újra összerakni a gépeket a hangárban, éjfélig magolni a MIG 15-ös műszaki adatait, vagy a fedélzeti fegyverek kezelési útmutatóját. Nem beszélek arról sem, milyen érzés kerítette hatalmába, amikor először "ment el" egyedül, álmai vadászgépével a MIG 15-össel, ezzel a kövér, szárnyas halra emlékeztető villámgyors madárral, vagy amikor először sikerült végrehajtania valamilyen bonyolult műrepülő figurát, amivel előtte hetekig veszkődött. Végtelennek tetsző szenvedések után, ahogy a hadnagy előre megjósolta, megtanult repülőgépet vezetni, s készen állt arra, hogy bevessék. Laci mocskos kis trükkje, hogy Fritz hangár-takarításra van beosztva, tökéletesen bevált. A karbantartó századnál senki nem gyanakodott, a fiúk szánakoztak rajta, amikor esténként holt-fáradtan beesett a körletbe, mert bármennyire is utálták különcségei miatt, mégis csak egy volt közülük, akivel együtt húztak csizmát, a Zogyi pedig jól érzékelhetően boldog volt, és elégedett, néhányan megesküdtek rá, hogy titokban még mosolyogni is látták, ami azért elég különös és visszataszító látvány lehetett.
Mégis, egyszer, egy szép, tavaszias napon, február vége felé, majdnem megbukott a konspiráció. Septyilikuék aznap kint voltak a nagybeton mellett a munkagépekkel, -a katonák a reptéren "nagybetonnak" nevezték a felszállópályát- s a szokásos talaj-lazítási, -egyengetési feladatok közben a starthely közelébe kerültek. Éppen felszállás folyt, de a traktorra, s a dózerre senki ügyet sem vetett. A vadászgépek indítása, bár sokszor látták már, mindig lenyűgöző élmény volt számukra, így hát, félbehagyva, amit éppen végeztek, a szakasz katonái a ZETOR kerekének támaszkodva figyelték, a 15-ösök startját. A gépek egymás után indultak, iszonyatos volt a dübörgés és a sivítás. Az egyik éppen elviharzott, egyre gyorsult, s messze elől, a nagybeton közepe táján éles szögben fölemelve az orrát, elszakadt az anyaföldtől. Helyére máris egy újabb gépet gurítottak, a pilóta egy hosszú létrán fölmászott.
-Figyelj csak faszikám, -bökte oldalba ebben a pillanatban Septyiliku őrvezető, a mellette ácsorgó Áldott Bélát. -Nem a Fritz az ott? Tökre olyan, mintha ő lenne!
-Lehetetlennek tartom, -válaszolt a megszólított szemét meresztgetve, -mit keresne az a hülye egy vadászgép mellett! Egyébként olyan messze van innen, hogy az arcát nem lehet kivenni.
-Én is inkább a mozgása alapján gondolom, hogy ő az, -morogta a nyakigláb őrvezető. -Tökön szúrom magam a saját kanalammal -tette hozzá, s példázandó, mennyire kész rá, nadrágszára oldal-zsebéből elő is húzta, elgörbült, ütött- kopott alumínium evőeszközét.
-Guruljunk, közelebb -javasolta a Matróz, aki mellettük téblábolt. -Nem hiszem, egyszerűen nem hihetem... elképzelhetetlennek tartom, hogy a gépek közelébe engedjék ezt a kis pöcst, de mit lehet tudni? Nézzük meg!

