HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 5

Online vendég: 20

Tagok összesen: 1862

Írás összesen: 48083

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

oroszlán
2019-04-15 00:07:28

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: GunodaFeltöltés dátuma: 2007-04-09

A Mester - Az utazás

(Ez egy önmagában is érthető részlet az l. századi walesi druidanő, Gwyneth visszaemlékezéséből, melyet a római fogságban ír. A történet idején 6 éves, és miután törzse Istennője szolgálatára választotta őt, a mai Cornwallba utazik a druidával, aki a tanítója lesz.)


Azt hiszem, a búcsú pillanatáig fel sem fogtam, micsoda hosszú és veszedelmes út elé nézek; talán vissza sem térek többé... Hiszen ki ne hallott volna szörnyű történeteket, utazókról, akiket kiraboltak és meggyilkoltak?
Eddig kicsit úgy tekintettem a kiválasztottságomra, mint különleges kalandra, mely csak nekem adatik meg, és büszkén álltam egykori pásztortársaim irigy tekintetét; hanem, amikor aznap este Dana nővérem szipogva magához ölelt, és vonakodva odaadott a druidának, sírásra görbült a szám.
Kernow-i Connor, a Lelkek Kisimítója maga elé ültetett a ló hátára, s az Istenek áldását kérte az otthon maradottakra, és az utazásunkra. Apám Alkonyat farára erősítette a bőrzsákokat, és megpaskolta az izgatottan csaholó Virgonc hátát.
Lepillantottam felajzott testvéreimre és meghatott szüleimre, Danát azonban hiába kerestem: beszaladt a házba, hogy ne kelljen látnia, amint elhagyom a falut. Visszanyelt könnyek fojtogattak, és közel álltam hozzá, hogy leugorjak a lóról, és nővérem után rohanjak. Ez azonban csak elsuhanó gondolat maradt; a szent ember csettintett Alkonyatnak, és kiügettünk a sánc nyitott kapuján.
Connor szürke-zöld köpönyege és lengő szakálla sátorként borult fölém. Sírással küszködve kucorogtam alatta, és moccanni sem mertem, csak reszketésemet próbáltam leplezni. Beli utolsó fénydárdája is lehúzódott már az égről, mire ki mertem kukucskálni rejtekemből.
Szülőfalum messze elmaradt mögöttünk, és a táj sem tűnt már ismerősnek. Bár nem voltam több oktalan gyermeknél, megértettem, hogy családomat elveszítettem, és magamra maradtam egy idegen földön. Hiába vett körül a druida köpönyege, mégis átjárt a magány és kiszolgáltatottság félelmetes hidege. Nem tudtam többé úrrá lenni testem remegésén.
- Félsz? - pillantott le rám a Lelkek Kisimítója.
- Nem, tiszteletreméltó nagyjóuram, - szepegtem, - csak olyan furcsán érzem magam.
- Ugye, nem jártál még ilyen távol a faludtól? - kérdezte a szent ember barátságosan.
Félénken megráztam a fejemet.
- Ne félj, gyorsan hozzászoksz majd a vándorélethez. Talán még rá is kapsz, mint én!
Jóságos szavai megnyugtattak, ráadásul észrevettem Virgonc kutyámat, amint lógó nyelvű igyekezettel loholt Alkonyat oldalán. Kezdett visszatérni a bátorságom, és vele együtt nyughatatlan kíváncsiságom; legszívesebben megkérdeztem volna Kernow-i Connortól, hogyan kapott rá a vándoréletre, és miért nem ül otthon a törzsével, mint más, rendes druidák... vagy legalább azt, hogy pontosan hová is megyünk.
Azon nyomban megszólalt bennem Dana figyelmeztető hangja, hogy ne faggatózzam, és csak akkor beszéljek, ha kérdeznek, nehogy azt gondolja a druida, hogy "a legelőről szalasztottak". Bár igaz, ami igaz, éppen onnan jöttem.
