Már messziről látlak.
Felkap a vágy,
rohanjak, szaladjak,
ajkamon érezzem
elhalni ajkad puha selymét.

Már lelkem odaért.
Mosoly vibrál.
Testetlen, ledér
szerelmünk rezzen
lopott megnyugvásra várva.

Már eltűnik a tér.
Csoda éled.
Nincs más, te meg én.
Két magányos pont
torzóból vágy szobrává válik.

Már karodban égek.
Simul a test.
Szemed szememnek
meséli álmát,
égbe sóhajtó csodás életünk.

Már együtt pulzál
szívünkben a vágy,
már ég a mosoly
vibráló ráncokon,
már sejtembe zárt
a kínzó magány,
már lágy nyugalom
ül az arcomon.

És beteljesülés táncára kél
A lelkünkben élő boldog remény.