A traktor pöfögött, nem állították le, amikor leszálltak róla, hogy megnézzék a repülést, miért is állították volna, volt bőven üzemanyag a depókban, gázolajban fürdött az ezred, nem kellett elszámolni vele, így egyszerűen csak felkaptak a masinára, s elindultak. Igen ám, de még ötven métert sem tehettek meg, -közben a gépvezető már bekászálódott az ülésbe, de a kabintető még nyitva volt-, amikor egy tisztiiskolás törzsőrmester szaladt ki eléjük a gépek irányából. Karján piros karszalag jelezte, ő ma a repülés-vezető ügyeletes.
A srác már messziről kiabált: "álljatok meg balf...ok, ne gyertek közelebb, nem látjátok, hogy felszállás van!"
Septyiliku és az Áldott Béla persze más esetben ügyet sem vetett volna egy három-sávos hajózó jelöltre, akinek a fenekén ott van még a tojáshéj, ám szemük sarkából érzékelve, hogy jelenlétük a tisztek figyelmét is felkeltette, jobbnak látták, ha elpárolognak. Az őrvezető egyesbe tette a váltót, arrébb trotyakoltak. A MIG 15-ös közben óriási porfelhőt felverve elstartolt, otthagyva őket kétségeik közepette.
Este a kantinban, ahol ők négyen mindig kaptak a pult alól sört, alaposan kitárgyalták a dolgot, de semmire sem jutottak.
-Kérdezzük meg tőle, magától, -kiáltott fel egyszerre csak az őrvezető, annak apropóján, hogy Fritz éppen belépett. -Gyere csak bogárkám, na gyere szépen, beszédünk van veled! Mit kerestél te ma reggel a repülőgépek közelében?
-Takarítottam -válaszolta az öregkatona egykedvűen. Odaküldtek egy seprűvel, na. De ti mit kerestetek a starthely közelében, köcsögök? Nem ismeritek a szabályzatot? Egyszer úgy is fenéken lőnek benneteket!
Septyiliku megvakarta az orrát. Csúnya nagy cserpákja volt, de ő büszkén viselte. Azt mondta, a lányok a nagy orráért szeretik, mert tudják, hogy akinek nagy az orra, annak nagy a farka is.
-Aszondod, takarítottál?
-Azt. Mert mi fenét csináltam volna?
-Aszondod, nem másztál be egy 15-ösbe?
-Tahó. Mért másztam volna.
-Na csak azért, mert téged láttunk bemászni -szólt közbe a Matróz. Akarod, hogy leverjem azt a büdös nagy pofádat a hordók közé?
-Seggek vagytok -mondta Frizt vállat vonva. A Matrózra nézett, és megismételte: - seggek. És seggekkel nem lehet társalogni. Épp ezért, én most elhatároztam, hogy nem tárgyalok veletek, s ha még egy szót szóltok hozzám, leköplek benneteket.

Otthagyta őket, a pulthoz lépett és kért magának egy sört. Náncsika, a drága, kövér, mindig derűs Náncsika álcázásképpen bádog-bögrébe töltötte az italt, s alig észrevehetően megriszálva tejcsárda méretű kebleit a katona kezébe nyomta a bögrét. Fritz fogta a sörét, elvonult vele a helyiség másik sarkába, jó távol a többiektől, s leült egy ládára, amit talált magának.
-Odamegyek hozzá, és tökön rúgom! -ugrott fel a Matróz, akit vérig sértett, hogy Fritz seggnek nevezte. -Megtanítom ezt a pesti jampecot kesztyűbe dudálni! Nálunk, a hajón a srácok már rég lemészárolták volna.
Szeme vérben forgott, szája habzott, a többiek alig tudták visszatartani.
-Haggyad mán, féleszű -ripakodott rá végül az Áldott Béla. Nem ismered a Fritzet? Mit törődsz te vele? Sültbolond, nem számít, mit mond, vagy mit tesz!
A kedélyek lassan lecsillapodtak, de a katonákban újra megerősödött az érzés, hogy a Fritz egy szemét, kötekedő, magának való alak, akit jobb elkerülni.