Connor viszont megsejthette, hogy ki nem mondott szavakkal van tele a szám, és így szólt:
- Akarsz valamit kérdezni, kicsi lány?
- Igen, tiszteletreméltó nagyjóuram... - hebegtem.
A szent ember ekkor valami furcsa hangot hallatott, melyről nem sikerült eldöntenem, hogy visszafojtott kuncogás-e, vagy egyszerű torokköszörülés.
- Ezentúl mindig így akarsz szólítani? - tudakolta.
Annyira meglepett a kérdése, hogy a "jó modorról" egészen megfeledkezve rávágtam:
- Nem, de máshogy tiszteletlen lennék, és a végén még szégyent hoznék a családomra!
Connorból megint kibuggyant az az érdekes hangocska, aztán mégis komolyságot erőltetett magára.
- Ezt Dana nővéredtől hallottad?
- Tőle, meg az anyámtól.
- Jól figyelj rám, Kicsi Tölgyfa: felejtsd el a tanításukat! Egy teljes éven át én leszek az apád és az anyád, meg az összes testvéred. Ugye őket sem szólongatod ilyen nyakatekerten?
Bár hangja egyáltalán nem volt korholó, mégis sírásra görbült a szám:
- Akkor hogyan szólítsalak, tiszteletreméltó nagyjóuram?
- Azt csak te tudhatod.
- De én nem tudom...
- Dehogynem. Hunyd csak le a szemedet, és hallgasd, mit mondanak odabenn!
Engedelmesen csuktam be a szemem, ám "odabenn" egyelőre nem mondtak semmit, csak a szívem kalapált bolondul.
A Lelkek Kisimítója nehéz feladat elé állított: sohasem figyeltem még befelé. Avu úrnőt sem én hívtam: mindig Ő szólított engem. Nem tudtam, hogyan kaphatnék választ, és a druida sem szolgált további tanáccsal. Lehunyt szemmel zötykölődtem Alkonyat hátán, és nem volt egyetlen értelmes gondolatom.
Eleinte süket csend vett körül, melyet alig tört meg a kanca patájának dobbanása, vagy egy-egy éjszakai madár rikoltása. Azon a tavaszi éjjelen még a szél is alig susogott a fák ágai között.
Nem tudom, honnan férkőzött fejembe a dallam, de egyszerre csak megteltem vele; azzal a dallammal, melyet nemrég hallottam a szent emberektől a tűz mellett. Nem értettem, mi keresnivalója lehet itt; igyekeztem hát kiverni a fejemből. És minél kitartóbban próbáltam elűzni, annál makacsabbul zümmögött fülemben, mint egy bosszantó darázs, át-áttörve gondolataim katyvaszán. Még az ének szövegére is vissza tudtam emlékezni: egy nagy harcosról szólt, kinek kocsiját tanítója, egy bölcs druida hajtotta a csatában.
A hős mindig egyféleképpen szólította meg a szent embert: "Mester."
Némán ízlelgettem, forgattam nyelvemen ezt a magasztos szót, és nem tudtam, szájára veheti-e egy magamfajta zöldfülű. Kernow-i Connorhoz mindenesetre nagyon illene...
Sokáig tartott, mire ki mertem nyitni a szememet. Még tovább, mire a számat is. Felnéztem a druidára, és félénken suttogtam:
- Mester...
A szent ember nem tűnt meglepettnek.
- Hm?
- Csak azt szeretném megkérdezni, Mester, hová is megyünk... - folytattam felbátorodva.
- A tengerhez.
Torkon ragadott az izgalom.
- A tengerhez?!
- Úgy bizony. - bólintott Connor. - A tenger mellett születtem, és mindig visszatérek hozzá.
- És milyen? Én még sosem láttam. Mesélj róla, Mester!
A Lelkek Kisimítója pedig mesélt tajtékos, zöld hullámokról, apály-dagály örök játékáról, tengeri madarakról, fókákról, Llyr-ről, a Tengerek Uráról, zöld bőrű víziemberekről, és csodálatos szigetekről. Szavait halk dúdolással váltogatta, és úgy éreztem, mintha nem is lovon utaznék, hanem csónakban ringatóznék, a tenger hátán. A távolban titkokat rejtő szigetek sejlettek, és sirályok köröztek fejünk felett.

