Még a vak is többet lát nálad
a nyilvánvalóra sem nyílt ki szemed.
Hová szegezed tekinteted?
Hová szegezed tekinteted?
Erdők fölött már nem a nap borít
halvány koronát az esti tájra
már nincs olyan tüske, mi ha
talpamba fúr is, ennyire fájva
érintene, mint hallgatásod
ha könnyiddel más
tántorgó lépteit vigyázod
vagy pillád álomtáncát
más nézi elmerengve...

Megszakad az ezüstfonal,
ha látomások
ujjaid vonalán szűrik át
a túlvilágot
és hajad kacagva, lobogva
gyúl ki, mint az ősz, és
lehullok, akár az érett,
édes őszi termés
lelkem csak benned lát az útra,
sír a zápor:
neved könnyezem, tovafújja
zengve százszor
minden alkony
és minden hajnal
és minden éjjel
velem kel álmos
fárdt-pislogó
napsütéssel

Mert tiszta vagy, mint
a tavaszi harmat
s mert magad sem érted még
erőd és hatalmad
s mert nem szerelmem az, ami
felemel téged
hisz észre sem veszed,
milyen zenét súgna véred
mert máshova szegezed tekinteted
a nyilvánvalóra sem nyílt ki szemed.
Mert oly sokat adtál, mégis köszönet,
zengem az üres szélbe
fáradtan, de halhatatlan örök nevedet