A hátra-nyilazott szárnyak polírozott, fényes felülete nedves volt a bőséges párától, a felszálló pályától jobbra a tejfehér ködön keresztül átderengett a nap sárga korongja. A beton-csík túlsó vége beleveszett ebbe a földöntúli arany ragyogásba. Fritz tudta, hogy a párák mögött elől a Holt-Tiszaág fás, bokros partja rejtőzik, s azon túl, a folyó mindkét partján tágas mezők, termékeny rónák. Jobbra nézett, arra, amerre Eszterék tanyáját sejtette -a kabintetőt a szerelő még nem húzta be, felszálló parancsra várt mindenki-s megpróbálta magában felidézni a lány édes arcát, derűs kék szemeit, de helyette egy másik arcot látott, s egy másik szemet.
-Te most is velem vagy, drágám? -döbbent meg a katona felismerve az arcot, amelyre már olyan régen nem tudott tisztán visszaemlékezni. A ködből Mary szeme nézett rá. Fájdalmas érzés volt. Ebben a pillanatban azonban zöld fény villant elől, az indító rakéta fénye, s az arc eltűnt. Fülhallgatójában parancsszavak harsogtak, s ahogy a gázkart előbbre tolta a hajtómű sivítása az elviselhetetlenségig fokozódott. Laci gépe megmozdult, s lomha futással nekieredt a betonpályának. A gépe orra előtt álló katona most felemelte a kezét, szabadot jelzett, s kilépett oldalra. Fritz felengedte a féket, a sugár-hajtású vadászgép gurulni kezdett. Most már csak a feladatra összpontosított, semmi másra nem gondolt. Mindent úgy csinált, mint ahogy hónapok óta több százszor. Gázt adott, és egy hüvelyknyit előbbre taszította a botkormányt. A sebesség fokozódott, a gép felemelte a farkát, a farok-futó elszakadt a betontól.
-Ma jönni fognak, ne szarj be -hallotta meg a fejhallgatóban Laci csúfondáros hangját.
Minden nap ezt mondta, Fritz már régen nem idegesítette magát e miatt. A nagybeton keskeny csíkja szédítő sebességgel futott alatta. Még gázt! Teljes gázt! Hasra a botot! A MIG 15-ös égnek emelte vaskos orrát s a levegőbe szökkent.
-Sportos egy felszállás volt, az már szent-igaz - mondta magában Fritz, halkan kuncogva, -szinte egy helyből felkapni a ládát. Ha ezt az osztályparancsnok látta volna, biztos megfenyíti a Lacit, persze, hogy a Lacit, hiszen őrá, Fritzre rá se néz, őt levegőnek nézi, elbámul a feje felett. De ki nem szarja le az osztályparancsnokot, aki a fiúk szerint úgy repül, mintha trágyás-szekeret hajtana.
Élesen jobbra csűrte a gépet, tovább nyomta, egyensúlyozott az oldalkormánnyal, s végrehajtott emelkedés közben egy szertelenül szabálytalan, hossztengely körüli orsót. Vére lángolt a túlzajló adrenalintól, izmai megfeszültek, pupillája kitágult. Ilyen pillanatot ritkán él át az ember az életben, de ezek azok a pillanatok, amelyekért egyáltalán érdemes élni. Ezt érezte akkor is mindig, amikor kieboattal indulva a stég mellől, az üdülő előtti parttól, a víz sodra kifordította a hajó orrát, vagy amikor a szél belekapott a piros vitorlákba, Szemesen közvetlenül az után, hogy a kikötő-kötelet elengedték, s a KALÓZ előre lendült.
Fritz tudta, hogy a hadnagy ma nem téved, Hetedik érzéke azt súgta, hogy találkoznak végre a láthatatlan ellenséggel és megküzdenek vele.

A két vadászgép, emberkéz alkotta pompás gyilkoló-szerkezetek, rakétáikkal, gépágyúikkal, meredeken tört az ég felé. Fritz magában helyeselte a hadnagy szándékát, igen fel, fel egyre magasabbra, ahonnan jól körül lehet nézni, ahonnan sebességfölénnyel csaphatnak rá az ellenségre. Eszébe villant hirtelen, mit is mondott az, az izzó tekintetű, kopott ruházatú ember -aki Laci szerint a II. Világháború egyik magyar ásza volt,- a tiszaligeti kiskocsmában, még március elején, amikor kimaradáson voltak a hadnaggyal.
"A magassági fölény sebesség-fölényt jelent" -ismételgette unos-untalan az egykori vadászrepülő. "Lefelé gyorsabban lehet repülni, mint vízszintesen. Ez volt a taktikánk lényege. A mi gépünk, a Bf 109-es a világ legjobban emelkedő repülőgépe volt, e tekintetben sem a JAK-ok, de még a MUTANGOK sem versenyezhettek velünk. Tekertünk, hát fölfelé, s ha lehet elbújtunk egy kósza felhőfoszlány mögött, amíg a kedvező alkalom el nem érkezett. S aztán, mint a zsákmányra lecsapó héja....!"
Tátott szájjal hallgatták ezeket a régi történeteket, Fritz úgy érezte, többet tanul belőlük, mint a hivatalos légi harc -taktikai előadásokon, ahol a fő hangsúlyt a rakéták alkalmazásának módozataira fektették.
"Rakéták"? - mondta kétkedve a félkarú repülő. "Nem mondom, jó dolgok, remek dolgok. Nekünk is voltak a végén rakétáink, a K-sorozatú MESSZER-eket már rakétákkal is felszerelték. De, képzeld csak el. Kilövöd az összes rakétádat. Mennyi lehet ez? Kettő? Négy? Bumm, bumm, bumm elmentek. Találtak, vagy sem, mit sem számít, hiszen még jönnek, s nekik sincs már rakétájuk. Mi van ilyenkor, tökösök? Na, mi? Majd én megmondom. Marad a hagyományos légiharc, kergetőzés életre -halálra, s ebben az nyer, aki időben magassági fölényt tud szerezni.