Gyógyfüvek illatával mélyen átitatott köpönyeg rejtekében ébredtem fel másnap, Virgonc kutyám nyelvének kitartó csattogására a fülem tájékán, és a reggeli kása illatára. El kellett telnie egy rövid időnek, mire rájöttem, hogy úton vagyok, valahol, a falum és a tengerpart között. Vagy talán már meg is érkeztünk?
Ez a gondolat szinte kilökött a meleg gyapjúköpeny bágyasztó öleléséből: gyorsan felültem és körülnéztem. Fákat láttam magam előtt, hullámzó dombokat, az út kanyargó szalagját, és a szent embert, aki épp a kását kevergette a rögtönzött tűzhelyen.
- Hát téged meg mi csípett meg, kislány? - kérdezte nevetve.
- Ó, semmi, csak azt hittem, már ott vagyunk a tengerparton!
- Hohó, arrébb van az még! Ha minden jól megy, holnapután elérjük a Szent Folyó gázlóját, és onnan már csak egy napi járóföld a tenger.
- Tényleg, elhagytuk már az ellenség földjét? - kérdeztem, a tűz mellé telepedve.
A Mester kis fakanalat adott a kezembe.
- Még nem.
- És mi lesz, ha megtámadnak bennünket?
- Ettől nem kell félned. - válaszolta a Lelkek Kisimítója, és nyugodtan belemerítette kanalát a kásába. - Engem nem bánthatnak, te pedig a védelmem alatt állsz.
Olyannyira nem bántottak minket, hogy aznap este, a hosszú lovaglástól elnyűtten, az ellenség egyik falujában szálltunk meg. A sötét hajú-szemű, félelmetes emberek ugyanolyan szívélyesen fogadták Connort, mint a mieink, tőlem meg eszükben sem volt megkérdezni, ki fia-borja vagyok.
Nem fért a fejembe a dolog: meglepően emberinek tűntek, nem úgy, mint amikor harci dalokat rikoltozva, kékre mázolt arccal törtek rá a nemzetségemre! A fejveszett menekülés közben kegyetlen szörnyetegeknek láttam őket, most meg jó vacsorával, meleg fürdővel és kényelmes fekhellyel kínáltak bennünket. Biztos, ami biztos, alig nyúltam a finom étkekhez, éjszaka pedig nem mertem elaludni: féltem, hogy már csak a Másvilágon ébredek fel. A Lelkek Kisimítóját aligha bánthatták hasonló aggodalmak: úgy hortyogott, hogy remegtek a falak.
Másnap, amikor magunk mögött hagytuk a falut, megkérdeztem a druidát:
- Téged mindenütt ilyen szívesen fogadnak, Mester?
- Ahol a mi fajtánk lakik, ott igen.
- De hát az Üst Népe nem a mi fajtánk!
Connor megrázta a fejét, és arca elsötétedett:
- Sokkal inkább az, mint a rómaiak.
Meglepetten pillantottam fel rá:
- A rómaiak?
Hallottam már ezekről az apró, sötét bőrű emberekről, akik messze, délkeleten, és a tengeren túl, egész törzseket hajtanak igába: a kereskedők a falumba is elhozták hírüket és különös pénzeiket.
- Jobb, ha nem is emlegetjük őket! - szólt a druida, és rontástól védő jeleket vetett mindkettőnkre.
Megdöbbentett, hogy az én magabiztos, és szinte mindenhatónak tűnő Mesterem is tart valakitől, az Isteneket leszámítva. Nem hagyhattam annyiban a dolgot:
- A rómaiak bánthatnak minket?
- Nemcsak minket, hanem bárkit, aki másképpen él és érez, mint ők. - felelte Connor keserűen. - Persze, egymást is marják, fegyverrel és hazugsággal.
Újabb kérdés tört fel belőlem:
- Téged bántottak, Mester?
Amint kibuktak számon a szavak, éreztem, hogy nem kellett volna megszólalnom, mert a druida szürke szemét résnyire szűkítette a visszafojtott harag.
- Éveken át.
Nem mertem többet kíváncsiskodni, és sokáig egyikünk sem említette a rómaiakat.