Emelkednek. Gázkar ütközésig előre, bot hasra húzva. A hajtómű kiömlőnyílásán lángok csapnak ki, a gép áramvonalas teste remeg az erőfeszítéstől. 8000, 8500, 9000 méter, felhő-foszlányok mellett robognak el egyre följebb. A harcálláspont utasítja őket, hogy emelkedjenek 10 000-re, állítólag ebben a magasságban várható az idegen gépek jelentkezése. Laci nyugtázza a parancsot, Fritz morog.
-Minek szólnak bele, ha ennél többet nem tudnak mondani -morfondírozik magában -minden nap ez az átkozott cirkusz, ide menjetek, amoda menjetek. Ha nem segítenének ilyen kétségbeesett igyekezettel, már rég megtaláltuk volna őket.
A feladat tényleg nem könnyű, három-dimenziós térben, 50 kilométer sugarú körben, 1000 és 10 000 méter között felkutatni az ellenséget, olyasmi, mint amikor tűt keres az ember a szalma -kazalban. A radarok persze sokat segíthetnének, ha pontosabban működnének, de nem működnek pontosan ez már régóta világos Fritz számára.
10 000 méteren Laci végrehajt egy bukófordulót, fölveszi a gépet, s a hátára fordítja. Fritz szorosan követi, tapad a hadnagy gépére, a kormányok kezelése vérévé vált, már rég nem kell azon gondolkodnia, mikor lépje be az oldalkormányt, vagy, hogy mikor húzza meg a botot.
-Sehol semmi -hallja a fülhallgatóban Laci bosszús hangját. -Ezek a tapírok ott lent megint a bolondját járatják velünk.
-Azt -mondja Fritz, egyetértve a gép-pár parancsnok sommás megállapításával. -Jól valagba kellene rúgni őket egytől egyig.
Amit mond, függelem-sértés, nem törődik vele ki hallja ki nem, ugyan mivel büntethetnék őt, aki hivatalosan nem is létezik?
S most egy apró, alig észrevehető villanás lent, 1000 méterrel alattuk. Fritz tudja mi az, egy repülőgép bedöntött szárnyán csillant meg árulkodó módon a fény, s már rántja is a gépet abba az irányba, s beleszól a mikrofonba: alattunk, balra, ráhajtok.
-Látom én is -nyugtázza a Laci -s zuhannak. A szerepek most felcserélődtek, Fritz van elől, s a hadnagy gépe kíséri. Pillanatokon belül odaérnek, Fritz felhúzza gépe orrát, a célzókészülék fényes korongja elsötétül, s nyomja a 2.0 centis gépágyúk elsütő-billentyűjét. Az ellenséges gép -MIG 15-ös ez is, most már világos, hogy az, -kétségbeesetten kifordul, egyenesen Laci elé, aki megszórja minden földi jóval, ami csak a keze ügyébe kerül.
- Bekapta -kiállt fel Fritz túláradó örömmel, s tovább csűri a gépet. -Füstöl, mint a gyárkémény! Fantasztikus voltál!
-Rajta maradok -válaszol a hadnagy, -szakadj le és tartsd nyitva a szemed!

A vezérgép éles szögben leborít, s a határ felé menekülő bandita után veti magát. A határ nincs messze, 30-40 kilométerre lehetnek tőle, ha sikerül átjutnia elveszítik.
Fritz mély hurkot csinál, majd emelkedő spirálba viszi a MIG-et. Szeme körbe- körbe jár, tudja, érzi, hogy valahol itt leselkedik a bandita társa is. Kimondhatatlanul rossz érzés ez, töltött fegyverrel lesnek rád, de nem tudod honnan. Látja Laci gépét meredeken lefelé zuhanni, s hogy el ne szakadjon a vezérgéptől ő is leborít. Gépe kabin-teteje felett rakéta süvít el, s hosszú füstfarkát végig húzva a láthatatlan íven, belevágódik a hadnagy gépébe. A MIG-15-ös farok része leszakad, s ahogy Fritz odaér, apró törmelék lebeg körülötte a levegőben. Felrántja a gépet, s ellenfelét keresi az égbolton.
-Eltaláltak, -mondja a hadnagy, -kormányozhatatlan ez a szemétláda. Repülj vissza a bázisra, ne kockáztass egyedül, ez parancs!
Tovább beszél, de hangját elnyomja a recsegés, ropogás.
Fritz ütközésig nyomja előre a gázkart, a hajtómű felsivít, a gép rakétaként robog fölfele. -Hol van az átkozott, vajon hol -ez zakatol minden agysejtjében. Most megpillantja hirtelen. Majdnem egy szintben vannak, a másik kicsit alacsonyabban, gépének orra dél felé mutat, s egy kiterjedt felhő paplan felé igyekszik, hogy egérutat nyerjen. Szerencsére az a felhő még igen messze van, Fritz nyomja a fűrészt, ami belefér, s reménykedik, hogy utoléri. A távolság egyre csökken, Fritz gépe, érezhetően gyorsabb, ezt az előnyt akkor szerezte, amikor a támadást a magasból elindította. Mindkét gép meredeken zuhan, alattuk óriásira nőtt a felhő szürke árnya.
A jugó látja, hogy reménytelen vállalkozás a felhőt elérnie, -Fritz gépe már csaknem a sarkában van, -taktikát változtat, s balra éles szögben felrántja madarát. Öreg hiba, a kétségbeesett manőverrel pontosan Fritz fegyvereinek előterébe kerül, s olyan közel van, hogy szinte meg lehet érinteni.
-Tűz -kiálltja a fiú eksztázisban, s nyomja a gépágyúk elsütő-billentyűjét. A szárnyak alól foszforcsík villan elő, s belevágódik az ellenséges gép oldalába. Láng villan fel elől, s ahogy tovább csúsztatja a gépet, oldalra kinézve látja a robbanás sűrű fekete füstjét. Kész, vége. Fritz lekapja a gázt, hagyja, hogy felfelé törő gépe elveszítse sebességét. A MIG megáll a levegőben, visszacsúszik, s hulló falevélként bukdácsol, pörög lefele.

-Légigyőzelem -fut át Fritz fején a gondolat, megcsináltam, sikerült! De, hol van a Laci? Mi lett vele, kiugrott?
A szégyenérzet úgy zuhan rá, mint a pörölycsapás. Hívja rádión, semmi. Szólítja a harcálláspontot, jelenti a történteket. A válasz szűkszavú, egy kurta parancs: azonnal térjen vissza.
-A hadnagyról beszélj, te ökör, -Fritz magán kívül ordít - azt mondd meg, él a hadnagy?
-Szálljon le, teljesítse a parancsot -recseg át az éteren, aztán csend.
Fritz a gázkar után nyúl és előre taszítja. Kiveszi a gépet a pörgésből. Egyedül van az égen, egyedül a világmindenségben. Egyedül? Ó nem. Valaki van még itt rajta kívül, de az a valaki nem egy ellenséges vadászgépben ül. Fritz érzi a jelenlétét, ugyanúgy érzi, mint ahogy érezte a velencefürdői nyaraló kertjében, a konyha előtt, azon a különös nyári délelőttön. A megmagyarázhatatlan hirtelen érthetővé válik, a válasz nélküli kérdésekre meg van a felelet. A kétségek eloszlottak, a bizonytalanság megszűnt. Az érthetetlen, bonyolult világ, pofon- egyszerű lesz, törvényein egy gyerek is könnyűszerrel kiigazodhat. Rövid ideig tart ez az érzés, a fiú megpróbálja megragadni, de nem sikerül, mennél jobban akarná visszatartani, annál távolabb kerül tőle.