Ahogyan a szent ember megjósolta, másnap délelőtt elértük a Sabrina-folyó gázlóját.
Eltátott szájjal bámultam a lustán hömpölygő, széles folyót, és kijelentettem, hogy ennél még a tenger sem lehet hatalmasabb.
Connor jót nevetett rajtam, aztán azt mondta, a tenger olyan óriási, hogy nem látni a túlsó partját, és nem annyira békés, mint az Istennő folyója.
Én bizony nem láttam békésnek a zavaros vizet, főleg, miután megtudtam, hogy át fogunk kelni rajta. A Mester utasítására ölembe vettem a kutyámat, és most már ketten szűköltünk és reszkettünk Alkonyat hátán. A Lelkek Kisimítója azonban nyugodt maradt: miután fohászkodott, és kevéske sört öntött a hullámokba, a benne tanyázó másvilági lelkek számára, visszaült a lóra, és nekiindultunk a víznek. Szerencsére nem volt mély, csak széles, és baj nélkül átjutottunk rajta Kernow földjére.
Odaát végtelennek tűnő, termékeny lapály fogadott, melyet csak egy-egy nádtetős, apró falu látványa tört meg.
- Merre van a tenger? - kíváncsiskodtam.
A druida a távolba mutatott, nyugat felé.
- Arra. Holnap odaérünk. Azután még két nap, és otthon leszünk.
A tenger utáni vágy őt is hajthatta, mert gyorsabb tempóra ösztökélte a kényelmes léptű kancát. Sokáig meg sem álltunk. A falvak, a földek elmaradtak mögöttünk, s az idő suhanni látszott, mert Connor folyvást mesélt a szülőföldjéről, az itteni emberekről, akik távoli rokonságban állnak az én törzsemmel, és a szent helyről, ahol majd megállunk pihenni. Elmélyülten hallgattam, és már magam is alig vártam, hogy láthassam mindezt.
Délutánra elhagytuk a sík vidéket, és szelíden lejtő dombok között kanyargott tovább az utunk. Szép, tavaszi nap volt, fák susogtak a fejünk felett, langyos szél borzolta a dombok sarjadó, halvány füvét, és a Mesternek olyan vidám kedve kerekedett, hogy egyik bohókás dalt énekelte a másik után. Sokat én is ismertem közülük; ilyenkor csipogó gyermekhangomon vele daloltam.
A druida meg is jegyezte:
- Érdemes bárd nevelődhetne belőled, hogyha megerősítenéd a torkodat, Kicsi Tölgyfa!
Szavai megmelengették a szívem tájékát, és elképzeltem magam a bárdok tollas köpönyegében, kezemben ezüstággal és hárfával. Mélázásomból a Mester hangja riasztott fel:
- Nézd csak!
Éppen egy domb tetején álltunk. Alattunk nádas, mocsaras partú folyócska csillogott, kanyarulatában szigetként emelkedett a különös, kúp formájú domb, melyen széles út spirálja kígyózott felfelé, egészen a tetején álló, óriási kőoszlophoz. Tiszteletet parancsoló volt a látvány: nem győztem bámulni.
- A szent hely! - suttogtam izgatottan.
- Az bizony.
- Nagyon szép!
- Pedig még alig láttál belőle valamit.
Mialatt leereszkedtünk a völgybe, a folyó füzes partjához, Connor elmondta, hogy itt van eltemetve az első druida, aki valamikor régen Kernow földjére vezette népét a tengeren túlról. Ott nyugszik a domb alatt, és ereje a mai napig áthatja ezt a helyet.