Fritz már a harmadik napja feküdt a gyengélkedő elkülönített szobájában. Az orvos azt mondta, sokkot kapott és paranoiás tünetek jelentkeztek nála. Hevert az ágyán, s igyekezett nem gondolkodni, olvasgatott, rádiózott, majd megunva talpra kepeszkedett, s fel-alá gyüszmékelt a helységben. Az idő csigalassúsággal vonszolta magát tova. Septyiliku megtudta, hogy ott van, az ilyesmi kiszivárog, de sem őt, sem az Áldott Bélát nem engedték be hozzá, pedig mindketten külön-külön és együtt is próbálkoztak. Fritz nem értette mi zajlik körülötte, ő nem érezte magát betegnek, fáradt volt csupán, napról napra egyre fáradtabb, s szeretett volna minél előbb visszamenni a fiúk közé a nagybetonra, hogy megtudja mi lett a Lacival, mert egyetlen erre vonatkozó kérdésére sem kapott választ senkitől, azt követően, hogy leszállt. Igazság szerint nem is nagyon volt alkalma kérdezősködni, mert rögtön elkülönítették a többiektől, s amikor ezen kiborulva a dühtől vakon neki akart menni az intézkedő osztályparancsnoknak, behozták ide, s telepumpálták nyugtató-injekciókkal.
A harmadik nap, kora-délután, -éppen túl volt az ebéden,- látogatója érkezett. A 40-körüli, feltűnően jóképű férfi civilben volt, s egy zacskó narancsot tett le Fritz éjjeliszekrényére. Nagyon laza pali volt, azt mondta magáról, hogy ő az ezred orvos pszichológusa. Fritz soha nem látta még a képét a reptéren, de nem vitatkozott vele, csöndben várta, hogy a másik elő jöjjön a farbával. A doki, -mert Fritz dokinak szólította magában a jóképű idegent,- ötölt hatolt, udvariaskodott, és családi körülményeiről faggatta Fritzet. A fiú kurta válaszai, mogorva viselkedése szemmel láthatóan nem zavarta a századost. Fel, fel nevetett, tréfás történeteket mesélt, disznó vicceket mondott, s ügyet sem vetett rá, hogy a fiú nem derül rajtuk. Végül, elunva önmaga szórakoztatását, közölte, őt bízták meg, a jó hír átadásával.
-Két héten belül leszereltetjük magát, s még tizenöt bajtársát, akik létszám-felettiek, vagy valami családi problémájuk van. Várakozás -teljesen nézett Fritzre.
-Nos, mit szól hozzá? Nem is örül?
-Mi történt H. hadnaggyal -kérdezte Fritz, nem reagálva az elhangzottakra.
-Tessék? Ki az a H. hadnagy?
-Az a srác, akivel három napja lelőttük az idegen gépeket! Ne akarja bemesélni nekem, hogy nem tud erről!
-Szegény barátom, rohama van? Várjon...behívok valakit, hogy adjanak magának egy ampulla nyugtatót.
-Ne hívjon be senkit -mondta Fritz, s olyan volt az arca, mint aki hányni készül éppen. -Már elmúlt, jobban vagyok.
Élete első ocsmány árulását követte el, mert hiszen fel kellett volna ugrania, torkon ragadni ezt a mocskot, s addig szorongatni, amíg ki nem köpi az igazságot, amíg el nem mondja mi lett a barátjával.
Élete első ocsmány árulását követte el, és nem sejtette mennyi, de mennyi jön majd még, szaros kompromisszumok, hányadéktól bűzlő kis egyezségek hosszú- hosszú sorban!