Le sem lehetett volna tagadni, hogy így van: nem tudom, mi áradt a hegyből és a folyóból, de valami önkéntelenül suttogóra halkította a hangom, és visszafogta nyughatatlan, élénk mozdulataim.
Falunak nyoma sem volt a környéken, csak egyetlen rozoga kunyhó állott a sírdomb alatt. Egy szent látó lakta, a Mester régi jó barátja. Igencsak megörültek egymásnak: összeölelkeztek, aztán Cilidh, a látó leültetett bennünket a ház elé egy farkasbőrre. Nyomban tüzet rakott, friss vadhúst húzott nyársra, nekem pedig megparancsolta, hogy forgassam a pecsenyét.
Döbbenten bámultam rá: nem értettem, mit mond, hiszen a kernow-iak nyelvén szólt hozzám. Kölyök voltam még, aki először merészkedik messzebbre a faluja határánál, és mostanáig nem sejtettem, hogy a saját, cymric nyelvemen túl lehet még másképpen is szólani. Amikor leültünk a ház fala mellé, és a két szent ember beszédbe elegyedett, furcsálkodva hallgattam őket. Eleinte azt gondoltam, elment az eszem, hogy nem értem az emberi beszédet, de lassan kezdtem pedzeni, hogy ez talán egy másféle nyelv lehet, mint az enyém. A kernow-i ráadásul még hasonlít is a cymrichez, így néha úgy tűnt, mintha érteném, de aztán rájöttem, hogy mégsem...
Zavarom akkor hágott a tetőfokára, mikor a látó megszólított. Megkukulva meredtem rá, és a szemem teleszaladt könnyel, úgy megrémültem.
- Menj, Gwyneth, forgasd a nyársat! - vette kezébe az irányítást a druida.
Fellélegeztem: végre értelmes szavak! Connor pedig visszafordult Cilidh-hez, és a látó felcsattanó nevetéséből arra következtettem, épp most meséli neki, miért nem értettem a beszédét. Fülig vörösödve hajoltam a tűzkutya fölé.
Később, miután elvertük éhünket, megkérdeztem a Lelkek Kisimítóját, hogy itt mindenki ilyen furcsán beszél-e. Válasza lelombozó volt; még a szám is legörbült, ezért bíztatóan hozzátette, nem lesz nehéz megtanulnom, annyit fogom hallani.
- Sok nyelv van a világon, Mester? - tudakoltam aggodalmasan.
- Rengeteg.
- És te mindegyiken tudsz beszélni?
Connor elnevette magát:
- Dehogy! A sajátomon kívül csak az írt, a cymricet, a latint és az albait beszélem.
Nekem ez iszonyú soknak tűnt; azt meg sem mertem kérdezni, hogy nekem is jártasnak kell-e lennem mindegyikben, hogyha az Istenek szent embernek szánnak. Gondolataim mégiscsak kiülhettek az arcomra, mert a druida sietett megnyugtatni:
- A kernow-itól nem kell félned. Gyorsan bele fogsz jönni, főleg, hogy holnaptól én is elhagyom a cymricet.
Hát, ettől még jobban megijedtem!
- De akkor hogyan foglak megérteni?
- Segítek. - ígérte a Lelkek Kisimítója, és rögtön hozzá is kezdett.
Az üres nyársra mutatott, a kunyhóra, a farkasbőrre, és rögtön megnevezte őket a saját nyelvén. Akadozva, ügyetlenül mondtam utána az ismeretlen szavakat. Connor végül elmosolyodott, és felém bökött hosszú körmű ujjával:
- ...Gunoda.
"Szóval ez lesz a nevem egy éven át." - állapítottam meg.
Ki gondolta volna, hogy a mai napig viselni fogom?


Először a Gyógyító Kúthoz mentünk, mely a domb oldalából fakadt. Leemelték róla a kerek kőlapot, és a lemenő nap fényében a víz vörös-arany izzással bugyogott fel a föld mélyéből.
A tiszteletreméltó Cilidh szertartásosan megtisztított bennünket bizonyos növények füstjével, miközben a Kút Istennőjéhez fohászkodtunk, hogy szabadítson meg bennünket testi-lelki nyavalyáinktól. A csípős, zöld ízű füst mélyen átjárt, és újra elfogott az a különös, egyetlen pontba sűrűsödött, mégis az egész világot átölelő érzés, amely Avu úrnő jelenlétében szokott erőt venni rajtam. Furcsa, de a szent hely még a kutyámra is hatott: mozdulatlanul hasalt mellettünk, békésen tűrve, hogy a látó átfüstölje.
Majd Connor apró ezüstkelyhet húzott elő, és merített a fényesen vibráló, jéghideg vízből. Kortyolt egyet belőle, aztán továbbadta Cilidh-nek, ő pedig nekem. Reszketett kezemben a fénnyel telt áldozati edény, s a víz hűvöse minden porcikámat betöltötte, bár alig ittam belőle. A maradékot a tenyerembe öntve odakínáltam Virgoncnak, hogy neki is jusson a jóból. Mert ez az volt, a legjobb, amint valaha kóstoltam...
Az ezüstkelyhet a Mester kivette a kezemből, és a Gyógyító Kútba ejtette. Halk csobbanás, és az ajándék nyomtalanul eltűnt a sötét mélységben.
Tovább indultunk felfelé a domboldalon, miközben a druida és látó barátja egymásnak felelgetve kántáltak valamit. Ahogy később megtudtam, az első kernow-iak és druidájuk történetét.
Izgatottan igyekeztem utánuk. Egy magamfajta avatatlan számára már a tisztító szertartás, és a fényesen vibráló, nyugtalan víz látványa is óriási élmény volt. És a csodáknak még nincs vége! Kíváncsiságtól űzve találgattam, vajon mi várhat ránk odafenn, a kígyóút végénél...
Erősen szürkült, mire a domb tetejére értünk, de a hatalmas kőoszlop sötét körvonala még élesen vált el a szelet ígérő, vöröses égtől. Egyedül állt ott, időtől és esőtől martan. Nem volt díszes, szinte meg sem faragták az ismeretlenek, akik hajdan ideállították, szememben mégis gyönyörűnek tűnt. Olyan életerő és elfogadás sugárzott belőle, mint némelyik nagy fából, csak ez sokkal elsöprőbb erejűnek tűnt.
- Érzel valamit? - fordult hozzám Kernow-i Connor.
- Igen... - suttogtam, - de nem tudom, mi ez... Szeretnék odamenni hozzá, és átölelni!
A Mester arcán elégedett mosoly terült szét.
- És mire vársz?
- Tényleg szabad?
A szent ember nevetett:
- Azért van itt!
Nekiiramodtam: a szikla ellenállhatatlanul vonzott magához, karnyújtásnyira mégis megtorpantam. Olyan hatalmasan rajzolódott az esti égboltra, és olyan kicsi voltam hozzá képest.
Habozva toporogtam mellette. A látó ekkor újra megszólított. Beszédét ugyan nem értettem, de szavaiból annyi biztatás csendült ki, hogy nem tétováztam tovább: előredőltem, és kitárt karral, lehunyt szemmel rátapadtam a szikla rücskös testére.
- Öleld csak, - hallottam hátam mögül a druida hangját, - és engedd, hogy a szívére szorítson!
A kőre hajtottam fejemet; éreztem megnyugtató hűvösét, és a saját szapora szívdobbanásaimat, aztán egyszer csak elárasztott a szertelen öröm. Bár azt hiszem, ez nem igazán jó szó rá: több volt, mint öröm! A vibráló erő és elragadtatás érzése; mintha tényleg megéreztem volna az idő-marta szikla szívének verését, vérének áramlását, belül, önmagamban.
Felnevettem, és szeretettel paskoltam a rücskös követ, mint egy lovat; táncra perdültem körülötte, bolondos kecskegida módjára ugrándozva, jóllehet görcsös marok szorongatta a torkom, s könnyek folytak végig az arcomon. A szent emberek összefont karral, mosolyogva figyelték, hogyan boldogulok a sziklával, aztán a látó vállamra tette keskeny kezét, és szelíden elhúzott az oszloptól.
Felhevülten, lihegve huppantam a fűbe, és figyeltem, ahogy a Mester égnek emelt karral üdvözöli a szent sziklát. Átölelte, és homlokát odatámasztotta göcsörtös oldalához. Sokáig maradt így, mozdulatlanul és némán. Átszellemült arca szinte világított a félsötétben. Lehunyt szeméből néhány könnycsepp perdült elő, végiggördülve sötét szakállán.
Maga Cilidh, a kő őrizője csak megsimogatta az óriási sziklát, és felmosolygott rá. Bármikor kaphatott az erejéből, csak fel kellett másznia ide. Irigyeltem érte!