-Rendben van katona, -nevetett fel a civil ruhás százados. -Látom, megjött az esze. Beütötte a fejét, attól van ez. De, mint jó-barátja, és nem mint tiszt, had adjak magának tanácsot. Fogadja el, kérem tőlem, az idősebbtől, aki jobban ismeri az életet. Ne beszéljen többet, ezekről a hagymázos látomásokról se itt bent, se majd odakint, a civil életben soha senkinek. Ezek a ...hm...hogy is mondjam...mesék alkalmasak arra, hogy megzavarják az embereket, s elkezdjenek fantáziálni olyasmiről, ami nem is létezik. Ugye ért engem? S ugye nem lesz szükség arra, hogy...?
-Tökéletesen értem, -mondta Fritz, s magára húzta a takaróját. Leesett neki a tantusz, tudta már, hogy ki a beszélgető partnere. -Nem lesz szükség arra, amiről beszél.
A százados -már, ha egyáltalán az volt- megüdvözült képet vágott.
-Örülök, hogy megértett. Megyek, sok dolgom van még. Minden jót magának a civil életben és,... és ne feledje a mai beszélgetést, akkor nem lesz probléma.
Hanyagul felállt, és kacsintott. -Sok sikert. Szép lányokat, meg minden! K...ja meg őket f...ul.
Elment, az ajtó becsukódott mögötte. Fritz sokáig nézte azt az ajtót. Szerette volna a narancsos zacskót belevágni, de nem volt hozzá ereje, hogy a karját felemelje.

A fiúk -már mindnyájan civilben- felmásztak a tehergépkocsira. Hangosak voltak és jó kedvűek, s leszerelő-nótákat énekeltek. A sofőr beszállt és beindította a motort. A másik oldalon Zogyi szakaszvezető egyik lábával még lenn állt, -másik lába a gépkocsi lépcsőjén- az őrnagy parancsára várt. Két katona lépett a kocsihoz. Az egyik magas volt, kicsit hajlott hátú, trehány tartású, a társa alacsony, zömök, karja, mint a gorillának, csaknem a térdét verdeste. Fritz lenézett rájuk föntről, s abbahagyta az éneklést.
-Ne búsulj, vén Redvesnyakú -kiáltotta, igyekezve túlharsogni a többiek kornyikálását, -utánunk ti következtek. Most már guggolva is kibírjátok, ami hátra van.
-Tessék, ezt neked hoztuk -mondta a hosszú őrvezető, s egy papírba csomagolt valamit nyújtott fel. -Én szereztem hozzá az anyagot, s ez a hülye -mutatott rá az ügyefogyottan tébláboló Matrózra- faragta ki. Ajándék.
-Mi a szar ez?
Fritz kibontotta a csomagot, egy kis repülőgép volt benne, pontos mása a MIG-15-ös vadászgépnek. Fritz látott már másoknál is ilyet, a hadnagy szobájában is volt egy, az ágy feletti polcon. Mindig szeretett volna magának is egyet. A katonák a műhelyekből csórták hozzá a plexit -ebből az anyagból készültek a gépek kabintetői- s nagy fáradtsággal és hozzáértéssel kifaragták.
Fritz nézte, forgatta kezében a kis repülőgépet, s a szemébe könnyek gyűltek. Részeg volt ő is. Mondani akart valamit, valami olyat, ami a civil világban szokásos, ha ajándékot kap az ember, de nem jöttek szavak a szájára.
A túlsó oldalról felhangzott az indulást jelző parancs és Zogyi szakaszvezető beugrott a vezetőfülkébe. A teherautó gurulni kezdett. A körlet előtt álló katonák, a bajtársak, felemelt kézzel búcsút intettek. Áldott Béla vállon bokszolta Fritzet: "Hej paraszt! Életem legszebb pillanata ez! Vessenek a kutyák elé, ha még egyszer az életben bevonulok!"
Fritz nem válaszolt, az utat figyelte, ahogy a saroknál jobbra kanyarodva a kapu felé tartottak. Gondolatai kinn kalandoztak a nagybetonon a vadászgépek körül. Az eső eleredt és felverte a port, amerre mentek.



......................................................................................

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2011-10-04 07:47:25

De azért 500-an elolvasták! Köszönöm!!!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) A hősök őse az ősök hőse című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Félelem címmel a várólistára

oroszlán bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)