Másnap kora reggel búcsút vettünk a látótól, és újult erővel folytattuk utunkat a tenger felé, az erdőkkel és legelőkkel borított lankákon át.
Azt reméltem, Connor megfeledkezett ígéretéről, hogy elhagyja a cymricet. A Mester azonban már csak a saját nyelvén szólt hozzám, a többit mutogatással igyekezett pótolni. Hát, nem mondom, hogy könnyen boldogultunk egymással! Eleinte sokat sírtam: annyira zavart, hogy értetlen és nehézkes vagyok. A druida azonban nem könyörült: nem szólalt meg a nyelvemen, csak amikor már hazafelé tartottunk, a következő tavaszon. Igaza volt: így, mire a szülőfalujába értünk, valamennyire megértettem a kernow-i beszédet, és mire Avu arca újra megtelt, már szólni is mertem a helybeliek nyelvén. Amint félelmem és zavarodottságom elmúlt, olyan folyékonyan csacsogtam, mintha itt születtem volna, igaz, hangsúlyaim elárulták cymric származásomat. Ez a tudás azonban most még elérhetetlen messzeségben volt tőlem, bár a mutogatás úgy-ahogy segített megérteni a Mester szavait.
Dél felé, egy erdőn áthaladóban, a Lelkek Kisimítója azt mondta, érzi már a tenger leheletét. Kölyökkutya módjára beleszimatoltam a levegőbe, és tényleg, én is éreztem valami szokatlan, kesernyés-sós illatot. Izgatottan húztam ki magam Alkonyat hátán, és minden pillanatban vártam, hogy végre felbukkanjon az óriási víztükör.
Jó darab idő eltelt, mire kijutottunk a fák közül, és egyszerre csak nedves, sárga fövenyen tapodott a derék kanca patája.
Hosszú, kietlen partszakasz tárult a szemem elé: éppen apály idején érkeztünk. Az esővel terhes, gomolygó, sötét felhők alatt a távolban valami szürke massza hullámzott. Az erős szél letépte fejemről a csuklyát meg a kendőt, és orrom-szám tele lett azzal a furcsa, kesernyés illattal.
"Ez nem lehet a tenger." - döntöttem el magamban.
Connor azonban megállította a lovat, leszállt a hátáról, és engem is leemelt.
- Megérkeztünk!
Olyan megnyúlt ábrázattal néztem fel rá, hogy hozzátette:
- Na, majd akkor nézd meg, mikor itt hullámzik a lábunknál, és Beli arca is előbújik!
Ő maga úgy megörült a tengernek, mint egy rég látott jó barátnak; kitárta felé karjait, és láthatóan élvezte a csuklyáját lobogtató, haját ráncigáló szelet. Én nem győztem magamon összehúzni a ruhámat.
- A tenger estefelé tér vissza. Addig vár minket a tele üst!
- A tele üst? - visszhangoztam bután, mert el sem tudtam képzelni, miféle harapnivaló teremhet errefelé.
- Gyere! - hívott a szent ember, és kézen fogva vezetni kezdett a távoli víz felé.
Figyelmeztetett, hogy csalóka a föveny, csak a sziklákra lépjek, ha nem akarok térdig süppedni. Nem volt könnyű: a földből kiálló kis szikladarabokat síkossá tette a rájuk telepedett moszat és hínár.
Apró tócsák sora húzódott közöttük: Connor lehajolt hozzájuk, és megmutatta nekem a bennük nyüzsgő lényecskéket. Bizalmatlanul méregettem őket: még sosem láttam hozzájuk hasonlókat. Néhányan közülük kemény, díszes héjukba húzódtak, mások meg harcias kis ollóikkal csápoltak.
- Ezek meg micsodák, Mester?
- Kagylók és pici rákok. Remélem, nagyobbakat is találunk majd.
A Lelkek Kisimítója felemeltette velem a köntösömet, és szedni kezdte bele az apró állatkákat. Viszolyogva néztem a ruhám aljában nyüzsgő, nedves sokadalmat.
- Ugye, nem harapnak?
A szent ember felnevetett:
- Inkább mi fogjuk őket harapni!
Nem tudtam elgondolni, hogyan lehet ezeket az izéket megenni, Connor azonban, - vízparti emberként, - jól ismerte a módját. Gödröcskét ásatott velem a fák alatt, tüzet raktunk az aljában, aztán, mikor már csak parázslott, belevetette a kis szörnyetegeket.
Már az illatuk is ínycsiklandozó volt! Először alig mertem belekóstolni a szokatlan csemegébe, ám aztán gyorsan ráéreztem az ízére. Alaposan belakmároztunk belőle, - még Virgonc is - aztán jót húztunk a vizestömlőből.
Olyan ellenállhatatlanul tört rám az álmosság, hogy csak végigdőltem a földön, és már aludtam is. Estefelé ébredtem, mégpedig arra, hogy fény vetül az arcomra.
Connor ott üldögélt mellettem a pázsiton, mozdulatlanul, egy hosszú fűszálat rágicsálva. Szemét lehunyta, és vöröses aranyfényben fürdő arca maga volt a békesség. Nyújtózkodva, lustán ültem fel, de aztán kis híján talpra ugrottam, amikor lábainknál megpillantottam az olvadt aranyként hömpölygő, végtelen tengert. A Napharcos kocsija már félig lehúzódott a víz alá, vörösesre színezve az égboltot és a szeszélyes alakú, tépett felhőket. Csak bámultam, és meg sem tudtam szólalni.
- Szép, ugye? - kérdezte a Mester, továbbra is hunyt szemmel.
- Gyönyörű. Még sosem láttam ilyen szépet! Ezt meg kellene énekelni!
A druida elmosolyodott, és mély torokhangon erőteljes naphimnuszba fogott. Nem tudtam betelni a tenger látványával, és éreztem, a dal minden hangja egyre erősebben láncol engem ehhez az idegen, mégis otthonos földhöz.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szerkesztő
Zöld Zsázsa
Regisztrált:
2006-05-31
Összes értékelés:
493
Időpont: 2007-04-25 18:09:34

Megtaláltam :)
Tényleg elragadó, amolyan mágikus-varázsos ereje van, nagyon tetszik, ahogy leírod a szertartást, meg ezek a nevek... Avu és Beli...! A tenger leírása pedig érzékletes és gyönyörű, s a hangulattal meg az érzelmekkel fűszerezve, amit a szereplőkben ébreszt, még csak nem is giccses, ami nagy veszélye az ilyesféle leíró részeknek. Szóval remekül megoldottál mindent, egy érdekes mese ez. Márpedig a "mese" tőlem nagy dícséret ám! :)
Üdv
Zs

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Etelvaria alkotást töltött fel Vízi motoros címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) Szex szeretkezés nélkül című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Temető-tündér című alkotáshoz

Horvaja bejegyzést írt a(z) Szex szeretkezés nélkül című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Városom Kaposvár című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Szex szeretkezés nélkül című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Isten hozott című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Isten hozott című alkotáshoz

soltissimo alkotást töltött fel Kút a tanyán címmel a várólistára

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Temető-tündér című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Nélküled című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Kézen fogva sétáltam a Kedvesemmel című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) A csillagokig című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) veled és nélkülem című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)